A jól bedobozolt lélek skatulyái

Dr. Plesek Zoltán

Fiatalember mesélte legutóbbi élményeit. Párkeresőben van, és a múltkor egy lánnyal töltött egy délutánt. Moziba mentek, jót beszélgettek, majd együtt ettek, a délután eltelt. A lány szívesen volt vele. Nem voltak nagy szavak, nem hangzottak el ígéretek, és nem is bújtak ágyba. Együtt örültem vele: éppen eleget volt magányos, és végre volt egy jó napja. Ő azonban gyorsan lehűtötte lelkesedésemet: másnap nem ment el egyetemre, hiszen ott találkozhatott volna a lánnyal. Nem akart továbblépni az ismerkedésben (ez amúgy szíve joga), és nem akarta megbántani a másikat. Láttam rajta a határozottságot, ahogy tetteit morálisan magyarázta. Moralitásában nem is kételkedem. De azt már nem értem, miért kell saját világát leszűkítse az egyoldalúan értelmezett etikai „csak nem ártani” elvre. Hol marad a társasághoz való joga, az élet élvezetéhez való joga, hol marad az ismerkedéshez való joga, vagy akár ahhoz, hogy elmenjen az egyetemre, ahova amúgy tanulni jár. És hogy fogja magát elkötelezni egy komoly, hosszú távú és buktatókkal tele kapcsolatban, ha egyetlen értékre fókuszál?

A problémás gyermek

Szülői értekezleten kényes témát kellett megbeszélni a szülőkkel. Egyik gyermek komolyan fejre állította az osztály rendjét, és a szülők azt fontolgatták, elviszik gyermekeiket az osztályból. Előre látható volt a végeredmény: a jól teljesítő gyermekeket szívesen beveszik bármely iskolába (mindenhol kell a „jó gyerek”), a többit pedig „sajnálattal” elutasítják, és mehet vissza oda, ahonnan jön. Kiszámolható, hogy a kis létszámú magyar osztály még kevesebb gyermekkel marad, és pont a jól teljesítők fognak hiányozni, miközben az alapprobléma marad. A dühös és tettre kész szülők helyett lesz egy csapat dühös tehetetlen szülő. Ez az iskolának is árthat. Mondjon szakvéleményt, kérték tőlem, borítékolva az elvárt választ: vagy erősítsem meg döntésüket, hogy a gyermekeiket el kell vinniük az iskolából (a bűnbak pedig legyen akár gyermek, akár az iskola, talán mindegy melyik), vagy vállaljak személyesen szakmai felelősséget a gyermekük biztonságáért. Nem voltam hajlandó ilyen szépeket hazudni. Minden szülő valós igénye, hogy a gyermekét egy jó iskolában és biztonságban tudja. De az igazság az, hogy teljes biztonságban senki emberfia nincs. Sajnos balesetek bárhol bekövetkezhetnek. Másrészt a „fogom a gyermekem és viszem” típusú viselkedés lehetetlenné teszi az iskola feladatának teljesítését. Ha maradnak a problémás gyermekek és azok, akiket a szülők nem visznek el vagy nem tehetik meg, hogy elvigyenek – ez visszahat az iskolára. Ki fogja ilyen iskolába adni a gyermekét? Ennek egyetlen ellenszere van: a felelősségteljes viselkedés és a felelősségvállalás. A szülők épp erre nem voltak hajlandóak, a kockázatot el akarták kerülni, a felelősséget vállalja más. A szülőknek nem tetszett az általam ajánlott megoldás: a „másik gyermek problémája” akkor oldható meg, ha „az a mi problémánk” lesz. Érthető az is, miért nem nyerte el a tetszésüket. A probléma tagadása sokkal népszerűbbé tett volna engem…

Mi fán terem a pszichológus?

Gyanútlanul hallgattam egy diákoknak tartott előadást, ahol egy geológus szemrebbenés nélkül kimondta, hogy a pszichológusok azok, akik gyógyító talizmánként ásványokat árulnak a naiv embereknek. Szörnyen megsértődtem: a pszichológia, kérem szépen, egy tudomány, nem boszorkányság, és ezt egy művelt embernek tudnia kéne. Nem tartott soká. Másnap ugyanis eszembe jutott, hogy tény és való, egyre több népgyógyász, ezoterikus gondolkodó (vagy nem gondolkodó) és egyéb városi boszorkány végzi el a pszichológia egyetemet, majd a tudományos diplomát lobogtatva űzik szeánszaikat, a horoszkópkészítést vagy akár a családállítás borzalmait. Lehet, hogy az előadó pont egy ilyen „kollégán” keresztül ismerkedett meg a lélektannal? Aztán eltelt még egy nap, és jött még egy gondolat: a laikusnak talán nem annyira könnyű elkülöníteni a horoszkópot és az ezoterikus hókuszpókuszt a pszichodiagnosztikától és a személyiségpszichológiai profiloktól. Márpedig ebben a két utóbbi gyakorlásában tényleg „bűnösök” vagyunk.

A társadalom elvárásai

A „mondd meg, mit eszel, és megmondom, ki vagy” mondás végtelen változata azt mutatja, hogy szeretjük megmondani a tutit. És ha már nem tudjuk megmondani, akkor mondja meg más (de lehetőleg a mi szájízünk szerint). Mutasd kezed, mutasd a szemed, mutasd a ruhád, halljam, hogyan beszélsz, és megmondom, ki vagy gyorstesztek odáig jutottak, hogy már olyan személyiségtesztet is olvastam, amely a híg tojás feltörésének technikájából jósolta a személyiséget… A lényeg, hogy gyors és határozott válaszokat szolgáltasson. Másrészt a pszichológia tudományának és a szakmának büszkesége a pszichodiagnosztika és a személyiségpszichológia. Megmondjuk, mi nem működik, mire nem vagy képes, melyek a gyenge pontjaid, és pontosan, szépen hangzó kategóriába sorolunk. Ha a pozitív megközelítés emberségesebbnek tűnik, akkor jöhet a személyiségprofil, ami elmondja, ki vagy, mit tudsz, mit akarsz. És már jöhetnek is a pszichológusokkal szembeni társadalmi elvárások: diagnosztizáld azt, amit nem értek, ami az átlagostól eltér, és ezzel igazold a másik kiközösítését. Vagy ha rólam van szó, igazold a tehetetlenségemet, vagy mondd ki, hogy nem vagyok képes rá – hogy a többiek hagyjanak végre békén.

A szakma mentségére szóljon, hogy a képzésben és a gyakorlatban is komoly hangsúlyt fektetünk arra, hogy a diagnózis komoly megbélyegzéssel járhat: betuszkoljuk az embert egy szakmai dobozba, ami azt az illúziót kelti, hogy értjük az embert. Pedig ebből még biztos nem. Sem a diagnózis, sem a személyiségprofil nem mond semmit az ember távlati képességeiről. Nem mond semmit sem a gyógyulásáról, sem a jövőbeli fejlődéséről. Nem is etikus az emberrel közölni a pszichodiagnózist. Ez szükséges túlegyszerűsítése az egyénnek, ami lehetővé teszi a szakemberek közötti interkulturális kommunikációt. Ez tehát szükséges rossz. A személyiségprofil általában összesíti, mit is gondol magáról az ember, esetenként milyen viselkedéssémái vannak. Hogy holnap ki lesz ő, azt nem tudjuk megmondani.

Évek kérdése a pszichoterápia

Az egyén több, színesebb, érdekesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb, mint amit a „borderline személyiség” vagy bármilyen más diagnózis el tud mondani róla. A gyermek nem „ADHD-eset”, hanem az ADHD a felszín (nyugtalanság, koncentrációhiány), ami mögött ott vannak az egyáltalán nem egyértelmű okok, melyek érthetővé tehetnék a gyermeket, és ott van a gyermek maga, aki nem a probléma, hanem az, akinek problémái vannak. Még akkor is ez a helyzet, ha mind a borderline személyiségű ember, mind az ADHD-s gyermek képes jófajta galibákat okozni. De ahogy a saját életünk eseményeit és saját magunkat is szeretjük dobozolni, és szépen hangzó kifejezésekkel és címekkel ellátni, ezt várjuk el a pszichológusoktól is. Vagy néha akárkitől, aki hajlandó ezt elvégezni.

Az persze nem gond, ha rendet akarunk teremteni életünkben, gondolatainkban, cselekedeteinkben. Ugyanez a helyzet megjelenhet a saját gondolkodásunkban is: értékeink alapján gondolkodunk és cselekszünk, miközben elnézzük az élet többi értékét és célját. A pszichológiában ez önismereti folyamatként, esetleg pszichoterápiaként hosszú éveket vehet igénybe. Saját erőnkre hivatkozva igényel egy kis filozófusvénát, mellyel akkor is el tudom fogadni a másikat, ha az nem az én elvárásaim szerint gondolkodik vagy cselekszik. És akkor képes leszek magamat is elfogadni és megérteni, ha én magam furcsán cselekszem vagy viselkedem anélkül, hogy a neurózisba menekülnék. A tét nem kicsi: valahányszor túlegyszerűsítem magam vagy a másik életét, a saját szabadságomból nyesek le egy-egy szeletet addig, amíg saját racionalitásom teljes tudatában szabályos csőlátást alakítok ki, amin keresztül csak azt nézem, amit látni akarok, és egyre gyakrabban nem látok semmit.