Gyorsteszt a lelki egyensúly értékelésére

Dr. Plesek Zoltán pszichológus

A vallásos lélekgondozás gyakorlata a lelki bajok orvoslásának fontos és elterjedt megközelítése. Hozzám is jöttek főként fiatalok félénken, hogy „keresztény tanácsadást” kérjenek. Ártatlannak, sőt jogosnak tűnhet a kérés, hiszen senkitől nem várhatom el, hogy lelki gondjainak megoldásában saját spirituális meggyőződéseit feladja. De szakemberként a kérésre oda kell figyelnem. Az ember azért fordul pszichológushoz, mert nem sikerül megállnia a helyét a lelki élete adott területein, de már rögtön a kezdet kezdetén korlátozni akar engem is. Erről a terápiás gondolkodás egyik alapmondata szokott eszembe jutni: „ha mindig úgyanúgy viselkedem, lehet, hogy mindig ugyanazt fogom elérni.” Felmerül a kérdés, hogy már az első találkozáson elhangzott kérések-korlátok nem felelősek-e a lelki problémák fennmaradásában. Ne értsen félre senki, nem fogom azt mondani, hogy az egyén morális vagy akár vallásos profilja lelki problémákat okoz. Ellenkezőleg, a morálitásunk lelki erőt és tartást biztosít nekünk. De az is érthető, hogy minden gondolkodásbeli és viselkedésbeli korlát csökkenti a lelki mozgásszabadságomat. És akár az is megtörténhet, hogy saját lelki akadályainkat vallásos köntösbe burkoljuk. Ennek ugyanis az a hatalmas előnye, hogy az emberek hajlamosak tiszteletben tartani az ilyen érzékenységünket és békén hagynak, gyakran pechünkre.

A pszichológusok szakmai köre általában szkeptikus a „gyorstesztekkel” kapcsolatban, azonban a klinikai gyakorlat gyakran igényli a gyors tájékozódást a kliens lelki profiljában. Nossrat Peseschkian pszichiáter, piszichoterapauta arra kérte a klienseit, hogy összegezzék, napi erőfeszítéseik milyen arányban oszlanak meg négy, céljában eltérő tevékenységtípus között. Az elsőt a társas kapcsolatok ápolása jelenti, a második a munka és alkotást, a harmadik a világgal való kapcsolatot (spiritualitás), míg a negyedik az emberre, önmagára irányul. Nem az számít, hogy hol történik a tevékenység, hanem az, hogy mi a végcél. A munkahelyemen is tölthetem az időt azzal, hogy társas kapcsolatokat építek, és ha ezeknek személyes jellegük van, akkor ez az első csoportba tartozik és nem a másodikba. De tölthetem a munkahelyemen az időt azzal is, ami nekem személyesen tesz jót, a létemet teljesíti ki: ekkor ez az önmagamra irányuláshoz tartozik. Másrészt, valahányszor lényeges változást hozok létre környezetemben, az mind munkának számít, akár fizet érte valaki, akár csak a személyes értékrendszeremet támogatom ezzel. Végül azt is figyelembe kell venni, hogy a világgal való kapcsolatomat, a spiritualitásomat nemcsak a vallásos tevékenységek jelentik, hanem minden olyan tevékenységem, amely által érzem, hogy helyem van ebben a világban: lehet az egy vers olvasása vagy megírása, kertészkedés, filozofálás, de akár egy jó regény elolvasása vagy egy zenemű meghallgatása is.

Ha a hétköznapok energiáit felosztom ezen kategóriák között, gyakran lényeges asszimetria vehető észre a négy dimenzió között. Egy vagy két dimenzió gyakran lényegesen hangsúlyos, míg egy vagy két másik lényegesen gyengén képviselt. Peseschkian úgy tartja, hogy az embernek négy alapvető szükséglete van, és ezeket a már említett tevékenységtípusokban elégíti ki. Egy kiegyensúlyozott ember mind a négy szükségletét nagyjából egyensúlyban tartja, nincs oka bármelyiket is elhanyagolni. Ha valamely dimenzió mégis túlfejlett, azt feltételezi, hogy az ember valamely másik szükségletét elhanyagolja. Magyarul ez azt jelenti, hogy az egyik tevékenységből menekül egy másikba. Van, aki a munkába temetkezik, de alulképviseltek a társas kapcsolatai (ide tartozik a család is), vagy a spiritualitásban kompenzálja saját énjének gyenge elfogadását. Ezután el lehet azon gondolkodni, hogy vajon milyen stressztől „menekül” az ember saját lelke igényei elől. Valójában itt már a lelki gondjaink gyökereihez közeledünk, hiszen az, hogy a lelki stressz menekülésre késztet minket, már meghatározza azokat a viselkedésmintázatokat, amelyekkel a „nekem soha nem sikerül...” vagy az „én olyan vagyok, hogy mindig ...” típusú lelki ketreceket felépítjük magunknak.

Ne tévesszen meg senkit az, hogy saját meneküléseinkre mindig jó kifogásunk van. Még olyan emberrel is találkoztam, aki kimondottan büszke volt munkamániájára. Talán az segít, ha észbentartjuk, az ember ereje nem végtelen, és ha valahol túlteljesítünk, akkor joggal elgondolkodhatunk arról, honnan (és mondjuk ki: kiktől) is vonjuk meg azt az energiát, és majd évek múlva visszatekintve is jó ötletnek fog-e látszani.