A hit nem kényszer, hanem életforma

Nagy erőbedobással épül az új gyülekezet. A 2011-es népszámlálás adatai szerint mintegy ezer református él a faluban, akik zömében frissen betelepült magyarok Erdély több vidékéről is. Jelenleg 642 embert tartunk számon, de a 2013-as nagy összeírás óta ez változott. Templom híján nehéz volt a kapcsolattartás, minden keresztelőt és esküvőt Kolozsvár valamelyik református templomában tartottuk meg. Reméljük, mindez a javunkra változik.

– Egy évvel ezelőtt elhitte volna, hogy a templom idén őszre elkészül?

– A gyülekezetből ezt senki nem hitte volna el. Az első három évben 2016 tavaszáig a templomnak az egyharmada készült el, de már hosszú hónapok óta áztak a falak. Az előzetes becslés szerint a pályázatokból és az adományokból származó évi 200 ezer lejes bevétel alapján úgy terveztük, tíz év alatt fogjuk befejezni. Amikor 2016 tavaszán átvettem az egyházközséget, elég nagy adósság várt, ami nem hivatali mulasztásból származott, hanem a kivitelező jóindulatából, hogy egy-egy munkafázist befejezzen, még akkor is, ha az egyházközség nem tudta kifizetni. Csak a tetőszerkezet szűkösen 500 ezer lejbe került volna... Úgy döntöttünk, minden lehetséges követ megmozgatunk, hogy befedhessük a templomot. Novemberig 450 ezer lejt gyűjtöttünk össze pályázatokból és adományokból. Négy év alatt mintegy negyven erdélyi gyülekezet 144 ezer lejt adományozott a templomépítésre. A nagy áttörést az hozta, hogy a Reformáció 500 ünnepségre készülve Kató Béla püspök a magyar kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokon elérte, hogy a befejezéshez szükséges összeget megkaphassuk a magyar államtól.

– A településen magyar osztályok nincsenek, a gyerekek Kolozsvárra járnak iskolába. Hamarosan mégis lesz egyházi óvoda és bölcsőde. Ez is új kezdet?

– Tervek szerint jövő januárban indulna az óvodai képzés, már elég sok a jelentkező, sőt, óvónő is ajánlkozott. Hamarosan kiderülnek a részletek. Reménykedem, hogy az oktatáson túl közösségszervező szerepe is lesz az új magyar óvoda beindulásának. Az egyházi vezetés is úgy látja, sokkal könnyebb a szülőket megszólítani, ha gyerekük révén is kötődnek az egyházhoz.

– Magyarlétán szolgált 15 évig, amely egy alakuló, új gyülekezethez képest csendes, és egy háromgyerekes családapa számára megélhetés szempontjából talán biztonságosabb hely. Miért döntött a váltás mellett?

– Lassan félidős vagyok, húsz éve szenteltek pappá. Arra gondoltam, ha nem megyek, amikor hívnak, akkor ne csodálkozzak, ha nem hívnak. Tudtuk, hogy ez nagy kihívás: nincs parókia, nincs gyülekezet, de sok a dinamikus fiatal, akikkel lehet építkezni. Nagyon hiányzott egy dinamikusabb környezet, így aztán belevágtunk. Korábbi, kis világomból nem tudtam ráérezni arra, mennyi dolga van egy városi gyülekezet lelkipásztorának. Most már tudom, mert reggeltől estig szolgálatban vagyok. Hogy túlestünk az október elsejei templomavatón, kissé alábbhagyott az iram, de munka most is van bőven.

– A kiürülő templomok miatt van, aki temeti az egyházat. Ön szerint mekkora szerepe van ma egy lelkipásztornak a helyi közösség összetartásában?

– A teológia mellett szociológiát is végeztem, így tudom, hogy a közösségi szerepek folyamatosan változnak. Nyilván a lelkész számára a legfontosabb a közösségszervezés.

Nagy áldás, ha van egy tanító, akivel együtt lehet dolgozni, vagy egy olyan helyi önkormányzati képviselő, aki szeretne tenni valamit a közösség érdekében. Én ilyen szempontból szerencsés helyzetben voltam, mert Magyarlétán akadtak ilyen emberek. Mindent kipróbáltam már, amit egy közösségben lelkipásztorként tehet az ember. Részt vettem az önkormányzati munkában, pályázatokat írtam, falunapokat szerveztünk, számítógépeket telepítettünk az emberekhez... Ez a közösségi munka akkor szokott teher lenni, ha a lelkész viták kereszttüzébe kerül. De bármennyire is jól érzi magát az ember egy közösségben, a gyülekezetnek is jót tesz, ha legalább 15 évenként vált. Kamerunban járva tapasztaltam, hogy ott zsinati határozatra mozognak a lelkészek, hiszen a törzsi vallásosság miatt akkora az ellenállás, hogy mihelyt túlságosan hazaivá válik egy lelkész, többé nem tudja fenntartani a kereszténység militáns dinamikáját. Amikor egy gyülekezetünkből elmegy a lelkész, a régi kapcsolatok felborzolódnak, és mindenki újra helyezkedni kezd. Rengeteg pozitív hatása van ennek.

– Említette, hogy két évtizede szolgál. Még emlékszik arra, hogy mi adta az impulzust a lelkészi pályához?

– A Kolozsvári Református Kollégium és a szülői háttér volt a szikra. Egyszerű kolozsvári hóstáti családból származom, ahol megtanultam: a hit nem kényszer, hanem életforma. 1990 nyarán indult a református kollégium, tizenegyedikbe ide iratkoztam, pedig korábban matematika-fizika osztályba készültem. Mi voltunk az első évfolyam, és a híres „amerikások”, akik a refi kórusával egy hónapon át bejártuk a keleti partvidéket, hogy pénzt gyűjtsünk az iskolának. Azt éreztem, végre van egy kontinuitás aközött, amit otthon láttam és az új iskola között. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a Donát úti gyülekezetben Bibza István lelkipásztornál kezdtük meg az ifit, ő pedig egy érdekes vezetői szerepet osztott rám. Bejártuk a környéket, és megkerestünk minden magyar református fiatalt. Alkalmanként ötvenen is összegyűltünk egy-egy ifjúsági találkozóra. Érettségi után 1992-ben bejutottam a teológiára, amit 1997-ben végeztem el.

– Nem bánta meg soha, hogy lelkészi szolgálatra jelentkezett?

– Volt olyan pillanat, amikor azt kérdeztem magamtól, mit keresek ezen a pályán. Vagy arra gondoltam, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy pályát váltsak. Másrészt minden istentiszteletet és prédikációt kihívásként élek meg. Arra törekszem, hogy ezek érdekesek legyenek. Soha nem tartottam meg a három lépés távolságát a híveimtől. Van, aki azt mondta, előttem még nem járt a parókián. Sok rendezvényt tartottunk e húsz év alatt, ami azzal is járt, hogy nekünk szinte semmi családi intimitásunk nem maradt, de nem éreztük ezt tehernek. Érdekes módon két kis szórványgyülekezetem adott sokszor lelki erőt: négy emberünk volt Járavizében és 24 hívünk Alsójárán. Mindig különös feltöltekezést jelentettek ezek az emberek, akik teljesen román környezetben élték meg hitüket és magyarságukat hivalkodás nélkül.