Mikortól élünk a Kárpát-medencében?

(Folytatás előző lapszámunkból)

A II. világháború utáni időszakban Moravcsik Gyula és Mályusz Elemér elevenítette fel és fejlesztette tovább Gombocz Zoltán 1930-ban megfogalmazott elméletét. Moravcsik tanulmányaiban lényegében hasonlóképpen fogalmazott. Szerinte 460 táján a Kaukázus vidékére vonult ogur népek egyike, az onogur Nyugat-Szibériából hozta magával a későbbi magyarság magvát alkotó finnugor törzseket. E törzsek egy része Kobrát fia Báján vezérlete alá került. Moravcsik Gyula szerint ezek a törzsek magyarok lehettek. A török eredetű onogur nép átsegítette finnugor rokonait a továbbköltözés veszélyein. A mintegy két évszázados együttélés idején az onogurok odakölcsönözték a magyaroknak törökös szervezetüket, akiket átitattak saját műveltségi elemeikkel, s nyelvüket bolgár–török jövevényszavakkal gazdagították. Mivel a kazárokkal folytatott küzdelmük nem lehetett eredményes, a harciasabb onogur törzsek nyugatra vonultak, míg a „békésebb” finnugor törzsek behódoltak a Kazár Birodalomnak. Ők alkották Kobrát fia Báján ekkorra már elmagyarosodott törzseit. Az Árpádról visszavezetett, későbbi nagy fejedelmi család az onogur–bolgár fejedelmi nemzetség leszármazottja, állítja elméletében Moravcsik Gyula.

Mályusz Elemér

Mályusz Elemér szerint a finnugor nyelvű magyarság csatlakozott Kobrát népéhez, emiatt alávetett nép volt. Helyzete csak az Árpád-nemzetség uralomra jutásával változott. Árpád nemzetsége semmi esetre sem volt finnugor eredetű, hanem a Kazár Birodalom legvagyonosabb születési előjogokkal rendelkező legfelsőbb rétegéhez, a főnemességhez tartozott. Népében finnugor, bolgár–török és belső-ázsiai népelemek ötvöződtek. E közösségben a finnugor magyarság talán számbelileg a népesség jelentősebb részét adhatta. A feltevések tehát a Kobrát fia Báján uralma alatti népet aszerint tartják onogurnak vagy magyarnak, hogy az ősmagyar nyelv az onogurokéval hasonulva 670–680 között került a Kárpát- medencébe, vagy csak Árpád népével 895-ben már teljesen magyarrá váltan érkezett végleges hazájába.

Makkay János

Makkay János a honfoglaló magyarokkal kapcsolatos tanulmányában a következőkből indult ki: „A finnugor ősmagyar nyelvet beszélő nagyobb létszámú, zárt közösségek már jóval 895 előtt a Kárpát-medencébe kerültek. Az Árpád vezette honfoglalást irányító és végrehajtó nemzetségek és törzsek nyelve és népi sajátosságainak összessége általában és meghatározóan török volt. Természetesen Árpád türk népében is voltak ősmagyar nyelvű csoportok, ezek azonban lélekszámukat tekintve kevesen lehettek.”

A Gombocz Zoltán elméletét átvevő Makkay János feltételezése szerint, az onogur–bolgár uralkodóréteg két ízben szervezte meg a magyarság elődeit. Először a 7. század közepétől az ősmagyarság nagyobbik része, Kobrát birodalmának egyik alávetett népeként az onogur–bolgár vezetőréteg uralma alatt költözött a Kárpát-medencébe. Amikor Árpád népe megszállta a Kárpát-medencét, itt találta az ősmagyar nyelvű és más népeket – az 567–568. évi avar honfoglalás harcosainak leszármazottait – azután a 670–680 közötti onogur–bolgár lakosságot, a szlávokat, szarmatákat és egyéb néptöredékeket. A 670–680 között betelepült magyarok nyelve török, neve pedig onogur volt. A szálláshelyet változtató nomád népek szokásának megfelelően a vezetés-uralkodás nyomán került át ez a név a vezetettekre. Így vált késő Avarország legnépesebb csoportja Hungárusokká, Hungárivá.

Árpád nemzetsége és né­pének döntő többsége szintén török nyelvű volt, és a kezdet kezdetén onogur–bolgár lehetett. Ennek következtében a 895. esztendőt követően a nyugati elbeszélőforrásokban nem volt szükséges a Hungarus név megváltoztatása.

Bóna István

Kiváló régészünk, Bóna István 1965-ben bár nagyon közel jutott a késő „avar kor” griffes indás leletanyaggal jelzett, nem török nyelvű népesség tézisének elfogadásához, mégis elutasította a kettős honfoglalás elméletét. Mint írta, „bonyolítja a helyzetet, s a fentieket látszólag erősíti a nyelvtudománynak az a megállapítása, hogy avar eredetű magyar helynevek nem mutathatók ki”. A magyar nyelvészek ezt az állítást néhány, 6. század végi és 7. század eleji korai avar személynévből, valamint a kései avar államszervezet néhány török méltóságnévéből következtették. E régebbi nyelvi vizsgálatok még nem figyelmeztették a régészeket arra, hogy a 7. század utolsó negyedének kezdete körül új keleti néphullám öntötte el az Avar Birodalom területét, s e nép vagy népek nyelvére eddigi adatok nem utalnak. Az egyre égetőbbé váló kérdéskörnek nehezen képzelhető el más megoldása, mint az, hogy a griffes indás kései magyarság nem törökül beszélt.

Két év múlva Bóna István súlyosnak ható érvekkel bírálta a kettős honfoglalás elméletét, s elfogadhatatlannak ítélte a 11–13. századi magyar helynevek és a griffes indás mellékletű késő avar kori sírleletek látszólagos egybeesését. Azzal érvelt, hogy a griffes indás műveltség 8. század végi, 9. századi „eltűnése” kapcsolatban volt az egykori Káma-vidéki, valamint a késő avar kori leletanyag különbségeivel, s főleg a Közép-, sőt Belső-Ázsia felé mutató késő avarkori leletfajták, sőt a griffes indás temetőkből előbukkant mongolos embertani alkatokkal. Állítása szerint a kései avar kori onogur–bolgár és ősmagyar népesség összeolvadásának folyamata szükségszerűvé teszi ázsiai mongolos elemek jelentkezését. Embertani vizsgálódások eredményei szerint az onogur–bolgároknak – s ezzel együtt Árpád honfoglalóinak is – testi vonások tekintetében hármas, közöttük ázsiai származású újonnan érkezett rétegéről is tudunk.

László Gyula

László Gyula – a kettős honfoglalás méltatlanul sokat támadott elméletének újabb hirdetője – 1986-ban a következőket írta: „A kései avarok onogurok voltak, és feltehetően többségükben az első honfoglalás népei”. A kiváló magyar régész szerint „az onogur vezetésű, de azokkal már ötvöződött ősmagyar népesség Árpád népének a beköltözésekor már jelen volt a Kárpát-medencében”.

László Gyula így fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletének lényegét: „a magyarság két szakaszban szállta meg a Kárpát-medencét. Az első honfoglalásra 670 körül került sor, a második honfoglalást pedig a 9. század végi bejövetel jelentette”. Elméletét a különböző krónikák és geszták leírásaival is igazolta. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írta le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utána a magyarok. A Nestor-féle orosz őskrónikában is szerinte kettős magyar honfoglalásról írnak. Eszerint előbb a fekete, majd a fehér magyarok érkeztek a Kárpát-medencébe. A fekete magyarok az onogurok lehettek, akik a bolgár népcsoporthoz tartozhattak.

László Gyula szerint a Hungária elnevezés is az onogur szóból ered. A kettős honfoglalást régészetileg a következőképpen bizonyította: a 7. század második felében változást észlelt az avar díszítőművészetben. Ekkor megjelentek a griffes indás díszítőelemek, amelyek jellemzőek voltak a honfoglaló magyarok díszítőművészetére is. Elméletét alátámasztotta az avar kori Nagyszentmiklóson talált aranylelet. A Szarvason talált avar tűtokon látható rovásírásnak magyar olvasatát is bizonyította. A régész tézise szerint e bizonyítékok is jelezték, hogy a magyarok és az avarok rokon népek voltak.

Régészeti ásatásainak értékelése alapján, a 9. század végi honfoglalás korából feltárt leletek nem mutatnak pusztulásra utaló jeleket, és a magyar települések az avar települések mellé és nem rá települtek, ami azt igazolja, hogy a 7. században a Kárpát-medencében letelepedő avarok és Árpádék magyarjai rokonok voltak.

László Gyula egy alkalommal így mutatta be a kettős honfoglalással kapcsolatos elméletét: „Úgy látszik tehát, hogy Árpád magyarjainak nyelve türk volt, de ez volt a honfoglalóké még jó ideig (...) Ezzel szemben a 11. századtól megindult oklevelekben megőrzött szolganevek jó része finnugoros nyelvünkből való, a nyelvünkben meglévő 200-nyi török szavunkat nem valahol a Volga mentén szedtük fel (...), hanem itt, helyben, a Kárpát-medencében az onogur–magyar népbe olvadt Árpád harcosainak népétől!” Az Árpáddal érkezett vagy hozzá csatlakozott ősmagyar nyelvű közösségek jelenlétét 895-ben mégis magától értetődőnek lehet tartani. Sokan nem lehettek, sem a történeti források, sem a névtani adatok nem tanúskodnak ilyesmiről.

(Folytatjuk)