Nem lustaság, hanem depresszió

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) előrejelzése szerint 2030-ban a legköltségesebb lelki betegség a depresszió lesz. Ennek magas költségeit nemcsak a gyógykezelések ára adja, hanem a tényleges munkaképtelenségből származó gazdasági károk. Ha a világgazdasági mutatók pszichoterapeutaként nem is érintenek annyira, de a betegekkel folytatott beszélgetések egyik alaptémáját ez jelenti. Egyrészt a betegek a munka elvégzésének nehézségeiről beszélnek, a hozzátartozók pedig az „össze kell szedned magad, és végezd el a munkád” szlogent szajkózzák egyre gyakrabban.

A magyar népmeséket olvasgatva gyerekként én is megtanultam, miként járt el Mátyás király az ország három lustájával: miután nem lehetett meggyőzni őket arról, hogy kikeljenek az ágyból, a király rájuk gyújtatta a házat, arra gondolva, hogy a tűz majd kikergeti őket. A három lusta azonban bent égett. Ez a mese akkor jutott eszembe, amikor pár éve egy vidéki hölggyel beszélgettem. Amikor megtudta, hogy pszichológus vagyok, megkérdezte, mit kezdjen a fiával, aki olyan lusta, hogy nem akar dolgozni, és már az ágyból sem kel ki. Mindez azóta történt, amióta a felesége elhagyta. Az első gondolatom – amire ilyenkor pszichológusként gondolnom kell – az volt, hogy nem major depresszióról van-e szó. Hamar kiderült, orvosa is ezt mondta, de az anya arcáról lerítt, hogy ez önmagában semmit nem magyaráz, és semmit nem old meg. Megtudtam, hogy fia nem heverte ki az asszony távozását: azóta folyton panaszkodik, mindene fáj, de az orvosok nem találtak semmi szervi betegséget nála. A faluban azt mondták neki, hogy szedje össze magát és felejtse el, ami addigi életében volt. Mindhiába. Pszichiáterről hallani sem akar, s ezt a család sem erőlteti.

Több mint reggeli fáradtság

Ez a történet nem tűnik meglepőnek, ha figyelembe vesszük, hogy a mai pszichopatológiai gondolkodás továbbra is idegennek és érthetetlennek tűnik a hétköznapi ember számára. A depresszió tüneteit megtanultuk lustaságnak, hanyagságnak, felelőtlenségnek vagy lelki gyengeségnek nevezni. Megtanultuk, hogy ha magunkon észleljük ezeket, akkor sem szabad engedni. Ezért nem értjük a depressziós felnőttet és főleg a gyermeket.

A major depresszió azonban több mint a reggelente érzett fáradtság és munkaundor, ami mindannyiunkat elérhet a hétköznapok mókuskerekében. A beteg komoly fásultságot és levertséget érez, és sehogy sem talál reményt terveinek megvalósíthatóságára. Ezt ő sem érti, és ezért lelkiismeret-furdalás gyötri. Minél inkább küzd az érzéseivel, azok annál erősebben törnek rá. A „nem akarok rágondolni” stratégia már nem segít, és az, hogy mások is folyton ezt mondják neki, tovább növeli azt az érzést, miszerint mindenért ő a hibás, mert képes kell lennie orvosolni gondjait. Ez a belső gyötrődés még jobban kifárasztja, és hajlamossá teszi a testi betegségekre, vagy betegség hiányában is betegnek érzi magát: letörtség, fájdalom és kimerültség zavarja. Képtelen örömöt érezni, de van, amikor már nemcsak az örömöt nem tudja átélni, de szomorúság helyett is belső ürességet érez. A környezet segítő szándéka újabb lelkiismeret-furdalást okoz: „azt mondják nekem, hogy örülnöm kellene, hiszen van két szép gyermekem, van lakásom, munkám, vannak barátaim… és én nem tudok örülni semminek.” A kívülről jövő segítő szándék dicséretes lehet, de a depressziós ember számára ez is fordítva sül el: tovább nő benne a meg nem felelés érzése. Az első, amit a környezetében levő jóindulatú embereknek meg kellene érteniük: a beteg tényleg nem képes örülni, és feszítő gondjait sem tudja elhessegetni. Egyértelmű, hogy szakirányú segítségre van szüksége.

Családi és baráti támogatás

A terápiás lehetőségek a gyógyszeres kezelésből és a pszichoterápiákból állnak. A gyógyszeres kezelés – amit csak pszichiáter írhat fel – életmentő lehet, mert a major depresszióban komoly veszélyt jelent az öngyilkosság. A gyógyszerek képesek ideiglenesen megtörni a beteget gyötrő érzelmi feszültséget. Az antidepresszív gyógyszereket az orvosok nagyon körültekintően választják ki, és a kezelés hosszú ideig tart, jóval a betegség jeleinek eltűnte után is. A kezelés önkényes megszakítása komoly veszélynek teheti ki a beteget. Itt is fontos szerepet játszik a család és a barátok támogatása.

A pszichoterápiás kezelés teljesen más jellegű. Gyógyszereket nem használ, és a terápiás folyamat csak akkor kezdődhet meg, amikor a beteg valóságtudata helyreállt. Beszélgetések sorozatával kell eljuttatni a beteget oda, hogy lemondjon az önmarcangoló lelkiismeret-furdalásról, és kezdje elfogadni önmagát betegségével együtt. Aztán a beteg maga az, aki elkezdi újraépíteni életét az időközben felmerülő lehetőségekre alapozva. A folyamat néha meglepően rövid, máskor hosszú ideig eltarthat. Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a betegnek nemcsak magával kell megküzdenie, hanem családjával, ismerőseivel és teljes világával is el kell fogadtatnia a benne történő változásokat. A gyógyulás célja nemcsak az, hogy az ember kilábaljon betegségéből, hanem az is, hogy megtanulja mindazokat a stratégiákat, amelyek a továbbiakban megvédik őt a depresszióba való visszazuhanástól.

A szerző pszichoterapeuta