A románok mennek, a magyarok maradnak – Antal Árpád polgármester Sepsiszentgyörgy útkereséséről

Ami azért nagy igazságtalanság, mert az ország gazdag városainak a művelődési intézményeit az állam támogatja. A rendszerváltás utáni években kialakult gyakorlat ez, amit RMDSZ-javaslatra a 2019 decemberében elfogadott állami költségvetéssel próbáltak javítani úgy, hogy az országos személyi jövedelemadó 3 százalékát szétosztják azon települések között, amelyek saját támogatású kulturális intézményeket tartanak fenn. A beígért pénzből nem kaptunk semmit, mert a kulturális alapot év közben megszüntették. Most, hogy kormányon van az RMDSZ, a kormányprogramban egy 2 százalékos alap szerepel, amiről augusztusban kell döntenie a koalíciós kormánynak.

– A székelyföldi városokban panaszkodnak, hogy kicsik a fizetések, ami nem ösztönzi helybenmaradásra a fiatalokat. Mennyire lehet a gazdasági kötődést kiváltani a kulturális, közösségi kötődéssel?
– Sepsiszentgyörgy vállalkozóbarát város, e téren egyedi programjaink vannak. Nálunk differenciált helyi adók léteznek a helyi és a szentgyörgyi székhellyel rendelkező vállalkozók számára. A más vidékről vagy külföldről érkező cégek magasabb adókat fizetnek. E pénzt visszaforgatjuk vállalkozásfejlesztésbe vagy közösségépítésbe. A vállalkozásbarát környezet kialakítása azonban nem megy egyik napról a másikra.

A nagy- és kisváros összehasonlítása sántít, mert sokan összetévesztik az életszínvonalat az életminőséggel. Az életszínvonal arról szól, hogy mekkora valakinek a jövedelme, az életminőség pedig azt mutatja, mennyire tiszta a levegő és mennyire érzed jól magad a településen. Egyértelműen a nagyvárosi agglomerációk ellen vagyok. Egy kétmilliós városban a fiatalok nem vállalnak egynél több gyereket, mert nehéz megoldani a sokgyerekes család programjának nehézségeit.

A tavalyi esztendő országszerte borzasztó év volt a szállásadók számára, nálunk azonban meglehetősen jó évet zártak a panziók és szállodák. Noha nincs felsőszintű kézilabdacsapatunk, a Román Kézilabda Szövetség majdnem az összes tornát nálunk szervezte meg. Ide jöttek a csapatok több száz emberrel, akik itt kaptak szállást, étkezést. Említhetem a Sepsi OSK focicsapatunkat is, amelynek óriási közösségépítő szerepe van, kiváló a város- és közösségmarketingje. És mindazt, amit 10-12 éve elindítottunk a kosárlabdacsapatunk támogatásával, már rég meghozta a gyümölcsét, hiszen eddig hat-hét alkalommal nyertük meg az országos bajnokságot. Kosárlabdában mi képviseljük Romániát az Európa-kupákban. Olyan szintű mérkőzéseink vannak, mintha a fociban az olasz Juventus jönne Szentgyörgyre. A sport nagy hatással van a város turizmusára és a bevételekre is.

Amikor kiállok, és azt mondom, hogy a főtéren felszámolok egy négysávos utat, ahol többé nem lehet autóval közlekedni, de helyette lesz egy tágas főtér, ahol a gyerekekkel tudnak majd sétálni, és erről népszavazást tartanánk, a 90 százalék elutasítaná a tervet. Ha most kérdeznénk meg a szentgyörgyieket, 95-95 százalékuk mondaná azt, hogy jó döntés volt.

– Mennyivel szegényebb a város, mint egy Kárpátokon túli román város? Megérzik a román állami pénzek hiányát?
– Egy Kárpátokon túli Sepsiszentgyörgy nagyságú település nem hasonlítható össze sem infrastruktúra, sem hangulat szempontjából a városunkkal. A diszkrimináció abban érhető tetten, hogy több dél-romániai város hatalmas állami segélyből csábított oda nagyvállalkozásokat. Jó példa erre a krajovai Ford-üzem, vagy Pitești-en a Renault gépkocsigyár. A nagy állami segélyek többnyire a Kárpátokon túli településekre mentek, ebből Székelyföld teljességgel kimaradt. Mi is megérdemelnénk, hogy a román állam egy-egy nagy beruházással támogassa Székelyföldet. Amúgy nem vagyok a nagy cégek híve, hogy olyan nagyvállalatok telepedjenek meg nálunk, amelyben több ezren dolgoznak. Rossz példák vannak arra, hogy mekkora a kockázata annk, ha egy ilyen nagyüzem bezár, és egyik napról a másikra több ezer ember marad kereset nélkül. Ha egy száz főt foglalkoztató cég megy csődbe, sokkal könyebben átvészelni a következményeit.

– Évtizedek óta kemény meccsek folynak a román civilszervezetekkel. Miután tavaly ősszel egyetlen román képviselő sem jutott be a helyi tanácsba, erősebb a hangjuk?
– Fura helyzet állt elő Sepsiszentgyörgyön, hiszen az elmúlt 30 évben nem történt meg, hogy egyetlen román képviselő se jusson be a 21 tagú képviselő-testületbe. Az utóbbi három mandátumban négyen voltak, de volt olyan is, hogy a román pártok részéről öt képviselőt szavaztak be. A mostani helyzet szerintem azzal magyarázható, hogy a román politika az elmúlt tíz évben nem tudta megszólítani a helyi románságot. Ugyanakkor nehéz olyan civilszervezetekkel tárgyalni, amelyek soha nem mérettették meg magukat helyi választásokon, mégis a helyi románság képviselőinek tartják magukat.

– Nem minden magyar beszél jól románul, viszont mi a helyzet a sepsiszentgyörgyi románokkal? Ők mennyire szólalnak meg magyarul?
– Azt szeretném, hogy minden magyar beszéljen jól románul, és a románok is valamennyire beszéljenek magyarul. Erre próbálok közpolitikát építeni, de ezt erőszakkal nem lehet. A mindenféle szélsőséges hőzöngés nem segíti az együttélést. A román fiatalok többsége miután elvégzi az iskolát, elmegy a városból. Felmérésünk van arról, hogy sokkal nagyobb azok aránya, akik középiskola után elmennek, és nem térnek vissza, mint a magyarok körében. Többször kértem már, hogy a román szakiskolában azokra az osztályokra fektessenek nagyobb hangsúlyt a nyelvtanulásban, ahol a szolgáltatások számára képeznek szakembereket. Ha egy itt végzett román fiatal pincér semmit nem tud magyarul, valószínűleg román cégek sem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön, ezért elmegy Brassóba vagy Bukarestbe. Az idősebb románok többsége ért vagy beszél magyarul. A 40–50 év közötti korosztályra jellemző, hogy ha az utcán találkozunk, és én románul beszélek, akkor ő magyarul szól hozzám. A fiatalabbak viszont nem beszélnek magyarul.

Ifj. Gödri Ferenc 1895-től 1913-ig 18 éven át vezette a várost, és majdnem minden, amire ma büszkék vagyunk, az ő nevéhez fűződik. Őt tekintem példaképemnek, de az ő idejében is nehéz hivatás volt a városvezetői munka. Akkor Budapestről kellett forrásokat szerezni a helyi fejlesztések támogatására, és ha belenézünk a korabeli feljegyzésekbe, bizony nem volt könnyű meggyőzni a budapesti döntéshozókat, hogy Székelyföldnek iparra van szüksége. Neki is volt kemény ellenzéke, amelyik mindig bírálta. Azt szoktam mondani, Erdélyben magyarként egy települést vezetni nem ugyanaz, mint Magyarországon vagy Dél-Romániában.

– Hogyan látja a székelyföldi autonómia esélyét?
– A székelyföldi közösségnek, de facto, van valamennyi autonómiája. Papír ugyan nincs róla, de azért egyre több kérdésben tudunk helyi szinten dönteni. Persze távol állunk attól, amit szeretnénk, ez biztos. Egy másodpercig sem gondolom úgy, hogy rosszabb lenne a sorsunk. Vezetőként lehet, hogy nehezebb lenne, mert akkor már nem lehet Bukarestre mutogatni. Minél több hatáskör lenne a kezünkben, annál kisebb mértékben lehetne felelősséget hárítani. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberek energiája és hozzáállása sok mindent meg tudna változtatni, ha közelebb kerülnénk ahhoz az ideális állapothoz, amit autonómiának nevezünk.