Hétvégére Kolozsvárra költözött Cannes

A sajátos válogatású  vetítését hetedik éve szervezik meg október 14-23. között Bukarestben, idén azonban Kolozsvárra is megérkezett két napra a fesztivál. A fővárosi sikerek adtak lendületet arra, hogy a kincses városba is elhozzák az alkotásokat. A fesztivál ideje alatt tavaly Bukarestben tizenötezren ültek be a mozitermekbe, számos vetítés előtt elfogyott minden jegy, amelyeknek felét már a fesztivál kezdete előtt megvásárolták az érdeklődők.

Ritkán látható filmek

A Les Films de Cannes à Buca­rest 2010-ben indult Cristian Mungiu román rendező kezdeményezésére és a Cannes-i Filmfesztivál igazgatója, Thierry Frémaux támogatásával. A cél olyan nemzetközileg elismert alkotások vetítése volt, amelyek hagyományos filmforgalomban ritkán elérhetőek. Idén először Temesváron és Jászvásáron is megszervezik a filmnapokat: a Bánságban október 21-22. között, Moldvában pedig 28-29–én. A fesztivál nemcsak nívós, de hasznos gyakorlati keretet is ad a filmkedvelőknek: a vetített alkotások közül a legtöbbnek most volt, illetve lesz a romániai premierje. Kolozsváron, a hétvégén a 2016-os év legjobb rendezői díjával hazatért Cristian Mungiu Bacalaureat (Érettségi) című filmjét, Bruno Dumont szokatlanul vicces Ma loute-ját, az idei Arany-Pálmás Ken Loach I, Daniel Blake című alkotását és a Nicolas Winding Refn rendezte Neon démont (Neon demon) is műsorra tűzték. A kolozsvári közönség az első, igazán nagy nevet szerzett iráni rendező, Asghar Farhadi The Salesman című drámáját és Alain Guiraudie két, legjobbaknak tartott művét, az Idegen a tónál (L’inconnu du lac) és az Állva maradni (Rester Vertical) című filmeket is láthatta. A Dardenne fivérek legújabb alkotása és az idei Zsűri Nagydíját elnyert Ez csak a világ vége (Juste la Fin du Monde) című, Xavier Dolan-féle mű szintén szerepelt a kínálatban.

Mennyire éri meg Romániában élni?

Cristian Mungiu a legjobb rendezőnek járó díjjal tért haza a 2016-os Cannes-i Filmfesztiválról. A díjnyertes Bacalaureat (Érettségi) című filmjében egy apa mélységesen megbánja, hogy anno hazajött külföldről, ezért lányát mindenképpen az Egyesült Királyságban szeretné taníttatni. A lány képessége meg is lenne hozzá, a merész terveket azonban szaftos román külvárosi botrány nehezíti: a lányt majdnem megerőszakolják, a lelki és fizikai sérülések pedig kétségessé teszik a külföldi ösztöndíjhoz szükséges kitűnő, sikeres érettségi eredményeket. Az izgalmasnak mutatkozó téma ellenére a romániai mozinéző számára a film megtekintése nem bizonyult igazi sikertörténetnek, a film erőltetett drámaiság nélkül mutat be néhány szelet romániai valóságot 128 percben, két órán keresztül. Keserű szájízt igen, de nagy meglepetést nem okozott. Olyan kérdéseket boncolgat, mint a nehezen elkerülhető korrupció, a szűk garzonlakásban elidegenedett házastársi viszony, a szülői felelősség, a lelkiismeret és a nagyravágyás határai vagy a rendőrség megkérdőjelezhető hasznossága. A nézőben egy jól körülhatárolható kérdés merül fel: megéri-e egyáltalán Romániában keresni a boldogulást?

A briteknél sem jobb

Ken Loach brit rendező számára az I, Daniel Blake meghozta pályafutása második cannes-i nagydíját, az Arany Pálmát. A dráma román nemzeti premierjének adott helyet a hétvégén a Győzelem (Victoria) Mozi Kolozsváron. Loach első Pálmáját 2006-ban kapta a Felkavar a szél című háborús drámájáért, új művében azonban ezúttal nem fegyveres, hanem lelki és ember kontra lehetetlen bürokrácia harcát jeleníti meg. Az I, Daniel Blake (Én, Daniel Blake) című filmben nemcsak egyszerűen a rászoruló, illetve a mélyszegénység realista külsőségeit ábrázolja, hanem azt a képtelen utat is, amely egy becsületes, dolgozni szerető embert az elszegényedéshez vezet. Mindennek az érzelmi következményeit karakterekre lebontva ismerhetjük meg a filmből. A címszereplőt nem is annyira a nincstelenség felé vezető lejtő riasztja meg, hanem az érzéketlen környezet okozta abszurd helyzetek, amelyek lehetetlenné teszik, hogy egyedül is megoldja gondjait. Inkább az önbecsülés, az öntisztelet süllyedése okoz mély fájdalmat számára. A valóság giccsmentes, de az alaposan átgondolt ok-okozati következtetésekkel történő ábrázolása mélyen próbára teszi a nézőt. Senki nem tud azzal a gondolattal távozni a moziteremből, hogy ez azért mégis csak túlzás, és valójában csak egy film. Nincs, nem volt menekvés: Daniel Blake és barátainak története a csupasz jelen valósága. Csak megbirkózni nehéz vele.

A Blake-et alakító Dave Johns hamar rokonszenvet ébreszt a nézőben, a hasonlóan hányatott sorsú barát, Katie soha fel nem adott küzdése, bármire való hajlandósága valahol ellentéte Blake önbecsülésének, ragaszkodásának. Egy anya esetében azonban sem a lelkiismeret, sem a méltóságérzet nem állhat gyermeke elé a prioritások listáján. A Katie-t játszó Hayley Squires végig meggyőző, de talán leginkább az utolsó jelenet során teljesedik ki megríkatásig hiteles játéka. Bár nagyrészt a rendező érdeme, de az operatőr nem játszott rá a téma közhelyeivé vált piszkos körömaljak és karikás szemek közelítésére, a helyzet távolról is elég világos. Mindezt nem abszolút komor hangulattal, hanem humorszínezettel tálalja Loach, ami még inkább kiemeli a téma mindennapiságából eredő erős tragikumot. A forgatókönyv szinte előrelátható, ennek ellenére a nézőt megríkatják az újabb és újabb fejlemények. Nem meglepő, hogy az utolsó fél órában a moziterem minden irányából szipogó hangok hallatszottak. Ajánlott lenne megtekinteni tanulásképpen főként az állami intézetek megrögzött bürokráciakövetőinek. De azoknak is, akik azt hiszik, hogy a briteknél fenékig tejföl az élet. A lehetetlen elszegényedés jelensége iránt érzékeny személyek azonban kapaszkodjanak meg, mert minden bizonnyal napokig fogják heverni az élményt.

Új színezet a homoszexuális erkölcsben

Szombaton Alain Guiraudie rendező jelenlétében vetítették két filmjét. Az Idegen a tónál című erotikus thrillerért 2014-ben kapta meg a cannes-i Un Certain Regard-szekcióban a legjobb rendezésért járó elismerést, 2013-ban a legjobb meleg tematiká­jú filmnek járó díjat, a Queer Pal­­mot is megnyerte.

A homoszexualitás néhány erkölcsi, érzelmi aspektusát feldolgozó film témája kényes terület még az erdélyi nézők nagy részének is, nem csoda hát, hogy leginkább fiatalok érdeklődtek a film iránt. Akik eddig nem látták, de szeretnék bepótolni, azoknak elsősorban két ténnyel kell számolniuk: a film egyrészt teljesen nélkülözi a női karaktereket, – bár ez a témát tekintve elnézhető – másrészt a szexualitás minden gátlások nélküli ábrázolása enyhe kifejezés a megjelenítés nyíltságára.

A film helyszínéül egy tó és erdős környéke szolgál, amely gyakorlatilag a párkeresés és a gyorsan lezavarható légyottok színtere. Elsősorban erkölcsi vonatkozások kerülnek megvilágításba: sokan úgy kerülnek intim kapcsolatba, hogy egymás nevét sem tudják, a szexuális helyzeteknél néha figyelő harmadik személy is jelen van. Miután egy férfit belefojtanak a tóba, sokan elrettenés nélkül folytatják vakációjukat a találkahelyen. Van, akinek a szexualitásban merül ki a párkapcsolat, másnak a mélyebb barátság az első, míg a főszereplő Franck a kettő közti egyensúlyt keresi. Bár az intim helyzetek terén a film erőteljesebb nyíltságú, gátlástalanabb személyiségként jeleníti meg a homoszexuális férfiakat. Alapvetően azt érezzük, hogy viselkedésük nem a társadalmi nyomás és az elítélés miatt alakul ki, hanem ez általános jellemvonás náluk, miközben sajátos vágyaik kiélésére privát környezetet használnak.

„Történetileg és technikailag egyaránt az abszolút természetességre és ösztönösségre törekedtem” – magyarázta a rendező a vetítés utáni közönségtalálkozón. A film során valóban nincs háttérzene, csak a természetes környezet adta hangok festik alá az eseményeket. A film készítői a különböző órákban változó napfénnyel játszottak, az éjszakai jelenetek során pedig nézőként éppen annyit látunk a sötétben, mint maguk a szereplők.

Alain Guiraudie leszögezte, hogy a szereplőválogatásnál egyáltalán nem volt feltétel a homoszexualitás, így nem csoda, hogy Pierre Deladonchamps Franck alakításáért 2014-ben megkapta a legígéretesebb fiatal színésznek járó César-díjat.