A Magyar Állami Népi Együttes egy család életében

Mikor Manci mama nem ért rá, akkor a zenekari árokban kerestek nekem helyet, s az üstdob tetején csücsülhettem, ahonnan „békaperspektívából” követhettem a fellépést. Egy szabadtéri előadásnál viszont a színpad mellett álldogáltam, s tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy az első számnál, a Kállai kettősnél az énekkar bevonult a helyére. Mikor megláttam édesapámat, úgy megörültem, hogy a színpadon keresztülfutva repültem felé, ezzel kiváltva jogos haragját, s a közönség derültségét. Többször Kodály Zoltán is meglátogatta az Együttest. Az egyik alkalommal, Manci mama lökdösött, hogy álljak be az autogram kérők sorába, s amikor a Mesterhez értem némán nyújtottam felé a műsorfüzetet. Kodály – szokása szerint – megkérdezte, hogy tudok-e szolmizálni, s öntudatos válaszomra mosolyogva szignálta a lapot.

Sokat hezitált, de nővére rábeszélésének engedve ment el a felvételire. Nagyon szép alt hangja, s abszolút hallása volt, s bármilyen nehéz feladat elé állították, azt sikeresen megoldotta. Végül is elment a felvételire, ahol édesapám nyitotta ki neki az ajtót, s meleg szavakkal biztatta az izguló teremtést.

Emellett olyan összeállítások öregbítették hírnevét, mint a Hétszínvirág, ami a magyarországi nemzetiségek kultúrájának volt színes lenyomata. A Jeles napokban a népi hagyományokban élő fontos eseményeket – mint például az aratást, a betlehemest – örökítette meg. A kor szellemének megfelelően munkásmozgalmi témáknak is helyet adott, s a ballada-összeállítása is élénken él bennem. Nagyon jó szemmel választotta ki a karaktereket és a tehetségeket, így a táncosok adottságaira is bátran épített. Az egyik robosztus, nagybajuszú táncosnak, Léka Gézának például táncra sem kellett perdülnie, máris sikert aratott bejövetelével. Varga Erzsébet az Együttes táncos szólistája többek között a Jeles napokban alakított emlékezeteset. A Sirató című számban egy olyan szívhez szóló gyászéneket adott elő, amitől mindenki megborzongott. A színpad közepén álló koporsó mellett állt „Böbe” fehér gyászruhában, elkezdett énekelni, s szaggatott mozdulataival valóságos transzba esett. Ekkor léptek be a táncosok, akik átvették mozdulatait, s a drámai hatás nem maradt el.

A Ki Mit Tud? versennyel kezdődött

Húgom és én igazi polgári nevelést kaptunk, zenei általánosba jártunk, s zongorázni is tanultunk. Művészi tornára is beírattak, az akkoriban híres Kovács Éva-Berczik Sára Mészáros utcai stúdiójában csiszolták mozdulataimat, az ott tanultakat a táncban tudtam hasznosítani. Először a KISZ Központi Művészegyüttes utánpótlás csoportjába vettek fel, majd a Vasas Művészegyüttesben töltöttem három évet. Eredményeim közé sorolom, amikor megnyertük az 1972-es Ki Mit Tud? versenyt.

Persze árnyoldalai is megmaradtak bennem, találkoztam az idősebb féltékeny lányok viselkedésével, sőt ki is akartak közösíteni. Rosszul esett, de összeszorított fogakkal jártam a próbákra, s mindig tudásom legjavát nyújtottam.

A Magyar Állami Népi Együttesben számon tartották, hogy a „Vasasban” táncolok, s számos fesztiválon, s a Ki Mit Tud? során is találkoztam Rábai Miklóssal, mint zsűritaggal. Az Együttes több próbáján is részt vettem nézőként, így a repertoárral is tisztában lehettem. A szerencse is kezemre játszott, az egyik lány – egy olaszországi turné után – nem tért haza. Rábai diszkréten érdeklődött édesapámnál terveimről, s szó, ami szó, 1972. szeptember 1-jén szerződtettek. Szigeti Károly, a Vasas vezetője, mikor megtudta távozásomat: „Kígyót melengettem a keblemen” felkiáltással kommentálta döntésemet, mivel Rábaiban sokan a riválist látták, sőt produkcióit is gyakran leszólták. Két évet dolgozhattam még Rábaival. Életritmusom is megváltozott, naponta voltak próbák, először az egyszerűbb darabokat tanultam meg, majd a teljes repertoárt is elsajátítottam. Ebben segítségemre volt Ripka Ilona, a művészeti vezető asszisztense, aki mindent precízen és türelemmel tanított be.

A kultúrtörténeti Magyar századok

Rábai Miklós haláláról 1974-ben egy szegedi fellépés után értesültünk; az előadás alatt nem akarták megmondani a gyászhírt. A szomorúság mellett a bizonytalanság is eluralkodott rajtunk, sötéten láttuk a jövőt; emblematikus egyénisége meghatározta az Együttes egész életét. A tánckar vezetését Létai Dezső vette át, majd 1976-ban művészeti vezetőjének is kinevezték. Sokat dolgozott Rábaival, tanítványának számított, s számos koreográfiát is készített az Együttesnek: az Ecseri lakodalmas botolója is az ő tudását dicsérte. Sokkal befelé fordulóbb egyénisége volt, mint elődjének, de nagyon tehetséges koreográfusnak számított. Próbákon szigorú és precíz volt, élveztük a vele való közös munkát. A Magyar századok című összeállítása igazi katartikus élményt nyújtott, s ezzel a műsorral írta be nevét az Együttes történetébe. Ez a darab egy nagy ívű tabló volt, többek között az Őseink idézése, A Kereszt, a Rabének, a Bihari verbunkja képviselték történelmünk mérföldköveit. Mindegyik epizód egy történeten alapult. A sámán extázisát egy nagyheti gregorián ének – az „Ecce lignum Crucis-Íme a keresztfa” – szakítja meg, édesapám aszkétára maszkírozva hozott be ezalatt egy hatalmas keresztet, s a sámánok kiűzettek a színről. A Hajdúk című számban én is táncolhattam az egyik megkötözött rablány szerepében. A fogva tartó törökök vad kardtáncot lejtettek körülöttünk, s megjelentek a hajdúk, elűzték a zsarnokokat, elvágták köteleinket, s mi együtt táncolhattunk „megszabadítóinkkal”. A Rabéneknek édesapám volt a főszereplője.

Számtalan kedves momentumra is szívesen emlékszem. Sokat utaztunk, s az utolsó előadáson úgynevezett „temetést” rendeztünk: mindig valami meglepetésen törtük a fejünket. Például a Rácz házaspárnál a férj nagybőgős volt a zenekarban, a felesége pedig a kórusban énekelt, fiuk, Janó szintén a zenekarban játszott. „Temetéskor” Janó – nagy meglepetésre – az énekkarba állt be, s őt egy csellózni tudó énekes helyettesítette a zenekarban. E tréfák kedves, de kockázatos színfoltjai voltak életünknek. Sokszor rögtönözni is kellett, egyik társunkat, mikor forgás közben leesett az alsószoknyája gyorsan körülálltuk, s természetes könnyedséggel, s új „koreográfiával” orvosoltuk a botlást.