Dzsungelek és devianciák

Kipling klasszikusa musicalként is klasszikussá érett: az 1996-os, Pesti Színházbeli bemutató óta nincs olyan magyar nyelven (is) játszó színház, amelyik ne tűzte volna műsorára legalább egyszer a Békés Pál szövegét, Geszti Péter dalszövegeit és Dés László jellegzetes dallamait felvonultató előadást. Nagyváradon például kétszer volt már bemutatója, de Temesváron is láthatta a közönség a színházban, majd diákszínjátszók előadásában is. Ezért konkrét élményekkel és emlékekkel felvértezve ültünk be a kolozsvári bemutatóra. Jómagam az 1997-es nagyváradi változatból csak arra emlékszem, hogy hetedikesként lenyűgöztek a dalok és a cselekmény, magával ragadott az állatok és emberek közti konfliktus. A 2012 novemberében bemutatott új változatot sajnos nem láttam, pedig biztosan érdekes lehetett, mert a tánc- és énekkart a város diákságából verbuválták. Kísérőm, vagyis férjem emlékei sem voltak már tiszták, a Béga menti városban ugyanis több mint tíz éve játszották először a magyar sikermusicalt. Ám a konkrét színházélményeken túl volt még egy lényeges előzetes ismeret: a dalok. Azt már nem tudnám megmondani, hogyan és mikor tettünk szert az egész albumra, de az biztos, hogy nagyon sokszor végighallgattam, ma is fülembe csengnek az előadók hangszínei, a szövegeket nagyrészt most is kívülről tudom. Mindez azért fontos, hogy világos legyen: miért csalódtam a Szamos parti nézőtéren ülve rögtön az első percekben, és miért volt nehéz túllépni ezen az érzésen.

Azoknak a gyerekeknek, akik először látták A dzsungel könyvét, biztosan hatalmas élményt jelentett a bemutató, és bizonyára nagyon sok olyan felnőtt néző is volt, aki értékelte, hogy a rendező, Puskás Zoltán nemcsak reprodukálta az eredeti előadást, hanem új értelmezéssel is igyekezett felruházni azt. A zentai születésű művész a mindig aktuális kitaszítottságot és kirekesztettséget állította központba azzal, hogy az egyes állatokból és állathordákból szubkultúrák képviselői, például rockerek és rapperek lettek. A zenés darabok világában otthonosan mozgó Puskás elképzelését erősítette a villanyoszlopokat és szemeteszsákokat felvonultató díszlet – Szabó Attila munkája –, továbbá a modernkori viseletet idéző, szinte minden állati tulajdonságra való utalást mellőző jelmezek is. Ez utóbbiak Ledenyák Andrea tervei alapján valósultak meg. A mai kor fiatalságának problémáit, a deviancia kíméletlen helyzetét láthattuk a színpadon, a színészek énekhangját a szóló részeknél hallgattuk. A farkasok, majmok, emberek karát ugyanis egyértelműen a playback uralta, ez pedig jelentősen megnehezítette a valódi teljesítmények értékelését. Pedig az is akadt bőven.

A koreográfiák például látványosak voltak, egyedül az hagyott némi hiányérzetet, hogy miért csak nyolc-tízen képviselik az egyes csapatokat. A fiatal és idősebb Mauglit alakító színészekre sem lehetett panasz, Vatányi Zsoltnak kifejezetten jól állt az okoskodó, de játékos tanonc figurája. Kató Emőke Bagiraként is megcsillogtatatta gyönyörű hangját és tehetségét, Farkas Loránd Baluja és Szűcs Ervin Sir Kán alakítása is méltó volt a produkcióhoz. Balla Szabolcs Kája ellentmondásos figuraként is szeretnivaló tudott lenni, a keselyű Kegyelet Bt.-jét Kolozsváron Albert Csilla, Csutak Réka és Kántor Melinda személyesítette meg együtt. A rendezői koncepció is működött, bár a klasszikus állatszereplőkre vágyókat némileg zavarhatta a természet és lakóinak hiánya az eredeti karakterek és a vissza-visszatérő tücsökzene ellenére.

A kolozsvári A dzsungel könyve üde színfolt a színház műsorkínálatában, gyerekeknek – nem a legkisebbeknek – és felnőtteknek egyaránt kikapcsolódást jelenthet. Igazi élményt viszont csak akkor, ha bizonyos előzetes elvárásoktól eltekintünk, és így adjuk át magunkat a közismert történetnek és dallamoknak kiváló művészeink előadásában.