A gyermek mint a család lakmuszpapírja

Dr. Plesek Zoltán

Hosszú időn keresztül teljes harmóniában élő család kevés van. A családtagok egyénisége, a személyes igények és értékek időről időre kizökkentenek a békés családi nyugalomból. A felnőttek mindig könnyebb helyzetben vannak, mert annak ellenére, hogy a rájuk háruló felelősség nagyobb, mégis a nemtetszés kifejezésének lehetőségében is szabadabbak, mint a gyermekek. A felnőtt is elégedetlen az otthoni állapottal, de szabadságfoka elég nagy ahhoz, hogy úgy érezze, a helyzet kontroll alatt tartható. Ha minden kötél szakad, el lehet gondolkodni a válásban. A gyermeknek azonban nincs meg ez a lehetősége. Ő nem „válhat el”, nem hagyhatja el a családot. Ő csak reagál – megéli a kialakult helyzetet.

Így szokott kezdődni a gyermekkel való első találkozásom pszichológusként. Tipikus eset, hogy az osztályfőnökben fogalmazódik meg elsőként: a gyermekkel valami nincs rendben. Esetleg a többi tanárban. Először a pszichológust keresik meg egy első „tapogatózó” beszélgetésre, és ha meghallgatásra találnak, akkor beindul az „eljárás”: megbeszélik a szülőkkel, hogy jó lenne, ha a gyermek elbeszélgetne a pszichológussal, a szülők felhívnak engem és megbeszélik velem ugyanazt, és így bezárul a kör.

A gyermek hozzám általában már komoly „kórlappal” érkezik, ezen fontos szerepet játszanak az „ADHD” (közérthetően: figyelemzavar és nyughatatlanság), és a „viselkedészavarok” nevezetű szlengszindrómák, melyek valójában azt jelentik, hogy a gyermek nem képes nyugton maradni a széken és folyton verekszik. „Csinálj vele valamit” – ez a kérés. Az, hogy a verekedés és a nyugtalanság esetleg a gyermek végső mentsvára a ránehezedő családi vagy iskolai nyomás alól, arra mindenki megértően bólogat, de az elvárás marad: a gyermek azonnal hagyja abba ezt a viselkedést. Az elvárás nem kevesebb annál, mintsem a gyermek mondjon le saját védekező viselkedésmódjairól, miközben a kiváltó okok és a fenyegetettség marad. Nem változnak sem a szülők, sem a testvérek, sem a tanárok, sem az iskolatársak. Hiszen nem az ő problémájuk…

Hogy jobban megértsük, mi történik, ahhoz figyelembe kell venni a gyermek és a felnőtt szabadságlehetőségeit. A felnőtt családi és munkahelyi konfliktusaival szemben gyorsan aktiválja védekező mechanizmusait, melyben furcsán viselkedik ugyan, de legalább lényegesen csökken a bennük levő feszültség. Ezek a védekező mechanizmusok a gyermekek esetében még nincsenek kifejlődve. Ők direkt módon reagálnak a történésekre, úgy, ahogy az normális lenne: visszahúzódóvá válnak vagy ellenkezőleg, próbálják felhívni a figyelmet magukra, és vagy menekülni próbálnak a helyzetből, vagy támadnak (verbálisan a felnőttekre, fizikailag a társaikra.) Az embertársainknak általában megvannak a saját problémáik, és próbálják mások dolgába nem beleártani magukat. (Hogy pontosabb legyek: mindent megtesznek, hogy ne kelljen másért felelősséget vállalniuk.) A bűnbak adja magát: a nyughatatlan, verekedős gyermek. Őt küldik pszichológushoz, pszichiáterhez, gyógypedagógushoz „javításra”. Azt hiszem, érthető ebből, hogy mekkora érdeke van a gyermeknek változtatnia saját viselkedésén: semmi.

A másik törvényszerű következménye az ilyen helyzetnek az, hogy a visszahúzódó, a konfliktus elől menekülő gyermeket a kutya sem veszi figyelembe. „Ő egy áldott jó gyermek”, mondják róla, ő viszont pokolian érzi magát – tehetjük mi hozzá. Ő az, aki magába zárja a konfliktusokat, addig, amíg bírja. Amíg nem robban, és amikor aztán mindenki csodálkozik, hogy mi is történt szegény gyermekkel, aki „semmi jelét nem mutatta, és soha nem mondta, hogy valami baj lenne… Volt ugyan körülötte baj elég, de rá soha nem hatott. ” És hiszik is, hogy jogos az értetlenség.

Mit lehet tenni ezekben a helyzetekben? – kérdik a szülők és tanárok. A problémát a felnőttek határozzák meg: a szülők és-vagy az iskolai környezet együttese. A családi problémák és az ezzel szemben tehetetlen iskola, vagy az iskolai problémák és az ezzel szemben tehetetlen család. A lehetséges konfliktushelyzetek sokfélék, és értelemszerűen a megoldások sem sablonszerűek. De ennek ellenére meg lehet jegyezni
annyit, hogy a gyermek problémáinak okozói a felnőttek és a változtatás lehetősége is rajtuk áll. Másodszor azt, hogy az ADHD és a gyermek agresszivitása mögött ott húzódnak a gyermek tényleges problémái, és megérdemelné, hogy tudomásul vegyük azokat is. Harmadsorban pedig azt, hogy a kezelhetetlen gyermek mellett gyakran ott lehet a háttérben a visszahúzódó testvér is, aki még nagyobb veszélyben van. Mit lehet tehát tenni? Ez tényleg attól függ, hogy a problémát fenntartó szülők és tanárok között hányan veszik észre azt, hogy ez nemcsak a gyermek problémája, hanem közös probléma. A gyermek csak őszintén kimutatja a problémát, mint az a bizonyos lakmuszpapír.