
Fotó: Csép Gergő
2015. január 30., 20:362015. január 30., 20:36
A magyar kultúra napján az Adjon az isten című versösszeállítással jelentkező Albert Júlia színművész azon kevesek közé tartozik, akik folyamatosan felvállalják a költészet népszerűsítését. „Csak úgy válhatok átadóvá, ha önmagam adom. Egy verset felfedni kicsit olyan, mintha arról akarnék vallani, amiről hallgatni kellene” – fogalmazott egyik tanulmányában a színművésznő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója.
– Mi ösztönöz egy művészt arra, hogy kilépve a színjátszás megszokott keretei közül, egymagában verset mondjon a közönségnek?
– A gyakorlat azt mutatja, hogy az elmúlt 30-40 évben általában azok a színészek „fanyalodtak” versmondásra, akik valamilyen okból nem játszottak. Főiskolás koromban nagyon sok verset mondtam, aztán hosszú idő telt el önálló műsor nélkül. A ’90-es évek után egy időre kikerültem a sokat játszó színészek közül, és akkor úgy döntöttem, százszor inkább verset mondok, mintsem más, fals utakat járjak. Ez nem csak velem történt meg, az egész generációmat félretették. Másféle színjátszás kezdődött, kicsit el is akarták hitetni velünk, hogy a másfajta stílusú színházra mi már nem vagyunk képesek. Aztán rájöttem, csinálni sokkal könnyebb, mint nézni. Hatalmas döbbenet volt. Ez is egyfajta játék, de sokkal szélsőségesebb, hiányzik belőle a lélek. Nekem kell a katarzis, amikor úgy jöhetek ki a színházból, hogy beszélgetni sem tudok, és arra vágyok, hogy egy ilyen előadást tízszer nézzek meg.
– A versmondás viszont nagyon magányos műfaj. Nem hiányoznak a színpadi társak?
– Bizony hiányoznak, először az is volt a tervem, hogy közösen szervezzük Vitályos Ildikóval, Katona Évával, Bács Miklóssal, Jancsó Miklóssal. Ők azonban csak úgy vállalták volna, ha felolvassák, márpedig szerintem a felolvasott verssel nem azonosul a színész. Így egyedül készítettem az első önálló műsorom. A két világháború közötti időszak verseiből készítettem az első műsoromat, amelyet a színház nem vállalt fel. Az igazgató azt mondta, mondjak Visky András, Balla Zsófia verset, ők illenek inkább ebbe az új világnézetbe. A legnagyobb gondom az volt az önálló műsoraimmal, hogy hol és hogyan „adjam el” magam. Végül Budapesten, a Radnóti Gimnáziumban jutottam fórumhoz. Érdekes módon a magyarországi előadás után hívtak meg Erdélybe. Minden műsorom egy-két alkalommal került előadásra, aztán előálltam egy újjal. Készítettem Kányádi Sándor-műsort a költő 70. születésnapjára, elmentünk vele Nagygalambfalvára, Csíkszeredába, Udvarhelyre, Kányádi is jött velem. A legtöbb előadásom vallásos versekből állt, de volt Márai-műsorom, ’56-os, adventi, március 15-i, Reményik és még sok más.
– A hallgatóság hogyan viszonyult aversekhez?
– Mindig megteltek a termek, de nem tudtam menedzselni magam, inkább mások szervezték az előadásaimat.
– Rendszerváltás előtt sokan mondtak verseket, most jóval kevesebben szavalnak. Mi történik a versmondással?
– Jó kérdés. Azon például csodálkozom, hogy Kolozsváron évekig nem volt versmondás, pedig az igazgató, Tompa Gábor jó költő, verseiben felvállalja mindazt, amit igazgatóként, rendezőként nem. Mélyen vallásos, olyan emberi mélységeket tár fel a költészetében, amit kevesen, mégsem voltak versműsorok a színházban. Annak idején olyan egyéniségek mondtak itt verset, mint Orosz Lujza, Balogh Éva, Péterffy Gyula, később Péterffy Lajos is, Vadász Zoltán, László Gerő, Csíky András... Néhol felbukkan még a vers, például Szatmáron, volt évfolyamtársam, Méhes Kati több alkalommal is tartott önálló műsort, Marosvásárhelyen Illyés Kinga képviselte, illetve Kilyén Ilka képviseli a műfajt.
– Mekkora hangsúlyt fektetnek ma a versmondásra a színiegyetemen?
– A mi időnkben, a hetvenes évek elején sokkal nagyobbat a mainál. Négy éven keresztül rengeteget szavaltunk. Szokás volt író-olvasó találkozókra színészeket, színihallgatókat hívni. Ilyen találkozón ismertem meg például Szilágyi Domokost, nagyon szerettem, sokszor mondtam a verseit. Nászta Katalin kolléganőmmel készítettünk közös versműsorokat a főiskolán – például protest song-szerű lázadó verseket mondtunk, kortárs költők verseiből válogattunk vagy amerikai költőktől is. Ma inkább csak a felvételin kérik a verset, sajnos, kissé lenézetté vált a műfaj. Hogy Bogdán Zsolt elkezdett mostanában verseket mondani, némileg talán változik a viszonyulás.
– Új divat jelent meg, a slam poetry. Mi a véleménye erről egy hivatásos színésznek, tanárnak?
– Mostanában készítettünk egy műsort egy színis lánnyal, és amit ő válogatott, az nagyon tetszik. Érzek valami nagyszerűt benne. Van egy olyan fiatal generáció, amelynek tagjai mélyen átérzik a gondokat, és kicsit lázadnának az ellen, ami van. Az elmúlt évtizedek ifjúsága amolyan beletörődő volt, a változás után olyan élet kezdődött a fiatalok számára, amiben rengeteg negatívum került. Most kezd ez kiderülni, tanárként látom, nem tudnak hangosan olvasni, műveletlenek, nem olvasnak, a számítógépről és a tévéből pedig nem lehet műveltséget szerezni. A műveltség megszerzéséhez könyv kell, ez pedig hiányzik a mai fiatalok életéből. A slam poetry-ben érzek egyfajta lázadást, befele fordulást, először érzem azt, hogy a fiatalok úgy gondolják, változtatásra van szükség az életükben. Kezdik megfogalmazni a gondjaikat – az persze más kérdés, hogy milyen színvonalon.
– Hordoz ez irodalmi, művészi értéket?
– Amit például a diákom, Demeter Helga most készít, abban van. Kortársai verseiből, slam poetry-ből válogatott össze verseket, versrészleteket, úgy érzem, jó lett a műsor. Láttam természetesen vállalhatatlant, primitívet, trágárt is. De még Orbán János Dénesnek is van olyan trágár verse, amit soha nem mondanék el, pedig összességében nagyra értékelem, mondtam is néhány költeményét.
– Minden korban temettünk valamit: hol a mozit, hol a tévét, aztán az újságokat vagy magát a kézírást. Verset azonban mindig fognak írni, kérdés, hogy lesz-e, ki olvassa, hallgassa.
– Nagyon remélem. A vers olyasmit ad, amit a templomban is keresünk. Az embernek a hit csodaélmény. Avers is az, akárcsak a zene és a tánc. Csoda, amit nem is tudunk megfogalmazni, ami a lelkünket gyönyörködteti, magával ragadja. Ha együtt éljük át a költő által megfogalmazott érzéseket, az maga a csoda.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
szóljon hozzá!