A költő kényszerleszállása

Szilágyi Domokos a Halottak Napját választotta negyven esztendővel ezelőtt, hogy végleg eltávozzon a földi kínok közül. Ha kilátogatunk a Házsongárdi temetőbe, annak egyik árnyékos parcelláján, egy közepes méretű gránitkövön három név olvasható. A nevek mögött azonban három tragikus sorsot képzelhet maga elé az emlékező: Szilágyi Domokosét, a költőét, akinek gyenge testét és lelkét összetörte az élet; Szilágyi Attiláét, azaz Kobakét, a gyermekét, akinek alig 15 évesen a feldühödött föld rezgése lett a végzete; Hervay Gizelláét, az anyáét és feleségét, akit a gyász kibírhatatlan fájdalma küldött családja után a jobblétbe.

Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténész 1990-ben megjelent Álom és értelem című kötetében írja: „a rendhagyó végzet legendahőssé avatta, mielőtt még pontosan ismertük volna öngyilkossága körülményeit”. Ugyanitt olvasható Csíki László, a költőtárs vélemény is: „halála jellemző adalék egy nemzetiség életéhez. Túlérzékeny volt, akárcsak az. Beteg – mondták rá. Soha nem azt, hogy belebetegedett. Elpusztul a vágytól, aki a mindenségre vágyik, s annak még a részeit is csak morzsánként kapja meg”.  Lehet elmélkedni arról, hogy Szilágyi Domokos miért vetett önkezűleg véget életének, ám azt sosem tudjuk meg, valójában mi volt azokban a napokban, órákban, pillanatokban a költő lelkében. Élettársának, Nagy Máriának címzett búcsúlevele sem ad magyarázatot kétségbeesett tettére: „Kicsikém! Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom (…) Nem vagyok részeg és…tiszta elmével írom e sorokat…” Ahogyan Cs. Gyimesi Éva is megfogalmazta: halálával elkezdődött a legenda…

Egy 7000 fős máramarosi településen, Nagysomkúton született 1938. július 2-án (1910-ben a lakosság fele még magyar nemzetiségű volt, manapság ez az arány alig éri el a két százalékot). Édesanyja, Szász Judit „legalább hetente kezébe vette a pennát, és szálkás, jobbra rohanó, fel- és letörő betűivel ontotta leveleit”, apja, Szilágyi Károly „kálomista tiszteletes és családapa, másodhegedűsként hozzáírt néhány sort édesanyánk leveleihez, az ő békességet és szelídséget sugárzó stílusában és gondolataival” – írta szüleikről egy 2010-ben megjelent kötetben a költő öccse, Szi­lágyi Kálmán. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte. 1955 és 1960 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt – éppen azokban a zavaros időkben, amikor több társát is elvitte a Szekuritáté ’56-ban, majd 1959-ben egyesítették a magyar és a román egyetemet.

Szilágyi első versei egyetemista éveiben jelentek meg, majd 1962-ben kötetté álltak össze Álom a repülőtéren címmel (halála után, 1978-ban jelentek meg összegyűjtött versei a Kényszerleszállás című kötetben). Rövid életében rengeteg betegség kínozta, a tériszonytól elkezdve az alkoholizmusig. Mindazonáltal termékeny költő volt. Végül a betegség, a kilátástalanság felőrölte erejét, és 1976. november 2-án a Kolozsvár melletti Kányafőn véget vetett a szenvedésnek. Jóval halála után, a 2000-es években derült ki kapcsolata a román titkosszolgálattal. Máig vitatott, hogy mi késztette a költőt a Szekuritátéval való együttműködésre. „Szilágyi Domokos önbíráskodott. Ezt még kiegészíthette volna azzal, hogy megírja élete történetének ezt a részét olyan kendőzetlenül, ahogyan azt kellett volna, és ha már amúgy is eljutott odáig, hogy pontot tesz az életére, akkor ezzel talán tartozott volna még mindnyájunknak, és biztos, hogy ez a korszak egyik legfontosabb dokumentuma lenne” – mondta egy interjúban Szőcs Géza. Ma már csak filozofálhatunk azon, hogy kányafői tettének mozgatórugói között milyen mértékben volt jelen az undor az élettől, a csömör a környezettől és az ügynökösködéstől. Valószínűsíthető, hogy utóbbi többet nyomott a latban, mint gondolnánk...