Hiperaktív és figyelemzavaros gyermekek

Dr. Plesek Zoltán pszichológus

(Folytatás előző lapszámunkból)

A gyógyszeres kezelés gyorsan hat. A gyermek pár nap után lenyugszik, és látszólag mindenki boldog. Sajnos eléggé gyakoriak a mellékhatások: alvászavar, fej- vagy hasfájás, étvágytalanság. Ezek jelentkezése általában oda vezet, hogy a szülők az orvos értesítése nélkül megszakítják a kezelést és újra kész a káosz: senki nem érti, hogy a gyermek már megint miért zaklatott?

Azt hiszem, soha nem fogom megszokni azon szülők nyugodt viselkedését, akik teljes nyugalommal elmondják, hogy a gyermekük ADHD-s, mint olyasvalamit, amit tudomásul vettek és megtanultak együtt élni vele. Amikor a viselkedés elfogadhatóbb, felsóhajtanak, amikor eldurvul, esetleg visszaviszik a gyermeket a pszichiáterhez. A családi viszonyok azonban nagyon ritkán változnak. Ha megszokni nem is tudom, de értem azt, hogy a szülőknek, tanároknak megnyugtató lehet az, hogy a gyermek viselkedése magyarázható valahogy.

Ha van egy orvosi diagnózis, és arra úgy gondolunk, mintha az is testi betegség lenne, akkor elfogadható az is, hogy ugyanúgy kell kezelni: gyógyszerezéssel megoldható. Azonban az ADHD gyógyszeres kezelése szimptomatikus. Úgy hat, mint a fájdalomcsillapító: eltünteti a gondot, de nem oldja meg a mögöttes okot. A gyermek számára nem lesz kevésbé nyugtatanító a világ, csak nem lesz képes szorongani. Legalábbis amíg a gyógyszeres kezelés tart. Nem tagadom a szülők igényét a nyugalomra. Az érzelmi zavaros gyermek mindig megtalálja azokat a pillanatokat, amikor a szülő tehetetlen gerillacselekedetei ellen. A madárszülők nem tehetnek mást, minthogy etetik a hangoskodót, de nem tudnak kilépni az ördögi körből.

Létezik olyan biológiai kutatás, amely a szülő-gyermek konfliktusokat vizsgálja a természetben. Amikor bizonyos madárfajtáknál a madárfészek tele van csibékkel, mindegyik teli torokból csipog, hogy a madárszülő etesse. Minél többet eszik, annál gyorsabban nő, erősebb lesz és annál erősebb a hangja. A szülők a leghangosabb csibe szájába tömik az ételt. Ezzel persze a kisebb csibék járnak rosszul. A játék azonban nem veszélytelen: a hangos csibe a ragadozók figyelmét is felkelti (madarak, kígyók stb.). Ha a szülők nem hallgattatják el a csibéket, elveszíthetik utódaikat. Hogy lehetnek ilyen buták a madárfiókák, hogy ekkora kockázatnak teszik ki magukat? A logikus az lenne, hogy a jóllakott csibe elhallgasson, és reménykedjen abban, hogy a szülők a többi testvért is megetetve hallgatni fognak, így esélye lesz felnőni. Robert Trivers amerikai biológus tanulmányozta az ilyen, úgynevezett madárszülő-gyermek konfliktusokat, ám nem tudok róla, hogy valaki ezt a modellt alkalmazta-e ADHD-s gyermekek megértésére. De amikor a gyermek-felnőtt konfliktusokat próbálom megérteni, gyakran a hangoskodó madárfiókák és szorgoskodó szüleik jutnak eszembe.

Az érzelmi zavar

Amikor az ADHD-t próbáljuk megérteni és valamilyen segítséget találni, akkor talán kevésbé érdekes az, hogy itt ténylegesen pszichiátriai neurológiai fejlődési zavarról van szó, aminek a hátterében agyi funkciók zavara van, vagy olyan komplex viselkedési stílusról, amely mögött családi és élettörténeti okok húzódnak meg. Azon is túl kell lépnünk, ami gyakran mellékvágányra tereli ezekkel a gyermekekkel való kapcsolatot: ez nem intellektuális zavar. E gyermekek gyakran okosak vagy nagyon okosak. Mégsem lehet szót érteni velük. Legalábbis felnőtt logika szerint nem.

A lényeg az, hogy itt érzelmi zavarról van szó. A gyermek szorong akkor is, ha ez nem tudatosul benne. Olyan mértékben, hogy meglehetősen nehéz kideríteni a szorongás forrását és okait. Az ADHD-s gyermekek nem tartják biztonságosnak a világukat. Elvárásaik irreálisak, ami gyakran abból fakad, hogy komoly eltérés van az énképük és az én-hatékonyság képe között. Azt mondják nekik, hogy ügyesek, okosak, de mégis azt élik meg, hogy amit tesznek, az elfogadhatatlan a felnőttek számára. Ez az eltérés érthetően szorongáshoz vezet. Másrészt nagyon gyakori, hogy ezek a gyermekek nem érzik elégségesnek a felnőttek által nyújtott védelmet. A szülők vagy nevelők egyszerűen nincsenek ott, amikor a gyermeknek szüksége volna erre. És itt az a lényeg, hogy a felnőtt jelenlétének mértékét nem mindig tudjuk felmérni. A szülők azt mondják: mindig ott vagyok, amikor szüksége van rám. Tovább beszélgetve azonban kiderül, hogy a szülő napközben dolgozik, máskor ott van a gyermekkel egy szobában, de közben a számítógépet bámulja, a telefonján babrál, vagy mindig fontos telefonbeszélgetéseket folytat. Esetleg takarít, főz, mos. Ezek mind fontos dolgok, és legtöbbször nincs más, aki elvégezze. De közben a gyermeket észre sem vesszük, és az mellettünk is egyedül van. Azt, hogy ez nem új dolog, amit a mai felgyorsult világ okoz, könnyen megértjük, ha József Attila anyjáról írt versére gondolunk. A felnőttként írt versben a munka miatt magára hagyott gyermek kétségbeesése nem gyermeki, és nem csak múló harag. A költő tragikus sorsa valahol itt kezdődött.

Van még egy tipikus jelenség, amire a gyermekpszichológusnak oda kell figyelnie. Ezt a könnyedség kedvéért úgy hívják, hogy „szendvicsgyermek-jelenség”. Ez olyan családmodell, melyben különösen gyakorivá teszi az érzelmi zavar és az ADHD szerű viselkedések megjelenését. Olyan, legalább háromgyermekes családokról van szó, ahol a középső gyermek egyszer csak megmagyarázhatatlan módon roppant csintalanná, sőt esetenként agresszívvé válik. A magyarázat, amit ilyenkor feltételezni lehet, hogy a középső gyermekek biztonságérzete valamiért sérül, elhagyottan és védtelenül érezheti magát. Persze nem feltétlenül alakul ki az érzelmi zavar. A gyakorlat azonban gyakran igazolja ezt a modellt. A szülők jelzik, hogy a szendvics-gyermek kontrollálhatatlanná vált, és nem értik miért, hiszen nem érzékelik, hogy elhanyagolták volna. És ez fizikailag valószínűleg nem is történik meg. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a gyermeknek szüksége van a felnőttek figyelmére, és saját megítélésében úgy érzi, hogy nem kapja meg elégséges mértékben.

A lehetséges kiút

Az az érzésem támad, amikor ADHD-s gyermekről beszélgetek a szülőkkel, hogy a hiperaktív és figyelemzavaros gyermek valójában hiperaktív és figyelemzavaros szülőket jelent. Miközben az ilyen szülő modellfelnőtt. Minden főnök ilyen beosztottat szeretne, aki óraműpontossággal elrohan otthonról, akit a gyermek nem tud eltéríteni a munkától. Úgy tűnik, ennek a levét mégis a család issza meg. A mindennapi rohanásban olyanná válunk, mint az említett madárszülők, akik mindig a legnagyobb veszélyre, mindig a legfontosabb feladatra koncentrálnak. A zajos, verekedős, idegesítő gyermek mellett láthatatlan marad a csendes, hallgatag, meghúzódó másik gyermek, aki most nem okoz gondot, de felnőttként majd nehezen alkalmazkodó, nehezen szocializálódó emberré válhat. A látványos veszély elfedi a kevésbé láthatót.

Tudom, hogy időt szakítani manapság talán a legnehezebb. A szükséges pénz vagy jólét gyakran attól függ, hogy időben is mennyit dolgozunk. A család rendben tartása, a lakás fenntartása, a gyermekek iskolai és egyéb programjai rengeteg időt vesznek el. Nem fogom azt mondani, hogy mindenki szakíthatna több időt a gyermekkel és a családdal való foglalkozásra, de úgy tűnik, azokban a családokban, ahol ez mégis sikerül, kevesebb a gyermekek között az érzelmi zavar és a szülők között a válás.

Rohanó világunk azért létezik, mert mi magunk felnőttként helyt akarunk állni egy olyan világban, ahol a lakás, a megélhetés és a kényelmet jelentő technológiák megfizetését akkor tudjuk állni, ha keményen, rendszeresen és fegyelmezetten dolgozunk. Minél kevésbé zavar ebben a család, annál több időnk van teljesíteni. A kérdés viszont, amit el kell döntenünk az, hogy a család nem fontosabb-e ezeknél? Ha jól szétnézünk környezetünkben, talán van egy nagyszülő, aki hajlandó kevesebbet dolgozni, hogy ideje maradjon az unokákra, talán van a közelben egy néni, aki megfizethető, és aki hajlandó a gyermekekkel maradni pár órát, hogy pótoljon minket, amikor nem lehetünk otthon. És talán vannak olyan szakmai feladatok, melyekre nemet mondhatunk (vállalva az ezzel járó veszteségeket) csak azért, hogy a saját gyermekünkkel több időt tölthessünk. Érdemes gyűjtögetni az együtt töltött órákat és örülni azoknak, hiszen mindegyik megismételhetetlen. Tudom, hogy a jövőben sem lesz kevesebb ADHD-s gyermek, de reménykedem abban, hogy meg lehet számukra találni azt a segítséget, ami őket megnyugtatja, és boldogabb gyermekkort biztosít nekik. Ebben segíthet a szakember is (gyermekpszichológus, pszichoterapeuta vagy gyógypedagógus), de a folyamat hosszú. Hiszem, hogy még így is megéri, hiszen a cél, hogy a gyermek jobban érezze magát. És talán közben egy kicsit a család és az iskola is figyelmesebbé válhat a legfontosabbra: a gyermekre.

A szerző pszichológus