Aki a textillel üzenni tud

– Hogyan kezdődött pályája?

– Gyermekkoromban a barátnőimmel a babáinkat öltöztettük. A szomszéd varrónőtől kapott hulladékokból készítettük a babaruhákat és az én kezdeményezésemre az öltözékeket díjaztuk is. A zsűri mindig egy pártatlan osztálytársnőnk volt. Az otthoni varrós dobozból szedtük össze a díjazáshoz szükséges apróságokat. Máig őrzök egy gyönyörű szecessziós üveggombot, amit első díjként nyertem el, mert én lettem a legjobb a versenyben.

– Mikor derült ki, hogy nem akármilyen tehetség lakik a babázgató kislányban?

– Tizenkét éves lehettem, amikor Tellmann József festő-grafikusművész rajzszakkört indított nálunk, ahova én is eljártam. Hetedikes voltam, mikor két tanár, Nagy József szobrászművész és Incze István festőművész, megjelent az iskolánkban, hogy Lupényban is fölmérjék a gyerekek rajztudását. Később jött egy levelezőlap a marosvásárhelyi művészeti középiskolából, hogy menjek hozzájuk felvételizni, ami aztán meg is történt.

– A szülei mivel foglalkoztak a Zsil völgyében?

– Édesapám eredetileg kőműves volt, de Lupényban bányamesterként dolgozott. Ő vezette a tárnákhoz vezető alagutak kiépítését, és Hunyad megye nemzetgyűlési képviselőjeként a lupényi bányászokat képviselte.

– Érdekes, hogy a felmenői különböző nemzetiségűek voltak...

– Ígéretes volt valaha az a bányavidék, sokan jöttek oda más országból. Anyám lengyel volt, apám félig német, az ő apja Bajorországból jött erre a vidékre, nagyanyám családja Csehországból érkezett, az ő apja meg Szicíliából Garibaldi seregéből menekült. Anyai nagyapám pedig Lengyelországból vándorolt ide. Édesapám a román, a magyar és a német nyelvet igencsak keverte. Végül apám döntésére közös nyelvként a magyart választottuk. Magyar iskolába jártunk és otthon is magyarul beszéltünk.

– Hogyan tudott boldogulni ezzel a választott nyelvvel?

– A művészeti középiskolában nagyon jól. Aztán az első főiskolai felvételim a román nyelv miatt sikertelen lett. Annak ellenére, hogy jól megoldottam a román nyelvi feladatot is, csak hatost adott a bizottság, emiatt nem vettek föl a kolozsvári képzőművészeti főiskolára. Elhatároztam, hogy legközelebb nem oda jelentkezem, hanem Bukarestbe. Be akartam bizonyítani, hogy románul is tudok felvételizni. Egyedül én voltam magyar és fölvettek. Igaz, úgy indultam, hogy a festészet szakra jelentkeztem, de kiderült, hogy oda akkora volt a túljelentkezés, hogy inkább a textilt választottam.

– Akkor már komoly kapcsolatban volt Hunyadi László szobrászművésszel, aki ma is a férje.

– Harmadéves voltam, amikor a gimnáziumba érkezett egy különös tanár, akiért rövidesen mindnyájan rajongtunk. Huszonéves volt, felnőttként kezelt bennünket, különleges stílusa volt, tisztelettel és csodálattal vegyes érzésekkel viseltettünk iránta. A lányok csak úgy röpködtek körülötte. Aztán mikor ballagás előtti szerenádkor hajnal körül hozzá is elkeveredtünk búcsúzáskor a kapuban elcsattant egy csók. Este a banketten azon ment a versengés, hogy ki mellé üljön a tanár elvtárs, és ő a mellettem levő helyet választotta. Így kezdődött. Mikor sikerült a felvételim Bukarestben, akkor ő már Vásárhelyen tanított, és az első utam hozzá vezetett, nagyon büszke volt rám. Aztán harmadéven eljöttem Bukarestből és Kolozsváron fejezetem be a főiskolát. Közben eljegyeztük egymást, hatodéven pedig házasságot kötöttünk. Évekig a férjem szobrász műtermében laktunk. Megnézték akkoriban, hogy kinek adnak lakást, mi a két gyerekkel hiába igényeltünk, nem kaptunk, a letelepedési engedélyt is csak nehezen adták meg.

– A friss diplomás textiltervező művészeket anno mindig kihelyezték valamilyen gyárba...

– Én pedagógiát is tanultam és mikor ’71-ben végeztem, viszonylag jó helyek között választhattam volna, a Dacia gyárnál kínáltak tervező állást, de Temesváron taníthattam volna, erre én egy falut neveztem meg Maros megyében. Szélesvölgyben lettem rajztanár, mert a művészeti iskolában megígérték, hogy amint lehet, behoznak engem Vásárhelyre. A textil szak még csak csírájában létezett akkoriban, s mikor bekerültem, nekem kellett lefektetnem az alapjait.

– Milyen újdonságokat hozott a tarsolyában az ifjú tanárnő?

– Nem létezett szinte semmilyen forrásanyag. Nekem kellett kitalálni, hogy mit kell csinálni. Első évben megtanulták a gyerekek a stilizálás folyamatát, aztán technikákat tanítottam nekik, és megismertettem velük a tájegységek népművészetét. Hál’ Istennek az iskola rendelkezett egy regionális mintaelemeket tartalmazó kiadvánnyal, abban benne volt az összes motívum a kalotaszegitől a moldovaiig. Megtanultuk melyik tájegységre jellemzők a geometrikus minták, melyikre az állatfigurák, honnan ered a dúccal való festés, a csomózás, a kötözés stb. Főztünk, batikoltunk. Az elején még fiúk is jelentkeztek, de később női szekció lettünk. A tizenegyedik osztályban következett a szövés, mindenkinek fölraktam egy kis szőnyegre való felvetőszálat, később a francia gobelin fortélyait is megmutattam. Amikor szinte minden technikát elsajátítottak, akkor az utolsó évben mindenkinek el kellett gondolkodnia, hogy a vizsgamunkájaként milyen technikával, milyen kompozíciót kíván elkészíteni. Olyan gyönyörű szőnyegek születtek, hogy verekedtek értük a tanárok.

– Miközben tanított, gyermekeket nevelt, saját művészetére mennyi idő jutott?

– Sajnos, sokkal nagyobb életművem is lehetne. Amikor diplomáztam a textil a monumentális művészetek csoportjába tartozott. Nagy méretben illett dolgozni. Csak akkor volt érdemes egy munkához hozzáfogni, ha volt ideje az embernek azon folyamatosan dolgozni. Ez bizony nem mindig volt lehetséges.

– A képi, figurális gondolkodása hogyan alakult ki? A népművészeti világból, amibe a gyerekeket is bevezette, egyszer csak átlépett egy szecessziós figurális világba? Vagy nem ez történt?

– Nem abból indultam ki, amit tanítottam. Alkotói munkásságomban mindig az aktuális benyomás volt a motiváció. Például jártam román kolostorokban, ahol megfigyeltem, hogy a gyönyörű bizánci stílusban megfestett freskó közepén az uralkodók fogják a kolostor makettjét, egyszer ebből indultam ki az egyik munkám elkészítésekor. Aztán a Cozia kolostor is megihletett. Ennek a fala nincs bevakolva, három sor tégla után egy terméskő sor következik. Ebbe a típusú falba szorítottam be az asszony alakját a Kőműves Kelemen című textilemen. Gyakran látom a tengert, miután a lányom Szicíliában él. Imádom azt a távlatot, ami beszippant. Ebből az élményből született a Chiara című textilem, az unokám neve ez, akinek alakja mögé a tengert is odaszőttem.

– És A csoda című alkotás hogy született? Ezen a textilen egy csomó gyerek néz az ég felé, ahol egy hatalmas madár röpül.

– A madár motívum örök szerelmem. Már gyerekkoromban rájöttem, hogy azzal annyi mindent ki lehet fejezni. Például a szabadság érzését is. Egyszer láttam, amint gyerekek egy madarat botokkal agyonvertek. Akkor én megjelenítettem azt, hogy az elpusztult madár egyszer csak felröppen, ez lett A csoda című textil. A másik ilyen mű a Requiem. Egy a lábait égnek meresztő madártetemet láttam egyszer egy szemétdombon. A látványt beraktam egy medálformába, így állítottam emléket a halott varjúnak.

– Mit szól ahhoz, hogy iparművészetnek hívják a textilművészetet?

– Aki egy üzemben vagy cégnél textiltervező, az tényleg iparművész. Hogy hogyan kellene hívni azt, aki fali textileket készít? Ráadásul ábrázol? Vannak kísérletek erre, de ezt még nem sikerült pontosan meghatározni. Az nem igaz, hogy a textil csak a dekorativitást képviselné. Hogy afal megbontására a lakás díszítésére lenne csak alkalmas. A funkcionalitás mellett egy textilkép hordozhat komoly szellemi mélységeket, lehet olyan alkotás, ami előtt a néző megállhat és elgondolkodhat. Úgy hiszem, én tudok a textillel üzenni.