Jogsi Imruskának

Amikor új emberekkel ismerkedem, rendszerint előkerül egy ártatlan kérdés: van könyved? Amire én rendszerint azt válaszolom, hogy persze, mi kellene? Vagy ááá, még nem sikerült kiadót találnom – bár ezt nem mindenki értékeli.

A végén aztán csodálkozva veszik tudomásul, hogy nincs jogosítványom. Egy darabig fel sem merült bennem, hogy ez gond lehet. Sőt, azt hittem, becsülendő, környezetvédő álláspont. Ám a modern kismamától elvárják, hogy a vezetés terhét néha átvegye munkás férjura válláról. Így a fent említett munkásférjúr bátran fogyaszthat bódító gyümölcspárlatokat, mert az asszony úgysem iszik, majd vezet hazafelé. A családi tanács döntött, és beiratkoztam a sofőrsuliba. Titokban örömömet is leltem abban, hogy valami újat tanulhatok. Félálomban pelenkázni, diszkréten szoptatni tömegben, a plázában, úgy tenni, mintha nem az enyém lenne az az őrjöngő szőke gyermek – mindezt mesteri szinten műveltem már.

Így a vezetés valóságos kihívás lett. De még milyen! Az oktatóm ugyanis a másfélórás utak alatt végig pocskondiázott, nemmegmondtamozott, édeslányomnemazabalozott. Rendszerint könnyeimmel küszködve értem haza. Hogy beszél ez egy háromgyermekes anyával? – hőbörögtem a rózsaszín nyúlnak. De mi lehet az, ami korlátoz??? – tettem fel a kérdést nyugodtabban, maréknyi önbizalmamon gubbasztva, de a nyúl továbbra is szenvtelenül bámult. Időbe került megértenem, hogy nemcsak a vezetést tanulom, hanem komoly önismereti leckét is kapok: nem kell mindenkinek megfelelni. Semmi baj, ha nem szeret, tisztel, becsül az oktató. Hiszen nem is ismer...

Úgyis megcsinálom, képes vagyok rá! – szuggeráltam minden vezetési óra előtt. Ment is egy darabig, szépen haladtam. Míg egyszercsak megjelent. „Imruska vagyok” – mutatkozott be és hátraült az iskolásautóba. „És ez jó neked?” – tolult nyelvemre a kérdés, de elnémítottam. Elvégre nem illik zavarba hozni egy tizennyolcéves fiatalembert. Bár kimondtam volna! Akkor legalább nem csak a mérgemet nyelem amiatt, hogy valamennyi bakim után az oktató sokatmondóan rápillant és ezt sóhajtja: „Látod, Imruska...” Amire Imruskánk lassan bólint. Na álljunk meg! Mi ez, valamiféle összeesküvés? Elrettentő példa lettem? Tehetek én arról, hogy ezeknek az imruskaféléknek hamarabb van jogosítványuk, mint érettségijük? – gonoszkodtam frusztrált dühömben. A rózsaszín nyúl egyetértőn hallgatott. S egyáltalán, milyen módszer az, amikor a diáknak csak a hibáit emeljük ki. Hát hol itt a motiváció? Aztán megjött az is.

Egy csendes decemberi éjjelen rádöbbentem, hogy mindenek ellenére szeretek vezetni. Örömmel tölt el, hogy a jármű teljesíti minden parancsomat, hogy nem kell fegyelmeznem. Felemelő érzés.

Most önök azt gondolhatják: ha így állunk, akkor a sorok írója azóta már biztos megszerezte a jogosítványt. Csalódnak, ha azt mondom, hogy nem? Még nem. Rég nem vagyok im(f)ruska-korú, lassabban megy a tanulás. De meglesz, ígérem, s egy napon három szép gyermekemmel az oldalamon valamennyi valaha megalázott (női) sofőr nevében meglobogtatom az orra előtt a jogsimat: na látod, Imruska?!