A művész lelke még mindig reszket

– Milyen volt élete első hetven éve?

– Változatos.

– Hiányzik az opera?

– Nagyon. Olyan ez, mint amikor valamilyen kábító anyagot megszokik a szervezet, és ha hirtelen abbahagyja a fogyasztását, elvonási tüneteket okoz. A biológiai egyensúlyom kissé felborult attól, hogy túl nyugodt az életem, nincs meg a napi adrenalinadag. Szerettem volna, ha utódomtól valamiféle megbízatást kapok nyugdíjba vonulásom után is, ha felhasználhatom a húsz év tapasztalatát, de nem így alakult.

– Mellőzve érzi magát?

– Nem érzem, hanem az vagyok. Egyetlen feladatot kaptam, hogy rendezzem el a társulat tagjainak fényképeit az opera előcsarnokában. De nem éppen erre gondoltam két évtized igazgatás után.

– Van önben emiatt sértődöttség?

– Nem erről van szó, jó viszonyban vagyok mindenkivel, beleértve az opera jelenlegi vezetőségét is. Viszont az említett elvonási tüneteken nem léptem túl mind a mai napig. Ha az ivást abbahagyod, reszket a kezed. Nekem a lelkem reszket még egy kicsit…

– Mennyire ismerték el a munkáját?

– Itthon semennyire. Nyugdíjba vonulásomkor egy gyönyörű gálaműsort kaptam ajándékba a társulattól, de sem a várostól, sem az országtól semmiféle kitüntetést nem kaptam. A Bajnai-féle szocialista kormánytól kaptam valamiféle kisebbségekért-díjat, de Romániában sem kicsi, sem nagy kitüntetést nem kaptam.

– Nosztalgiázó típus?

– Bizonyos értelemben igen. Emlékszem a jó dolgokra, de nagyon intenzíven átélem azt is, ami rossz volt. Nem tudom elhessegetni magamtól azokat a dolgokat, amelyek a húsz év igazgatóság alatt vagy azoktól függetlenül történtek.

– Olyan érzése van, hogy bizonyos dolgokat, melyeket kinevezésekor eltervezett, nem sikerült teljesítenie?

– Talán a két kiadást megért karmesterversenyt folytatnom kellett volna, de objektív okokból – pénzügyi csapdák és törvénykezési hiányosságok – ezt le kellett mondanunk. De hát az operajátszás sem ért véget nélkülem, talán majd valaki folytatja.

– 1990 márciusában kissé hirtelen szakadt önre a faladat, hogy a Kolozsvári Magyar Operát igazgassa. Mai fejjel is elvállalná?

– Főleg a mai fejemmel vállalnám el. Akkor egy kicsit talán hazárd döntés volt, de az életem nagyjából erről szólt: egyik napról a másikra vállaltam el egy korrepetitori állást a balettiskolában, ami a maga nemében éppolyan fejesugrás volt, mint az igazgatóság. Zenekarban dolgoztam négy évig, utána könyvet árultam az utcán, majd a balettiskolában zongoráztam, később igazgató lettem – hullámvölgyek, kanyarok és csúcsok váltották egymást. Most, hetvenéves nyugdíjasként egyik szervezője vagyok a Kolozsváron megrendezendő ifjúsági tájfutó Európa-bajnokságnak, ami öt-hatszáz ember elhelyezését, etetését, itatását, utaztatását, pályák kijelölését jelenti. Nem lehet otthon ülni és csak zenét hallgatni…

– A család nem tartaná inkább otthon?

– Van két gyerekem és öt unokám, ők is bőven kitöltik az életem nagy részét. Örömök és bánatok ott is vannak, de azok más jellegűek, családon belüliek.

– Ha kiválaszthatna a húszéves igazgatói pályafutásból egy pozitív és negatív mozzanatot, melyek lennének azok?

– A pozitívak közül egyet kiemelni nehéz feladat. Nem is tudom, mi fontosabb. A nyolc Erkel-opera, amelyet bemutattunk, vagy a tizenhét kortárs magyar opera, amelyet színre vittünk? Vagy netán egy olyan társulat megszervezése, amely a mai napig megállja helyét? Talán az utóbbi a legfontosabb, hiszen egy közösségről van szó. De az is hatalmas élmény volt, amikor karmesterként ugrottam be egy olaszországi turnén, és nem vallottam szégyent…Negatív élmény? A gyerekbetegség, ami a rendszerváltás után minden társulatot elkapott: minden ellen tiltakozni, sztrájkolni, ha volt értelme, ha nem, mesterségesen gerjesztett munkakonfliktusok, igaz, mindezt inkább megjátszva. Néha nehéz volt túlélni, emberileg megviseltek.

– Követi, hogy manapság mi történik az intézményben?

– Néha bejárok, érdeklődöm, megnézem az opera honlapján, hogy mi történik. Van néhány kolléga, akivel a mai napig jó viszonyban vagyok, rajtuk keresztül értesülök a hírekről.

– Hallgat otthon operát?

- Telítődtem, és ma már, ha zenét hallgatok, az nem opera. Húsz év alatt nemcsak hallgattam, hanem nyakig benne voltam. Nemcsak a szép oldalát láttam, hanem az árnyékosat is. Olyan ez, mint a nőgyógyász munkája: a teremtésnek olyan fázisában is jelen van, ami nem föltétlenül vonzó egy hétköznapi ember számára.