A korokon átívelő idegenség drámája

Ahogyan az idei fesztiválon is kiderült: különböző korok legnagyobb drámaíróit is foglalkoztatta az „idegen” gondolata. Ha nem is abból a szempontból, amiből a mai világunk értelmezi a jelenséget, de ez a téma jelen van az emberiség egész történetében. Csakhogy más-más formákat ölt.

A téma adott volt, és régmúlt időktől kezdve korszakonként tollára vette valaki (valakik), hogy elénk tárja. Az idei fesztivál magas nézőszáma is bizonyítja: Kolozsvárott szeretik a klasszikusokat, de van hely az általunk kevésbé ismert drámaszerzők számára is. A jelen lévő kritikusok és szakemberek szerint mára az Interferenciák igen jelentős színházi seregszemlévé nőtte ki magát. Majdnem minden előadás teltházas volt a tíz nap alatt, de a nagyszínpadi, illetve a stúdióelőadásokon kívüli, úgynevezett off-programok iránt is nagy volt az érdeklődés. Az idei fesztiválon 22 előadást láthattak az érdeklődők, 14 országból érkeztek a társulatok, és 13 nyelven adták elő a darabokat.

Az idegen Ödüsszeiája – ezt a címet adták a szervezők az 5. Interferenciáknak. Találóan, hiszen valamilyen módon mindannyian idegenek vagyunk valahol. A kérdés csak az, ezt hogyan tudjuk megélni, feldolgozni, elfogadni. És bennünket hogyan fogad be a környezet, a társadalom azon része, amelyik elvekben, célokban, kulturális területen nem tud azonosulni velünk. Találóan fogalmazott Tompa Gábor, a fesztivál igazgatója, amikor elmondta: az Interferenciák idei központi témája, az idegenség, a paradicsomból való kiűzetés óta foglalkoztatja az emberiséget. És hozzátehetjük: a világirodalom legnagyobb drámaszerzőit sem hagyta hidegen a kérdés. Az idei fesztiválon Shakespeare, Brecht, Goethe, Ionesco, Beckett, Gorkij – hogy csak néhányat említsünk a jelentős színpadi szerzők közül – darabjait tekinthettük meg.

A kiadáson olyan kiemelkedő alkotók előadásait láthatta a kolozsvári közönség, mint Tomaž Pandur, Armin Petras, Andriy Zholdak, Declan Donnellan, Michal Docekal, Helmut Stürmer, Jaram Lee, Andrei Șerban, Jurij Kordonszkij, Bodó Viktor, Hajdu Szabolcs, Margarita Mladenova, Ivan Dobchev, valamint Jarosław Fret. A fesztivál történetében Kolozsváron először volt látható orosz, ír, macedón, luxemburgi és szlovén társulat, de visszajáró társulatokkal, művészekkel is találkozhatott a közönség.

Kortársaink: Faust és Jób

November 24-én a ljubljanai Nemzeti Színház Faust-előadása nyitotta a Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált. Mindjárt az első előadás lenyűgözte a nézőket. A Faust-adaptáció sajnálatos módon az utolsó előadása Tomaž Pandur kiemelkedő szlovén rendező életművének. A rendező vallomása szerint az előadásban „egy embert követünk nyomon, ég és föld között, aki megpróbálja megtalálni az igazságot és létezésének értelmét. És pontosan ez a színház célja – az emberi lét legsorsdöntőbb ügyeiről beszélni, ezekre rákérdezni.” Az alig 53 éves korában, az idén tavasszal elhunyt szlovén rendező valamennyire „rockosította” Goethe drámáját (például bőrszerkókba öltöztetett színészek), ám a szerző mondanivalója ettől semmit sem csorbult. A mondanivaló egy filozófiai eszmefuttatás, amely elejétől végéig elkíséri a művet. Goethe Faustjának majdnem minden sora idézhető – és jobb társaságokban meg is teszik. Még ha nem is mindig találóan. Merthogy könnyű félreérteni a német zsenit.

Modern megoldások ellenére mégis klasszikus előadás volt a szlovénoké. Hiszen a színház célja az emberi lét legsorsdöntőbb ügyeiről beszélni, ezekre rákérdezni. Goethe ki merte jelenteni, hogy a jó és a rossz küzdelme az emberiség hajtómotorja, és a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitet biztosítja – mondta a darabról Pandur. Az előadás erőteljes, időtálló és kortalan, olyan, amit évtizedek múlva is műsorára tűzhet a szlovén nemzeti. Szintén a fesztivál nyitónapján került sor az írországi Brokentalkers társulat This Beach című előadására a Stúdióban.

A németországi Bochumból érkezett Shauenspiellen társulat Joseph Roth Jób című művét hozta el a fesztiválra. Még egy jelentős előadás, amely bibliai témája ellenére nagyon is a mai nézőkhöz szól. Nem hiszem, hogy volt, van és lesz ember, aki ne érezte volna olykor úgy, hogy Isten igazságtalanul bünteti, és ne perelt volna néhanapján a Fennvalóval. Ezért aztán Jób az emberiség örök „kortársa” marad. Joseph Roth könyve a jól ismert bibliai példázat modern feldolgozása, ahol Mendel Singer zsidó tanító sorsa azonosul a Jóbéval. Singer felesége, Debora, negyedik gyerekét várja, aki azonban fogyatékosnak születik. Ezt a sorscsapást tetézi, hogy a házaspár idősebbik fia a cári hadseregben szolgál, Semarja, az öccse pedig a sorozás elől külföldre szökik. Miriam, a harmadik gyermek egyre inkább az érzéki gyönyöröknek áldozza magát, végül gyógyíthatatlan idegbajjal kórházba kerül. Kihez forduljon a kétségbeesett ember? Természetesen Istentől várja a megváltást. Csakhogy a szerencsétlen Mendelre újabb és újabb csapások várnak. Többé nem imádkozik, perbe száll Istennel. Istent akarom elégetni – mondja barátainak. Végül mégis megtörténik a csoda – a legkisebb fiú meggyógyul és híres muzsikus lesz, a modern Jób lázadása pedig véget ér. Ha már mindent elvesztettünk, a hit marad és Isten. Még ha el is fordulunk tőle, megsegít – vonhatjuk le a következtetést az előadásból.

Az emberiség és az állatok

Színházi szakemberek szerint Samuel Beckett az egyik legnehezebben játszható drámaíró. A játszma végét az öt évig, 1952 és 1957 között írott „végjátékot” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata mutatta be a kolozsvári színpadon Tompa Gábor rendezésében.

Egy vak, tolószékben szenvedő, haldokló (Hamm Bíró József megformálásában), egy nyomorék testben élő szolga (Clov: Bartha László Zsolt) és a kukába gyömöszölt két öreg, (Nagg és Nell, Makra Lajos, illetve Biluska Annamária), mindannyian a véget jelképezik. Csakhogy nem mindegy, hogyan távozunk: szennyben és nyomorban, vagy legalább egy csöppnyi – még ha csak látszólagos – méltósággal. „Egyik Beckett-szöveget sem tartom sötét drámának, mert egyrészt a kétségbeesés a remény legmagasabb formája, másrészt pedig erősen jelen van a szereplők egymásrautaltsága, a szolidaritás, az együttlét fontossága” – nyilatkozta a rendező Tompa Gábor.

A Luxemburgi Nemzeti Színház Ionesco Rinocéroszok című abszurd drámáját hozta el Kolozsvárra. Az előadás rendezője Frank Hoffmann színházigazgató, aki szerint elterjedt az a fajta felfogás, hogy mindig azok a jók, akik „itt” vannak, a többiek pedig, akik nincsenek „itt”, így vagy úgy, rinocérosznak számítanak. Ionesco darabja jelkép: bele van sűrítve a nácizmus és a sztálinizmus minden veszélye, a tömeghisztéria, a ráció leple mögé rejtőző gondolati járvány. A „rinocéroszok” minduntalan itt vannak közöttünk, bár Hoffmann elképzelésében nem látjuk őket, csak hallunk róluk – 1965-ben, a düsseldorfi ősbemutatón még maszkokat viseltek a színészek, és azóta több alkalommal feltűnt valamilyen módon az orrszarvú –, félelmet terjesztenek. A rendező szerint „a félelem az oka annak, hogy az extrém jobboldal hovatovább hatalomra kerül, a félelem adja a hatalmat a kezükbe, és korlátozza az emberek szabadságát”. És ahogy halad előre a történet, a néző is rinocérosznak érezheti magát, hiszen két kivétellel mindenki rinocérosszá válik a szereplők közül is. Hoffmann kiválóan csempészi bele a humort ebbe az alapvetően tragikus mondanivalójú Ionesco-drámába. Az előadás sikere pedig nagyrészt a remek – német és francia nyelvű – luxemburgi színészek érdeme.

Gogol klasszikusát, az Egy őrült naplóját a Katona József Színház, az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és a MASZK Egyesület mutatta be Keresztes Tamás Jászai Mari-díjas színművész előadásában, Bodó Viktor színrevitelében. „Általában úgy szokott lenni, hogy a színész adott pillanatban elérkezettnek látja az időt, hogy megpróbálkozzon egy monodráma színrevitelével. Az én esetemben, még mielőtt ez megtörtént volna, Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője odaült mellém, és mondta, hogy ezt nekem el kellene játszanom” – nyilatkozta a közönségtalálkozón Keresztes Tamás.

Két jó lélek

A kolozsvári társulat a fesztiválon is bemutatatta az utóbbi évek egyik legerőteljesebb előadását, Gorkij a Mélyben című művét, amelynek fogadtatásáról lapunkban már írtunk. A kolozsváriak a Hullámtörés című előadásukat is bemutatták, amelyet Tom Dugdale rendezett, és Guelmino Sándor, illetve Gecsényi György írt Lars von Trier filmje nyomán.

A bukaresti Bulandra Színház Bertolt Brecht a Szecsuáni jóember című darabjával jelentkezett a fesztiválon Andrei Şerban rendezésében. Ugyanezt a darabot választotta és az Interferenciák záróakkordjaként mutatta be a budapesti Vígszínház is Jóembert keresünk címmel.

A történet főalakja, Sen-Te Szecsuán tartományban éli nem éppen erkölcsös életét, amikor a három, égből alászálló Megvilágosodott rátalál. Innen kezdődik tulajdonképpen az intrika, amit Brecht senki máshoz hasonlóan írt meg. A szerző az emberiség legfontosabb erkölcsi kérdéseit sűríti drámájába: mit ér a becsület és a pénz, mit nyerünk vagy veszítünk, ha jók vagyunk embertársainkkal, tudunk-e jók maradni egy élősködők által ellepett világban? Egyáltalán lehetünk jók, létezik jóság? Két remek előadást láthattunk a budapesti és a bukaresti társulatoktól, természetesen különböző rendezői koncepcióban. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház produkciójának főszereplőjét pedig – mint minden fellépésekor – öröm volt látni a kolozsvári színház deszkáin. A magyarországi kritika nem véletlenül ezt az előadást az utóbbi évek egyik legfontosabb Brecht-előadásaként emlegeti.

Társművészetek, rendhagyó helyszínek

A napi több előadás mellett filmvetítéssel, koncertekkel, könyvbemutatókkal és ki­ál­lításmegnyitóval várta az érdeklődőket az Interferenciák Fesztivál. Egyebek mellett láthattuk az Ernelláék Farkaséknál című előadás filmváltozatát, amely a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját nyerte el, ugyanakkor a kolozsvári színház Stúdiója galériaként is működött: Részegh Botond csíkszeredai képzőművész Káprázat és kárhozat című kiállítása volt látogatható a fesztivál ideje alatt. Új teret is felfedezett magának a színház: a Remarul–16 februarie vagongyár csarnokában került sor a nagyváradi Mária Királyné Színház Az éjszaka szívében – A Lear-epizód című, Shakespeare Lear királyát feldolgozó előadására. Az Erdélyi Néprajzi Múzeumban Lucian Ban jazz-zongorista, a Tranzit Házban pedig a nagyszebeni Suburbia 11 zenekar koncertjein vehettek részt a fesztiválozók.

A rendezvény keretében járulékos programokra is ellátogathattak az érdeklődők: a TIFF Házban beszélgetések zajlottak az előző napi előadások alkotóival, és Cristina Modreanu kritikus könyvbemutatójára is ugyanott került sor. Declan Donnellan, a Cheek by Jowl társulat rendezője fiatal színészek számára tartott a színészmesterségről műhelymunkát.

Az idei Interferenciákon Helmut Stürmer díszlettervező vehette át a néhai rendezőről, Vlad Mugurról elnevezett díjat Stief Magda színművésznőtől, a rendező özvegyétől. Ezzel a díjjal olyan művészek munkáját ismeri el a Kolozsvári Állami Magyar Színház, akik nem tagjai a társulatnak, de jelentősen hozzájárultak az intézmény művészeti céljainak megvalósításához