Kalandozás az erdélyi arisztokrácia világában

Manapság már ritkán fordul elő, hogy éjszaka olvassak. De Csinta Samu nemrég bemutatott kötetével bizony megjártam. Az Arisztokraták honfoglalását egyszerűen nem tudtam letenni, és majdnem rám hajnalodott, mire fájó szemmel már, de végre sikerült elmerülnöm az álomban. Persze, az olvasmány hatására grófokat, bárókat, kastélyokat és párbajokat láttam abban a két-három órában, ami még hátra volt reggelig.

Az Erdély újranemesítői című kötet második része – melyben a Kemény, a Bánffy, a Csávossy és a Barcsay családok története elevenedik meg – még lenyűgözőbb, mint az első. Ki ne szeretné titokban, ha kiderülne, valamiféle arisztokrata család sarja, ereiben kék vér csörgedezik, még akkor is, ha ránézésre nem látszik rajta. Persze, senkinek sincs a homlokára írva nemesi származása, és volt (talán olykor még manapság is) olyan idő, amikor ilyen ősökről jobb volt hallgatni. Aztán a kommunista diktatúra megszűnésével oldódott némileg a hangulat – bár nem biztos, hogy a kívánt irányba. Ahogyan erre a szerző is figyelmeztetett könyvének bemutatóján a Kolozsvári Magyar Opera előcsarnokában: inkább bulvárszempontból, pletykák szintjén váltak érdekesekké ezek az emberek, mintsem a valós történetek alapján. Pedig óriási a különbség az újságírók és mások által bemutatott idilli kép, gyertyafényes vacsorák, virágzó kastélyokban zajló bálok és a valóság között.

És itt kezdődik Csinta Samu kivételes munkája. Mert az ő írásai majdnem mindenben különböznek az eddigiektől, amelyek a témáról szólnak. Főleg abban, hogy világossá teszi: az arisztokraták élete sem csupa tejfel… Nem volt, és ma sem az.  Az egyik legjobb példa arra, hogyan lehetett keresztbe tenni egy arisztokratának, talán Kemény János esete a rendszerrel.  Miután megszervezte és teret adott az Erdélyi Helikonnak Marosvécsen, később pedig a kolozsvári színházat mentette meg a csődtől, a báró egy mészégető telepen kötött ki, ahol habitusához teljesen méltatlan munkára kényszerült. 

Csinta Samut mindenekelőtt a Kálnoky Tibor gróffal való találkozás, majd barátság győzte meg arról, hogy a téma mellett nem szabad szó nélkül elmenni (a Kálnoky család története az első kötetben olvasható). A gróf vezette be a szerzőt az erdélyi arisztokrácia világába, ahol aztán rádöbbent: nem minden arany, ami fénylik (Petőfi már a 19. század közepén írt arról a bizonyos rozsdás nemesi kardról. Persze akkoriban egészen más okokból nem fénylett az arisztokrácia.).

A legnagyobb csoda talán az, hogy néhány híres erdélyi arisztokrata család olykor évek, évtizedek után sem fáradt bele a küzdelembe, és sikerült visszaszereznie a kommunisták által elkobzott javaikat. Legalábbis egy részüket. Nyilván ezzel nem ért véget a harc, hiszen jöttek a kisebb kaliberű hatalmasságok, akik ferde szemmel néztek a saját tulajdonukba visszaköltözöttekre. A mai román hatalom a kisujját sem mozdítaná azért, hogy valamilyen módon segítse a magyar arisztokrácia tagjait abban, hogy helyrehozzák, amit a több évtizedes „idegen” uralom tönkretett. Nem érdekük. Ebből aztán rendkívül szomorú dolgok következtek, ahogyan kiderül Csinta Samu kötetéből: a Barcsayak kénytelenek voltak eladni gyalui kastélyukat, a Csávossy-birtok rozoga épületei gyakorlatilag halálra vannak ítélve. Mások – egyik legjobb példa rá báró Bánffy Farkas – éjt nappallá téve rohangálnak Erdély-szerte, hogy maguk és olykor más arisztokrata családok jogainak érvényt szerezzenek.

Minden drámán és örömhíren túl Csinta Samu új kötete kalandozásra hív. Olyan történeteket olvashatunk az Arisztokraták honfoglalásában, amelyeket talán Jókai is megirigyelne. Erdély évszázadai vonulnak el szemünk előtt, történetek a távoli múlttól a jelenig, miközben varázslatos emberek, grófok, bárók, írók és egyéb jeles közéleti személyiségek tartanak velünk az idők mélyéről.