Háryn innen, Háryn túl...

Hadd tekintsek el ezúttal a témául szolgáló előadások bemutatójának pontos dátumától, maradjunk annyiban, hogy mindkettőre 2015 májusában Kolozsvárott került sor. Az első a sorban Kodály Zoltán Háry Jánosa volt a Kolozsvári Magyar Opera társulatának előadásában, néhány nap múlva pedig a Magyar Állami Népi Együttes Szarvasének (zeneszerző Kelemen László, művészeti vezető, koreográfus Mihályi Gábor) című produkciója. Érdekes összehasonlítási lehetőséget teremtett az élet, hiszen mindkét alkotás a népzene „tiszta” (Bartóknál eredetileg „hűvös”) forrásából kiindulva teremt értéket – persze, figyelembe véve az 1926 (Kodály művének születési esztendeje) és 2013 között eltelt 87 évet – érthető művészi különbözőségekkel.

Szabó Emese rendező és jelmeztervező Háry Jánosa – akárcsak az eredeti dalműben – szerethető, megmosolyogtató, gazdag érzelmi világgal rendelkező, a mindennapok szürkeségétől menekülő kisember figurája. Sándor Árpád dicséretére legyen mondva, színpadi mozgásában, színészi teljesítményében igen hitelesen jelenítette meg a rendező által elképzelt karaktert. Teljesítményében óhatatlanul felfedezni véltem székely mivoltának furfanggal telített habitusát. Sajnálatos azonban, hogy a kolozsvári – és nem csak! – közönség által jól ismert hangi adottságait a címszereplő ezúttal (legalábbis a bemutató előadáson) nem tudta hozni. Szólói fakónak, erőtlennek tűntek. Nem így Egyed Apollónia Örzséje, Háry János műbéli kedvese, akiért a főhős a bécsi Burgban megvalósítható karrierjéről is képes lemondani. Gyönyörű énekhang, tiszta, csillogóan fényes, magával ragadó. A rendezői felfogás életigenlése igen meggyőző, egyes jelenetek (kalandok Kodálynál) humorosan groteszk látványa szervesen illeszkedik a darab egészébe. Kimondottan élvezetesnek tartottam a Napóleonnal való győztes csatározás zárójelenetének Eugéne Delacroix híres festményére (A szabadság vezeti a népet) utaló élőképét, vagy a bécsi udvar piperkőc, képmutató forgatagát.

Kodály zenéjéről már mindent leírtak, nem marad más hátra, mint újra és újra felfedezni sajátos hangzásvilágát, óriási tehetségét, amellyel a magyar népdalból kiindulva, modern hangzásvilágot teremtve bámulatba ejti a hallgatóságot. Az opera zenekara ezúttal is kitett magáért annak ellenére, hogy vannak művészek, akik Kodály muzsikáját nehezebbnek tartják például egy Puccini-dalműnél. Szóval tetszetős, élvezhető előadás született, a következő évadban talán a másik szereposztást is megnézhetjük, meghallgathatjuk.

A már említett második előadás szintén a népzene, népdal jegyében született – hozzáadva a néptáncot is. Kelemen László és Mihályi Gábor alkotása (a műsorfüzetben a táncvers műfaji meghatározás szerepel) nem szokványos néptáncelőadás, még csak nem is egy többé-kevésbé összefüggő történetet elmesélő táncszínház. Maga Kelemen László zeneszerző figyelmeztetett rá, hogy ne keressek cselekményt a produkcióban. Már-már szubjektív vallomás az örök változásról, a megújulásról, az újrakezdésről, férfi és nő kapcsolatáról, mindez egy ősi, mitikus, sámánisztikus világba elhelyezve. Az előadásban nincsenek színpompás népviseletek, nincsenek hiteles néptáncrendek, de vannak népi tánclépésekkel operáló kontakttánc-elemek, a végletekig kidolgozott akrobatikus jelenetek, versek és balladák, búvópatakként eltűnő, majd visszatérő népzene futamok. Mindez egységesen alárendelve a végső célnak: a hiteles folklórból kiindulva korszerű táncnyelven elmondani a szerzőpáros és csapata gondolatait a halál, születés, szerelem, idő, hit, vágyakozás, férfi és nő viszonya örök érvényű problematikájáról. A szép mindebben az, hogy ki-ki magának vonja le a következtetést, a produkció nem megoldást, hanem kiindulópontot jelent mindehhez.

Végezetül egy személyesebb jellegű megjegyzés: ha lenne a magyar népzenei berkekben amolyan Paganini-díj, Pál István „Szalonna”, az Állami zenekarának a vezető prímása minden bizonnyal nagy eséllyel pályázna annak elnyerésére. Precíz, tiszta, virtuóz hegedűjáték, jó volt élőben meghallgatni. És jó volt egy ilyen előadást a jelenlegi Kolozsvári Román Opera és Színház termében megtekinteni, még akkor is, ha a nézőtér sorai igen foghíjasak voltak. Két jó előadás Kolozsváron gyér látogatottsággal. Hol van a közönség, hol van az ötvenezres kolozsvári magyarság, a tízezres kolozsvári egyetemi diákság, hol vannak kultúrembereink, politikusaink, művészetszomjazó és igénylő mindenkink? Csak augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon?