Tíz éve szabad Avasújváros – kényszerházasság utáni fellélegzést hozó válás Szatmár megyében

– írja körül az avasújvárosiak nyomorúságos helyzetét egy tréfás hasonlattal Majláth Gábor polgármester (portrénkon). Az elöljárók nemcsak a költségvetést fölözték le, hanem egy ideig a községházát is az üres paloták falujába, azaz Ráksára költöztették. Végül a prefektúrának és a bíróságnak kellett közbeszólnia, hogy Avasújváros ráksai közméltóságai helyezzék vissza a közhivatalt a községközpontba.
A két nyelv, kultúra, hagyományok és szokások által elválasztott közösség közti adok-kapoknak volt ennél cifrább formája is. Már szinte húsz esztendeje annak, mégis sokan emlékeznek 2003 nyarára, amikor az Avasújvárosi Napokon az Avasfelsőfaluból és Ráksáról érkező hangos ficsúrok egyszerűen leparancsolták a színpadról a magyar zenét játszó együttest, s a magukkal hozott román bandát tolták a helyükre. Végül a rendőrségnek kellett közbelépnie, a hatóságok azonban senkit nem akartak „megbántani”, így inkább félbeszakították az ünnepséget. A karhatalmiakat meglepetésszerűen érte a különleges helyzet, noha egy évvel korábban a román települések derék ifjai Kőszegremetén is ugyanazt tették. Ma már egy-egy sértő megjegyzéssel vagy időnkénti táblafestéssel is beérik.

Polgármesteri hivatalt, rendőrségi épületet és egy kizárólag lakodalmak szervezésére alkalmas művelődési házat épített Ráksán. A szétválás után azonban az 1,7 millió lejes adósságot Avasújvárosra testálta. A válást kezdeményező fél nemcsak megalázva és minden vagyonából kiforgatva, de komoly anyagi kolonccal lépett az új életébe. A község lakói még így is felszusszantak.
A Kőszegremetével együtt „függetlenedett” Avasújvároshoz most is tartoznak román falvak. Rózsapallag, Rózsapallaghegy, Muzsdaj és Avasújvároshegy lakóival azonban jó a viszony. „Nagy árat fizettünk, sokáig is böjtöltünk, de megérte! Most már a fejlődés útján vagyunk” – állítja a polgármester, aki 2016 óta irányítja a települést.

A városnevű falu szerencséje

Bár több száz évvel ezelőtt mezővárosi rangban állt, az avasújvárosiaknak eszük ágában sincs városi rangot kérni településüknek. Történelmi múlt ide, szabadság és fejlődés oda, a községi státus mindenkinek megfelel. Azon túl, hogy a jelenlegi törvények szerint a lakosság alacsony száma sem tenné lehetővé a városiasodást, az adózási rendszer az újvárosiak zsebét, a pályázási lehetőségek elszalasztása a fejlesztési terveiket nyirbálná meg. „Minket nem zavar, hogy város a nevünk, de lényegében mindössze község vagyunk. Mi mindig is polgári település voltunk, és még a szocializmusnak sem sikerült kiölni a civis érzést az emberekből” – büszkélkedik Majláth.
Az öregek most is emlékeznek arra az intézményrendszerre, amely az 50-es évekig működött a településen, akkor az újvárosiak még adóhivatallal is rendelkeztek. Központosító törekvéseiben az egyeduralmú kommunista vezetés ezeket sorra felszámolta, a térséget ipari létesítmények telepítésével próbálta úgymond felvirágoztatni. A helyiek most is úgy vélik, településük a szomszédos avasfelfalusiak nagyravágyásának köszönhetően őrizhette meg eredeti arculatát. „A negreștiek mindent elhappoltak: nemcsak a városi rangot, hanem az üzemeket és hivatalokat is. Ha azokat hozzánk telepítik, most kisebbségben volna a magyarság. Közigazgatási és egyházi vonalon még így is voltak elrománosítási kísérletek. A múlt rendszerben is, a jelenlegiben is. Jól emlékszünk arra, hogy a központ arculatát ortodox templom építésével szerették volna megváltoztatni. Nem is annyira az egyház, mint inkább egyes hívei. Mázlink volt, mert az ortodox egyház a görög katolikussal folytatott harcával volt elfoglalva” – idézi fel a polgármester a mindenkori román hatalom vágyálmait.

Az euró vonzereje

A polgármesteri iroda maga a magyar–román együttélés szentélye. Az elöljáró az ajtók feliratozása szerint egyesek számára Majláth Gábor, másoknak Gavril Mailat; az egyik falon román zászló és román címer díszeleg, a másikat magyar jelképek ékesítik – külön fradis bónusszal. A kiaggatott mezt az elöljáró féltett ereklyeként őrzi, hiszen ő maga viselte, amikor meghívására 2017-ben a Ferencváros öregfiúcsapata a községbe látogatott. „Minden rendes ember Fradi-drukker” – állítja cinkos mosollyal. Ereiben csakugyan zöld-fehér vér csordogál, de az unokája esetében ez már keveredik némi pirossal, sárgával, kékkel… „Hiába na, Avasújváros az Avas kapuja, ahol kezdenek keveredni a népek. Nem mondhatni, hogy nagymértékű a beszivárgás, sőt, aki leköltözik hozzánk, általában megtanul magyarul, gyermekét pedig reformátusnak kereszteli” – mondja.
Az etnikumok közötti átjárást főként a munkaerőpiac, újabban meg az internet hozza létre. Amint Majláth meséli, így „pottyant” a világhálóba az ő lánya is, akit éppen egy moldvai legény halászott ki. „A helyi református templomban esküdtek, majd ugyanott keresztelték az unokámat is” – nyugtázza elégtétellel. A kicsi már eleve két nyelven és két kultúrán szocializálódik. A másik unoka, akit szüleivel Olaszországba vetett a sors, három nyelvet beszél. A környékről rengetegen élnek külföldön. A fiatalok azzal az elképzeléssel vágnak az ismeretlennek, hogy pár év kemény munka után megtollasodnak, majd hazajönnek.

Nem csak a célországok különböznek, a munkavállalási szokások és a hazahozott pénz is más-más irányt vesz. A magyarok a gasztronómia területén vagy a belső építkezésben igyekeznek elhelyezkedni, a románok az eperszedéstől a kulimunkáig szinte bármit elvállalnak. A közelebbi Ausztriában dolgozó fiatalok a járvány kitöréséig kéthetente hazajártak, a messze idegenbe szakadt újvárosiak jobbára csak a sátoros ünnepeket és a szabadságukat töltik itthon. Keresetüket szinte mindannyian házépítésbe fektetik: a magyarok takaros kis otthont igyekeznek teremteni, a románok egymást túllicitálva két-háromemeletes, ízlésüknek megfelelő cifra palotákat húznak fel.
A két nemzet Nyugaton gürcölő fiaiban egyvalami mégiscsak közös: egyiket sem a munkanélküliség kergette szerteszét a világba, hanem az euró varázsa. Munkahely akad bőven a környéken is, főként a 12 kilométerrel fennebb fekvő, 1948 óta Negrești Oașként emlegetett Avasfelsőfaluban. A papíron tízezer lakót számláló kisváros, noha nem fürdik tejben-vajban, nem tartozik az ország elszegényedett települései közé. Sőt. Ha végigsétálunk a városka és a közigazgatásilag hozzá tartozó román falvak utcáin, az egymás mellett sorakozó megalomán lakóházak láttán olyan érzésünk támad, hogy sokaknál a csapból is pénz folyik. Csakhogy a pénzkötegek szomorú családi történeteket takarnak. A házak jobbára üresen tátongnak a kipusztult utcákra, amelyeken a gyermekzsivaj már csak az idősebbek emlékében él. Ahol mégis látni iskoláskorúakat, ott a gyerkőcök többnyire az itthon maradt nagyszülőkre bízva tengetik napjaikat. Ilyen szempontból is Avasújváros jóval szerencsésebb helyzetben van.

Kultúrélet januártól decemberig

Nem sokkal a szétválás után a magyar részről igencsak bátor, a törvény határát kívülről súroló kezdeményezéssel dobbantott Avasújváros. A 2011-ben felálló új községvezetés a polgármesteri hivatallal srégen szemben parkot létesített, benne keresztet és egyben világháborús hősök emlékművét állítva fel. Még szerencse, hogy a márványtábla elkerülte a szolgálatos feljelentők figyelmét. Nem ugyanaz mondható el a négy évvel ezelőtt elkészült településcímerről. Ennek hivatalosításának gáncsolásáról már az állami szervek gondoskodnak. Túlságosan zöld – indokolta meg elutasító döntését az országos heraldikai bizottság. És csakugyan: a szőlőtőke, amit a bal kéz fog, valóban zöld. Mint egyébként a szőlőfajták jelentős többsége, különösképpen a Tálna-mentén termesztettek.

A pandémia előtt nem volt olyan hónap a naptárban, amikorra ne jegyeztek volna legalább egy jelentős egyházi vagy kulturális ünnepélyt. Az év eleji farsangi szezont a szívet megdobogtató március idusa követi, amelynek ünnepélyesebbé tételéről kötelező módon a Popa Zsolt vezette Bokréta csoport gondoskodik. Húsvétot követően a hagyományos májusi vadász bográcsfesztivál várja a helyieket és távolabbról érkezőket. A nyarat a néptánc- és kézművestábor aranyozza be, amelyen a gálaműsor jelenti a habot a tortán. Közben egész évben folyik a táncoktatás, amelyben a település apraja-nagyja részt vesz.
Augusztust az Avaskapu Fesztivál teszi pezsgővé, aztán rögtön szeptember első szombatján a községhez tartozó kőszegremetei Széchenyi-zarándokhelyet árasztják el a látogatók. Itt található Erdély első szabadtéri Széchenyi-emlékműve, amit 1860-ban, a legnagyobb magyar halálát követő esztendőben állíttatott a helyi református közösség. Októbert előbb a Csűrdön-
gölő-táncest teszi mozgalmasabbá, menüje pedig eredetibbé. Kizárólag csak zsíroskenyeret szolgálnak fel hagymával, paprikával és paradicsommal. Inni meg bort lehet, esetleg vizet, aztán ismét bort. Sem a kólának, sem a sörnek itt helye nincs. A kulturális kínálatnak is megvan a maga ínyencsége, ez az özvegyasszonyok műsorszáma.
Amennyiben az Avasújvárosba látogató turista mégiscsak olyan peches, hogy a sűrű kultúrkínálat ellenére éppen két esemény között toppan be a községbe, nem kell úgy éreznie magát, mint aki két szék közt a pad alatt kötött ki. Azon túl, hogy a természet látványával vigasztalódhat, beléphet a régi, tornácos parasztházban létesített falumúzeumba. Helyi vegyes, ráadásul finom bort pedig szinte bármikor és bármelyik portán kóstolhat, ha kedve tartja.

Hálaadás a hegy levéért

A március végi borversenyt és az októberi hálaadó ünnepet a végére hagytam, hiszen minden, ami az istenek ajándékához tartozik, megér egy külön misét. Pontosabban egy szőlőhegyi istentiszteletet. A tavasz első felében a Bakator Egyesület szervezte hagyományos borverseny tartja lázban a gazdákat. A mezőny igencsak népes és erős: a zsűrinek csaknem 130–140 fehér és 30–40 vörösbor közül kell kiválasztania a legjobbat. Egyébként Avasújváros arról is nevezetes, hogy szinte minden egyes családja készít bort – méghozzá a saját terméséből. Az itteni borosgazdáknak sem szőlőt, sem cukrot nem kell vásárolniuk; előbbiből van bőven, utóbbira nincs szükség.
De bármilyen bőséges és zamatos lenne a hegy leve, a helyiek öröme mégsem lehet teljes.

– szokták mondogatni bosszúsan az újvárosiak. Akik közül mindössze a boregyesület elnöke, Ludróczki Sándor rendelkezik palackozási engedéllyel. Mindez talán azzal is magyarázandó, hogy az Avasság mindössze lokális jellegű, minőséginek nem mondható szőlőtermő terület.
„Kis parcellák és hobbiborászat jellemzi a környéket. Jobbára mindenki csak magának és baráti körének készít vagy ad el ömlesztve. De ez nem azt jelenti, hogy az itteni borok nem minőségiek!” – állítja Ludróczki. ő maga a tavaly kilencféle bort palackozott, amellyel jelen van a környék kereskedelmi és vendéglátóipari hálózatában. Mint mondja, a termőföld alatti mészkő savasabbá teszi a területet és keményebbé a borokat. Bár az utóbbi évtizedekben a gazdák egyre több szakszerűséget visznek a kedvenc időtöltésükbe, az Avasság soha nem fogja felvenni a versenyt az ország nagy bortermő vidékeivel. Többek között a szőlő- és borgazdálkodás zömében önellátó jellegével hozható kapcsolatba, hogy a szőlőtermesztésnek elsősorban nem gazdasági jelentősége van, a gazdákat nem csupán az elvégzendő munka hívja a hegyre, hanem a táj szépsége is, amely kellemes kikapcsolódást nyújt a munkás hétköznapok világából.
„Az avasi szőlősgazdák szívesen tartják névnapjukat kint a hegyen, a legények is kijárnak gyakran a hegyi házakba mulatni, nótázni. Kőszegremetén a 70-es, 80-as években a fiatal házasok minden vasárnap délután kimentek a szőlőhegyre, ahol szalonnát, kürtős kalácsot sütöttek. Az emlékezet szerint ilyenkor csak úgy zengett a hegy a nótaszótól” – olvasható Mód László és Simon András a szőlő és a bor szerepéről írt tanulmányában.
A magyarországi szakemberek szerint az avasi faluközösség és a család számára a szőlő szedése és feldolgozása, vagyis a szüret igen fontos közösségi munka, de egyben kiváló alkalom a közelebb vagy távolabb élő, ritkán látott vagy a hétköznapokon egymás mellett elsiető ismerősök, rokonok találkozására is. Ugyanilyen a hálaadás ünnepe is, amely nem az amerikai modell lekoppintása, de a helyiek életében mégis pontosan olyan jelentős szerepet játszik. Csakhogy míg az államokban az angol puritán telepesek kezdeményezésére született, az Avas kapujában a bentlakók voltak azok, akik évről évre Istennek adnak hálát a szőlőtermésért.

Kőszegremetén egy héttel később, november első hétvégén tartják a hegyi prédikációt és ünnepet. A hálaadó napon népviseletbe öltözött, szekérre ült fiatalok járják körbe a falvakat és fújják meg az ébresztőt. A reggelit követően mindenki a szőlős felé veszi az útját. Az istentiszteletet és ünnepi-, esetenként kortes beszédeket követően, kezdetét veszi a mulatság.
„Ilyenkor be lehet törni a két település összes házába, mert jóformán senki nincs otthon, az emberek apraja-nagyja felvonul a hegyoldalra” – fordítja ismét viccesre a beszélgetést Majláth Gábor polgármester. A hálaadó ünnep eredete a 18. század végére nyúlik vissza. Ekkor vásárolta meg az egyházközség az első szőlőseit, a gyülekezetnek meg az volt a kívánságága, hogy minden évben rendezzenek egy hálaadó ünnepet, de ne a templomban, hanem a domb-
oldalon. A remeteiek csak annyit tudnak az ünnep eredetéről, hogy azt Avasújvárosból vették át és egyidős a szőlőheggyel. A szokásrend szerint a búcsúra meghívták azokat a rokonokat, barátokat is, akiknek nem volt a szőlőhegyen pincéjük. Érdekes, hogy a kommunista hatalmat, bár zavarta e különleges egyházi kötődésű népünnepély, nyíltan nem szállt szembe vele. Mindössze egyszer, valamikor a 70-es években tiltották be a prédikációt, ám az újvárosi reformátusok túljártak a pártaktivisták eszén és a hálaadó istentiszteletet a templomban tartották. Utána meg csapatostól felvonultak a szőlőhegyre. Koccintásra akkor is volt ok, ma még inkább van.