Orseolo Péter lett az új uralkodó

(folytatás 47. lapszámunkból)

Amint sorozatunk előző részéből kiderült, 1031-ben a fiatal trónörökös, Imre herceg vadászbaleset áldozata lett. István király közvetlen fiú utód nélkül maradt. Atyafiai közül egy sem látszott alkalmasnak arra, hogy halála után országát a kereszténységben megtartsa. István királynak a kereszténységhez ragaszkodó, új utód után kellett néznie. A trónöröklés kérdésében ugyanaz a helyzet állt elő, mint Géza fejedelem idejében. Árpád idősebb fiainak leszármazottjai a veszprémi csatában estek el, de éltek Géza öccsének, Mihálynak az ivadékai. Közülük Vazul tarthatott igényt a trónra, mint Árpád nemzetségének egyedüli és legidősebb férfitagja. István király azonban megkérdőjelezte Vazul alkalmasságát a keresztény királyság kormányzására. Mihály fia meggondolatlan, könnyelmű ember hírében állt. Személyisége nem jelentett biztosítékot arra, hogy István nyomdokait fogja követni. István elsősorban azért nem támogatta Vazul trónutódlását, mert görög keleti vallású volt. Attól tartott, hogy királyként Vazul a keleti kereszténységet fogja pártolni, és az országot el fogja szakítani Rómától, a Magyar Királyságot átvezeti Bizánc táborába.

Vazul, az eltávolított trónörökös

A krónikások szerint kortársai Vazult könnyelműnek, ostobának tartották, akit István kénytelen volt „fiatalos kicsapongásai és balgasága miatt elzáratni”. A kortársak mégis Vazulban látták a trón jogos örökösét. Súlyos betegsége idején maga a király is azon gondolkozott, hogy kiengedi a nyitrai börtönből, és uralkodóvá keni fel. István azonban váratlanul meggondolta magát, és rossz tanácsadók sugallatára Vazult megvakíttatta. A 11-13. századokban a megvakítás nem büntetés volt, hanem a bizánci udvarban használatos, a maga módján „emberséges” politikai fegyver trónkövetelők félreállítására. István ezt a szokást tovább fejlesztette: a nagyobb biztonság érdekében Vazult nemcsak megvakítatta, hanem fülét ólommal bedugaszolta. Vazul három kiskorú fiát – Andrást, Bélát és Leventét – száműzte az országból, a gyerekek Lengyelországban találtak menedéket.

Szent István jellemét, igazságszeretetét, a méltányosság és az irgalmasság fejedelmi erényéről nyíltan valló felfogását ismerve nem kételkedhetünk abban, hogy e büntetést szörnyű bűnnek kellett megelőznie, amit a későbbi krónikások elhallgattak. Az Altaichi Évkönyvek írója – aki magyar hírei nagy részét egy nemzedék múltán Endre király környezetéből kapta – Vazul megvakításának okát azzal magyarázza, hogy a potenciális trónörökös határozottan ellenezte Orseolo Péter királlyá történő jelölését. Szent István kisebb legendájának írója a herceg nevének elhallgatásával a következőképpen érzékeltette Vazul bűnét: „látván négy igen előkelő udvari ember, hogy Szent István király hosszasan és súlyosan betegeskedik, minthogy még szívük hitetlenségében tévelyegtek, gonosz tervet koholtak, és alkalmat próbáltak keresni megölésére. Midőn már sötétedett, egyikük belopózott a házba, és ruhája alatt csupasz tőrt rejtegetett a király meggyilkolására. Midőn lábujjhegyen odalopakodott, ahol a király feküdt, a tőr kiesett kezéből, és a király ezt meghallva, megkérdezte, mi dolog ez. A merénylő megdöbbenve leborult, bősz szándékát bevallotta, és a király térdeit átölelve bocsánatért esedezett. A király a bocsánatért könyörgőt nem ítélte el, s vétkét megbocsátotta, mire ez parancsára bűntársait bevallotta. Másnap a király parancsára felkeresték, és elébe vezették a cinkosokat, akik fölött ítéletet téve szemüket kioltatta, bűnös kezüket pedig levágatta. A főbűnös, aki gyilkos szándékkal saját vére nemzetségének feje, törvényes királya ellen támadt, szeme világának és füle hallásának elvesztésével bűnhődött. Társai – Istvánnak a hűtlenségről szóló törvénye értelmében – kezüket vesztették, mert a hitetlen, romlott szívű, eskütörő, hitszegő ember keze vesztésével fizet hűtlenségéért”. Ezt az Európa-szerte megszokott, súlyos büntetést alkalmazta István, amikor a lázadó és élete ellen esküvő rokonát megvakíttatta. István mégsem követte kortársait az ártatlan gyermekek megcsonkításának vétkes útján, mert törvénye szerint „aki a király életére tör, vagy országárulást követ el, vagy idegen földre szökik, a királyra szálljanak annak javai, őt magát pedig ítéljék meg, de ártatlan fiainak semmi bántásuk ne legyen”. Ez a törvény érvényesült akkor is, midőn István Vazult elítélte, megbüntette és vagyonától megfosztotta, de idegenbe száműzve három fiát, életüket megkímélte.

Orseolo Péter, az új király

Vazul kiiktatása új helyzetet teremtett a trónöröklés kérdésében. Apjuk súlyos vétkei miatt Vazul száműzött fiai nem jöhettek számításba a trón betöltésénél. A trónutódlás kérdésében István ekkor a leányág felé fordult. Három nővére közül a legidősebb testvérének a fia, Beszprém lengyel herceg ekkor esett áldozatul féltestvére méregkeverő tervének. A legifjabbnak, Aba Sámuel nádor feleségének nem volt fia. Csupán a középső testvér fia, Orseolo Péter jöhetett tehát számításba, aki 1026 óta István király udvarában élt és jó nevelésben részesült. Ő volt a királyi sereg vezére. Kiválasztását a krónika így mutatta be: „amidőn István nem kételkedett többé, hogy elköltözésének napja közeledett, hívatta a püspököket, és udvarának Krisztus nevével dicsekvő előkelőit. Először tanácsot tartott velük a maga helyébe állítandó király, Péter felől, akit már régen hadainak fővezérévé tett, azután inté őket, hogy az igaz hitet tartsák meg, szeressék az igazságot, és különösen őrködjenek a kereszténység új ültetvénye felett.”

Utódjának kijelölése után nemsokára István 1038. augusztus 15-én elhunyt. A legenda szerint „szemét az égre emelve, utolsó szavaival Szűz Mária oltalmába ajánlotta életművét és valamennyi alattvalóit”. Végakaratának megfelelően az általa Székesfehérváron alapított Nagyboldogasszony bazilikában helyezték örök nyugalomra. Halálának pontos helyszínét egyetlen leírásban sem olvashatjuk. Források említik, hogy halálakor palotájának nagyjai ágyához gyűltek. Minden bizonnyal a két főváros egyikében, Esztergomban vagy Székesfehérváron halhatott meg. Betegsége és fájó lába utalhat az Esztergom környéki hévizekre. Egy legenda szerint testét halála után Székesfehérvárra vitték. Leírásokból tudjuk: a fia, Imre herceg halála után öregkorának nagy részét Székesfehérvárott töltötte.

(folytatjuk)

Vazul megvakítása a Képes Krónika nyomán
Vazul megvakításának története többféleképpen maradt fenn az utókorra. Szent István legendája és a Képes Krónika szerint István király nagy gonddal nevelte, nagy szeretettel oktatta fiát, Imre herceget. Nevelését Gellért püspökre bízta, de Magyarország kormányzására maga tanította. Imre herceg halála után bánatában István súlyosan megbetegedett. Betegségéhez az utódlás gondja is hozzájárult. Úgy érezte, senki sincs a rokonságában, aki halála után az országot a kereszténységben megtarthatná. A magyarság többsége ekkor még inkább hajlott a pogány hitre, mint a nyugati rítusú kereszténységre. Betegsége idején azon töprengett, kit választhatna utódjának. Végül úgy döntött, hogy nagybátyjának fiát, Vazult választja. Közben Vazult fiatalkori vétkei miatt a nyitrai börtönbe zárták. István király döntésének végrehajtása érdekében hívatta Budát, Egyrőt fiát, és megparancsolta neki, hogy Vazult a börtönből szabadítsa ki, mert őt választotta utódjának. Mikor ezt Gizella királyné meghallotta, tanácskozni kezdett Budával, és Sebes nevű követét (Buda fiát) elküldte abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebes megelőzte a király követét, kinyomta Vazul szemét, és fülének üregébe ólmot öntött, ami után elmenekült Csehországba. A megvakítás után érkezett meg a király követe, és a vak Vazult véres sebeivel a király elé vezette. Amikor István király látta, hogy Vazult megcsonkították, könnyeket hullatott, de betegsége miatt a gonosztevőket megbüntetni már nem tudta. István király ezután maga elé hívatta unokaöccsének fiait, András, Béla és Levente hercegeket, és azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan bírnak, meneküljenek, mert csak így maradhatnak életben. A hercegek megfogadták a szent király tanácsát, és Csehországba menekültek.