Óda a nőkhöz

Ma lettem tizenhét. Nagyanyám azt mondta, örüljek, hogy szülök, ez lesz az ajándékom. Nem tudok örülni, mert hányok. Inni kell, mondják a nővérkék, ezért iszom és utána hányok. Az egyik gumikesztyűs kézzel tartja a fejemet. Amikor öklendezek, nem fáj. Valaki visít mellettem. Mindjárt szétszakadok fent is, lent is. Nincs hálóingem. A pizsamafelső rövid, mindenem látszik. Ölelem a vödröt. Felül jön ki a baba, ha nem vigyázok. Mamuka, milyen ajándék az, amit nem lehet hazavinni?!

Mellettem egy lány vajúdik. Milyen fiatal. Egyfolytában öklendezik. Az éhségtől van, pusmogják a nővérek. Az előbb szültem. Most jó. Mint amikor sikerül a legnehezebb vizsga. Jeget tesznek a hasamra. Az egyik nővérke megpaskolja a lábamat. Nem volt könnyű... Amikor már percek óta hiába nyomtam, a doktornő mondta, kérjem a babát, hogy segítsen. Akkor kiszakadt belőlem – nem torokból, sokkal mélyebbről, talán a méhemből: gyeregyeregyereeeeeee! Kijött.

Harminc múltam. Egy ismerősöm most szülte a harmadikat. Már túl vagyok a miérteken. Azon is, hogy a táskámba kapaszkodjam, ha babakocsit látok. Nincs fárasztóbb, mint a remény. Tényleg elhittem, hogy végre sikerül. Lombik, persze. Fiúcskák. Istenem, a nagyobbik simogatásra válaszolt, a kicsi kopogásra rúgott. A terhességben az volt a legjobb, hogy nem kellett reménykedni. Aztán huszonhat hétre megszültem mindkettőt. Hiába feküdtek az életmentő inkubátorban, nekem egyből Hófehérke ugrott be az üvegkoporsóban. A kicsi egy napig élt, a nagyobb egy szűk hétig kitartott. Nem beszélünk róluk, de évente egyszer előveszem a két kezeslábast. Egészen kifakultak a sok sótól.

Fiatal vagyok, egészséges gyermekeink vannak. A férjem faggat: miért akarok még egyet? Mert már megvan, mert megfogant. Ez nem teljesen igaz. Igen, akarom a babaillatot, a szoptatást, szeretném látni a végtelen bölcsességet a szemében, de nem akarok fájni, izzadni, tejszagtól émelyegni, kétcentiseket pisilni. Nem! De akkor is kell! Miért? Önzés ez vagy erőfitogtatás? Pedig még nem késő. Van egy tabletta, nálunk legális. Még keze sincs, se lába, meg egyáltalán. Almamag méretű. Lelke van? Menj a francba! Bocs, nem akarom én sem, ha úgy érzed, becsaptak, s még többet kell dolgoznod emiatt. Együtt. Együtt nem akarjuk. Tessék. Kettő van benne. Beveszed? Háromra. Még meggondolhatjuk, nem? Nem. Jó, add ide. Nem is reszket a kezem, mint valami nyálas filmben. Még azt is el kell engednünk, akit mi küldünk el! Sosem eszem almát többé.

Whitney Houston vagyok és az ájmevrivúment gajdolom.

Komolyan csodálkozom, hogyhogy nem vette még az adást a testem: havonta bizonyítja. Pedig én nem akarok gyereket. Harmincason csak simán nem akartam, most, az ötvenhez közel végképp nem. A szagukat sem szeretem, meg, hogy váratlanul bárhol folyhat belőlük bármi. A múltkor megtöröltem a barátném lánykájának a fenekét. Egész napra hősnek éreztem magam. Inkább egy kutya kellene. Öreg, aki túl van már a dackorszakon, meg a kamaszkoron is. Fekete korcs, mert olyant senki nem keres.

(– Mamuka, menjünk át, simogassam meg azt a fekete kutyát!

– Jó, csak aztán nehogy ilyen szőrös legyen a gyermek!)