Mindenki tartott hadviselésünktől

(Folytatás előző lapszámunkból)

Bölcs Leó bizánci császár (886-912) Taktika című hadtudományi munkájában különböző népek, köztük a besenyő támadás elől nyugat felé húzódó magyarok hadszervezetét és harcmodorát érzékeltette. Ez a kéziratban ránk maradt nagyszabású taktikai mű húsz fejezetben részletesen mutatja be a bizánci hadsereg szervezetét, felszerelését a taktikai és stratégiai elvek ismertetésével. Ez a munka a legtekintélyesebb gyűjteményét nyújtja a hadi ismereteknek mindazon kéziratok között, melyeket a bizánciak e téren megalkottak. Bölcs Leó a 18. fejezetben az idegen népek hadi szokásainak ismertetése közben foglalkozott a türkökkel is. Jellemezte erkölcseiket, majd részletesen leírta fegyverzetüket, hadirendjüket és taktikájukat, s kioktatta a bizánci hadvezéreket az iránt, hogy mi módon lehet velük szemben sikerrel harcolni.

Türkök, azaz a honfoglaló magyarok

A türkökre vonatkozó tudósításokat a 19-20. századi történetíróink nagy része kételkedés nélkül a legfontosabb honfoglalás kori kútfőnek tekintette. Újabban bizonyos kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a Leó-féle Taktikának a türkökre vonatkozó tudósításai valóban hű és megbízható képét adják-e a honfoglaláskori magyarok hadi szokásainak vagy nem. Az újabb kutatások kétségtelenné tették, hogy e taktikai munkát csakugyan Bölcs Leó császár uralkodása éveiben írta. Az is bizonyos, hogy a türkökön a honfoglaló magyarokat értette. Kiderült azonban, hogy azok a tudósítások, melyeket Leó a 18. fejezetben a magyarokról közöl, nem a saját megállapításai, hanem ezeket csekély módosításokkal szó szerint átvette egy régebbi taktikai munkából, melynek sem szerzője, sem kora nincs biztosan megállapítva. Nem törődve kora megváltozott viszonyaival, Leó császár kellő kritika nélkül átvett és alkalmazott olyan utasításokat és tudósításokat a saját korára, melyek tulajdonképpen a régebbi állapotoknak feleltek meg. A leírás valószínűleg a 8. századra vagy a 9. század első felére vonatkozik.

Karddal, íjjal, lándzsával

Bölcs Leónak a magyarokra vonatkozó leírásából szemlézünk részleteket:

• Képes és szabad ez a nép, s minden kényelem és élvezet fölött arra törekvő, hogy ellenségei iránt magát vitézül viselje. Ez a nép tehát – mint amely egy fejedelem alatt van, s melynek vétkeseit főnökeik kegyetlen és nehéz büntetésekkel lakoltatják, nem szeretet, hanem félelem által fékeztetve – a bajt és a fáradságot nemesen tűri, hideget, meleget kiáll, s a szükségesekben való fogyatkozást, mint pusztai nép, föl sem veszi.

• Nagyon óvatosak és tervüket titokban tartók a türkök törzsei, és szeretetlenek, hitetlenek és telhetetlen pénzvágyók lévén, esküvel nem gondolnak, sem szerződést meg nem tartnak, sem ajándékkal be nem telnek, hanem mielőtt az adományt elvették, már cselt és szerződésrontást terveznek. S a kedvező alkalmat gondosan kilesik, s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint csellel, meglepetésekkel és a szükségletek elzárásával igyekeznek legyőzni.

• Karddal, vérttel, íjjal és lándzsával fegyverkeznek. Csatákban többen közülük kettős fegyvert viselnek, vállaikon lándzsát hordanak, kezükben íjat tartanak, s mindkettőt, amint a szükség kívánja, használják; űzetve azonban a nyilat jobban szeretik. De nemcsak magok vannak fegyverben, hanem az előkelők lovai is eleiken vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy szorgalmat és gyakorlatot fordítnak a lóhátról nyilazásra.

• Nagy csapat jószág, lovak és teherhordó barmok követik őket, részint hogy élelmet s italukra tejet szolgáltassanak, részint hogy annál többeknek látszassanak.

• Sáncokba nem szállnak, mint a rómaiak (azaz görögök), hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint el vannak széledve, lovaikat nyáron és télen folytonosan legeltetve, s háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve, s béklyóba téve türk sátraik közelében őrzik a had rendezkedéséig, melyet éjjel szoktak megkezdeni.

• Őrseiket távolban, de egymáshoz közel állítják ki, hogy könnyen meg ne lepethessenek.

• Csatában nem rendezkednek (csatasorban), mint a rómaiak, három osztályban, hanem különböző csapatokban ezredenként állnak össze, s a csapatok egymástól oly kis távolra állnak, hogy az egész hadrend egynek látszik.

• Van a hadrenden kívül fölösleges erejük is; melyet titokban az ellenük gondatlanul táborozók ellen küldenek vagy nyomott hadosztályuk segítségére tartanak. Poggyászukat a hadrend mögött attól jobbra vagy balra mintegy kétezer lépés távolban tartják, hagyván a mellett is egy kis őrséget.

• Gyakran a fölösleg lovakat összekötözve hátra, azaz a hadrend háta mögé állítják annak védelmére. Hadrendjük tagjainak mélységét, azaz a sorok számát határozatlanul intézik; minthogy jobban ügyelnek a hadsor tömöttségére, mint mélységére, s az arcot egyenlően és sűrűn állítják.

• Leginkább szeretik a távolról csatázást, az ellenség cselbe ejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat és visszafordulásokat, és a szétszórt csatározást.

• Ha elleneiket megszalasztják, kíméletlenül nyomulnak utánuk, nem gondolva másra, mint az üldözésre, s nem érik be, mint a rómaiak és más nemzetek, a kellő üldözéssel és a vagyon zsákmányolásával, hanem mindaddig nyomulnak, míg az ellenséget teljesen szét nem verik, erre nézve minden módot fölhasználnak.

• Némely nemzetek, mint a türkök, az üldözésben rendetlenül nyomulnak az üldözöttek után; miért is az üldözöttek jó rendben hátrálva, s visszafordulva könnyen megronthatják őket: de ezek (t. i. az arabok) jelesen és jó rendben űznek; azért is visszafordulva nem kell velők szembeszállni igyekezni.

• Ha ellenségeik közül némelyek erősségbe menekültek, szorgosan kiokoskodva igyekeznek őket a lovak és emberek szükségleteiben szorultságba hozni, s folytonos megszállásban vannak, hogy ezek szűke miatt ellenségeiket kézre keríthessék, vagy kényük szerinti egyességre bírják. S először könnyebb föltételeket kívánnak, s ha ellenségeik ezeket elfogadták, más nagyobbakat toldanak hozzá.

• A türkök ezen szokásai csupán annyiban különböznek a bolgárokéitól, amennyiben ezek a keresztyén hitet elfogadván, a római erkölcsökhöz egy keveset hajlottak, elvetvén akkori hitetlenségükkel vad és pusztai életmódjukat.

• Ellenükre van a türköknek háborúban a legelő szűke, nagy lévén barmaik száma, melyeket magokkal hordanak.

• Ütközet alkalmával legjobban a tömegbe rendezett gyalogság ronthatja meg őket, ők ellenkezőleg lovasok lévén, s lovaikról nem szállhatván le; mert gyalog megállni nem bírnának, mint akik lóháton növekedtek.

• Ellenökre van a sík puszta vidék és a tömötten rendezett s őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Ellenökre van a kézviadal nehéz gyalogsággal és a biztosan történt éjjeli támadás, úgy hogy a megtámadók egy része csatarendben, más része rejtekben legyen.

• Nagyon szomorítja őket, ha közülük némelyek a rómaiakhoz pártolnak. Tudják ugyanis, hogy nemzetük állhatatlan gondolkozású, hogy haszonvágyók és sok törzsből vannak összeszerkesztve, s hogy e miatt rokonaikra s az egymás iránti jó indulatra keveset adnak. Mihelyt néhányan át kezdenek pártolni, és általunk szívesen fogadtatnak, egész tömeg követi őket. Azért is nehezen veszik, ha valaki tőlük elpártol.

Császári tanácsok a magyar hadak ellen

A magyarok harcmodorának a leírása bizonyíték arra, hogy a levédiai és etelközi magyarok nem voltak oly rendetlen vad csordák, amilyeneknek az elfogult nyugati évkönyvírók, többnyire szerzetesek láttatták őket rémülettel és ellenszenvvel. Ez a felfogás mai napig több nyugati történész könyveiből köszön vissza.

Bölcs Leó császár hadtudományi munkájában alapos tanácsokkal látja el vezéreit arra az esetre, ha magyarokkal kell megütközniük. Azt ajánlja, hogy az előőrsöket gondosan és sűrűn állítsák ki, visszavonulási pontul pedig legyen egy erősített helyük, ahol embereik és a barmok számára néhány napi eleség álljon készen. Azt kéri seregeitől, hogy csatába lehetőleg sík, nyílt terepen ereszkedjenek, ott, ahol sem sűrű erdők, sem emelkedések és mélyedések nincsenek, hogy a magyarok szokásos cselvetéseitől biztosítva lehessenek. A sereghátat lehetőleg átgázolhatatlan folyóval, mocsárral vagy meredek hegyoldallal kell fedezni. Csata közben a száguldozókat vagy előcsatározókat ne engedjék a főerőtől három vagy négy nyíllövésnél távolabbra csapongni. Győzelem esetén nem kell mohón a magyarok után nyomulni, sem meggondolatlanul üldözni őket, „mert ezek, első csatában meggyőzetve, más népek módjára nem hagynak fel a harccal, hanem míg csak erősen le nem veretnek, sokképpen igyekeznek elleneiket megejteni.”

(Folytatjuk)