Szülők és más szuperhősök

Dr. Plesek Zoltán pszichológus

Tinédzserekkel beszélgetve szakmai indíttatásból is próbálom őket motiválni az emberi értékek iránti érzékenységre. Ahhoz, hogy javuljon a tanulási motivációjuk az iskolai tantárgyak iránt, kötődési pontokat keresek az általuk kedvelt filmek, zene, sport, esetleg különböző könyvek és az iskolai tudás alkalmazhatósága között. A kapcsolat egyszerű: ha érdekli, megtanulja, ha nem érdekli, oda sem figyel arra, ami az iskolában elhangzik. Általában értékelik a próbálkozásaimat, de ők is, én is tudom, hogy a találatok aránya alacsony: néhányan nyitnak a természettudományok felé, de legalább annyian zárnak, néhányan rácsodálkoznak arra, hogy a sci-fi műfaja mögött több értelmes tartalom rejtőzhet, mint azt első látásra sejtenénk. Van, aki nyitott a rockzene szövegeinek értelmezésére, van, aki nem. Ami számomra érdekes, az a tinédzserek érdeklődése a képregények iránt. A nyitottság ebben sem jellemző mindenkire, de amikor adott az érdeklődés, akkor a beszélgetés lényegesen mélyebb és hatékonyabb lesz.

A beszélgetésnek (úgy tűnik) van egy visszatérő közös eleme: a szülők (értsd anyák és a rábólintó apák) általában ellenzik a képregények olvasását. „Túl agresszívek”, így szól a felnőttek értékelése. A világ nem változik, lassan már húsz éve, hogy ezt a választ kapom én is, amikor az anyukákkal a gyermekek képregény iránti vonzódásáról beszélgetek. Ezt régebben nem igazán értettem.

Olasz pszichológuskutatók felhívják a figyelmet a szuperhősöket szerepeltető képregények pozitív hatására. A képregények a saját koruk problémáit tükrözik, és megoldásokat keresnek a jó-rossz viszonylatában. Mindezt a kamasz gondolkodásának stílusában teszik. Mit tehetek a rosszal szemben, mik az esélyeim? Ezek olyan gondolatok, amelyeket a szuperhősöket alakító alkotók becsempésztek a képregényekbe. A kamasz sajátos értékelő szempontjai mellé a (felnőtt) képregényrajzolók hozzáteszik az etikai kérdést is: „Milyen következményekkel járnak tetteim?” A Pókember a gonosszal való verekedésekből midig jól megtépázva kerül ki (ott van a figyelmeztetés: a verekedés nem járhat fajdalom nélkül, és ezért a Pókember kerüli is a verekedést, amíg csak lehet), míg ő a szupergonosszal pofozkodik, addig Merry Janennel más randevúzik (ő szegény sosem jut odáig, hogy szerelmet vallhasson neki), ráadásul a gonoszok nem érzelmileg semleges idegenek, hanem szeretteikhez kötődő emberek: egyetlen alkalommal hagyja futni a gazembert kifosztó rablót, és az megöli nagybátyját-nevelőapját, afőgonosz a legjobb barátja apja stb... APókember-történet olvasása elkerülhetetlenné teszi a következmények átgondolását. A klasszikus Batman, aki saját kezébe veszi városának védelmét, soha nem válik öntörvényűvé, a szükséges pofozkodás után mindig átadja az igazságszolgáltatásnak a bűnözőt, majd újra és újra tudomásul veszi, hogy a nő közben újra lelépett az életéből (és ennek általában nem örül). A klasszikus Superman felelősséget vállal az emberiségért, és azért küzd a gonosszal, mert tudja, hogy természetfeletti képességeivel neki van esélye a győzelemre, de energiájának nagy részét magánéletének és titkos énjének elválasztása emészti fel.

Ezek után következne egy csöpp optimizmus, amivel arra buzdítanám a szülőket, hogy hagyják csemetéiket képregényt olvasni. Pár évvel ezelőtt még így lett volna. Ma már fenntartásaim is vannak.

Pókembert ma beárnyékolja Deadpool, az antihős. Pókemberrel ellentétben Deadpool nem vállalja a szenvedést: ő gyilkol vagy robbant, esetleg egyoldalúan dönt és kisétál szerettei életéből. Nincsenek kétségei, sem lelkiismeret-furdalása. Az új Batman már gyilkol és depresszióval küzd. A Watchmen-történetben a szuperképességek eltűnnek, ami előbukkan, az az emberi gyarlóság morális elköteleződés nélkül.

A fiatalok gyakran nem érzékelik a különbséget a régi és az új hősök között. Őket leköti a látvány, és az valóban egyre erőteljesebben magával ragadóbb: minden gyorsabb, fényesebb, határozottabb.

Mi tehát a teendő? Lemondani a lehetőségről, amit a képregény kínál, hogy közös témánk legyen a fiatalokkal, vagy kitesszük őket a mai világ tükörképéből jövő lelki primitivizmusnak? Nem hiszek a tabukban, mert tudom azt, hogy ha én elrejtek valamit a gyermek elől, azt majd megbeszéli kortársaival, letölti a netről és megnézi, amikor nem látom. A kérdés az, hogy a szemrebbenés nélkül gyilkoló Deadpoollal vagy a világban csalódott és a lelkileg kiégett Batmannel való találkozásban magára hagyom-e vagy sem. Ha a kisgyermekkel meg tudom beszélni a gonosz farkas sorsát a Piroska meséjéből, akkor a tinédzserrel miért nem beszélhetem meg Pókember szerelmi életének kudarcait vagy Deadpool gondolkodásának hiányosságait? És ki lesz az, aki az aktuális Batman-történet után el tudja mondani a gyermeknek azt, hogy a klasszikus Batman a harcok hevében még azon tépelődött, vajon a szociopata gyilkost hogyan juttathatja az igazságszolgáltatás elé úgy, hogy ő maga ne válna hozzá hasonlóvá. Mert az igazi szuperhős mindig értékelte a tetteit, és vállalta a nehéz kihívásokkal járó nehéz döntéseket és a szükséges veszteségeket. Csak remélni tudom, hogy a mai szülők is megteszik ezt gyermekeikért, és akkor is ott lesznek mellettük, ha gyermekként őket nem kötötte le a képregények világa. Cserében a gyermek érezni fogja azt, hogy az ő problémái fontosak a felnőtt számára, és amikor az ő életében is aktuálissá válnak a „nagy kérdések”, akkor jó eséllyel a szülei véleményét is ki fogja kérni, mint olyan emberekét, akikről tudja, hogy odafigyelnek rá.