Bili-buli

Van egy olyan időszak, amikor a barátságaink erdejében beköszönt az ősz, vagyis legtöbb barátunk szépen elszállingózik mellőlünk, mint a sárga levél. Ez családalapításkor, illetve gyerekünk születésekor történik. Persze megmarad a barátok egy rétege: azok, akik gyorsan maguk is fészket raknak, illetve azok, akik nem riadnak vissza a böfi vagy a pelenkatartalom állagáról szóló kiselőadástól.

Sirassuk el hát sebtiben a kinőtt barátságokat, s irány a játszótér. Merthogy a leghasznosabb kapcsolatok itt születnek. Játszótérre járni önbizalom-erősítő. Mindig találunk ugyanis olyan gyereket, aki több homokot eszik, viszont kevesebbet alszik, mint a miénk, vagy aki még a sajátunknál is hangosabban ragaszkodik a játékaihoz. Látunk olyan gyereket is, aki igaz, hogy már szobatiszta, de az egyórás bilire-ültetések óta nem nagyon beszél. Ezen el is gondolkodunk kicsit, mert három és kis híján fél éves, magyar- és világirodalomban, számítástechnikában, valamint géplakatosságban jártas nagyfiúnk még mindig pelenkás! Persze, próbálkozunk, de éjjel azért még mindig kitömve alszik. Reggel, ha nem veszem le róla serényen az éjszakai szigetelést, akkor nekem szegezi a költői kérdést: „most bugyi van rajtam vagy pelenka?” s meg sem áll az első eldugott sarokig, ahol ezt a pelenkát nappali tartalommal szándékosan megtölti…

Mondom, próbálkoztunk, hiszen a családi büdzsé is megkívánta, hogy legalább az egyik gyermekünk leszokjon erről a költséges szenvedélyről. Kétévesen megkapta az első bilijét. Igaz, hogy nem gyermek dalocskás, de még kereke sincsen, viszont van űrtartalma és rá lehet ülni, amelyek legfőbb kvalitásai egy efféle használati tárgynak. Ráadásul kék is, mint a fiam szeme. Szegény bili ott árválkodott a fürdőszobában hónapokig. Becsempésztem hát a gyerekszobába, hogy szokja a társaságot. Mit mondjak, rekordidő alatt szobatisztává vált minden plüssállatunk. Még a legmegátalkodottabb marcona harcosok is egy mukk nélkül biliztek két csata között. Kisfiunk viszont bilizőtapasztalatokat nem, csak horzsolásokat szerzett a szoba közepén lévő bilin többször átesve. Húga pedig felfedezte, milyen jól véd bukósisakként az alacsonyan röpködő fakockáktól.

Ekkor egy barátunk tanácsára segítségül hívtuk a biliirodalom gyöngyszemeit. A Bilikönyv című könyvecskét nagyon szerettük. Főként azt a részt, ahol a főhős elbúcsúzik a bili tartalmától és „irány a tenger!” kurjantással lehúzza azt a WC-n. Gondoltuk, ez megihleti gyermekünket. Így is lett. Kisfiam azontúl egyfolytában ránk rontott a WC-n, nehogy elszalassza a búcsú pillanatát…

Aztán – mint olyan sok más gondot – ezt is megoldotta az idő. Nagyjából. Kezdődött azzal, hogy fiunk a kerti WC-t módfelett megkedvelte. Bevonult egy-egy félórára. „Apa, te nem kell itt várjál, menj, addig szedjél virágot!” – rendelkezett kedvenc zsarnokunk. Férjemmel komolyan összedugtuk a fejünket, miként lehetne a negyedik emeleten kerti-WC hangulatot teremteni. Jutott eszünkbe számos ötlet, a madárdaltól a póktenyésztésig, de ezeket inkább nem részletezem.

Fiunk jelenleg majdnem szobatiszta. Azért néha történnek balesetek. Még hogy balesetek! Szándékos, anyaszomorító belerottyantások. Az egyik ilyen után, amikor éppen csutakoltam kisfiamat, kicsúszott a számon, hogy „utálom”. Fiam értetlenül nézett rám a pelenkázó piedesztálról, mire jól artikulálva megismételtem, s még vagy hússzor elmondtam. Hogy most aztán egyszer és mindenkorra vésse az eszébe!

Este puliszka volt, pörkölttel. A húst gyorsan kiszemelgették belőle. A maradékot összekeverték. Nem tudom, melyikük kezdte a kavarás ritmusára skandálni, hogy: u-tá-lom, u-tá-lom, csak azt tudom, hogy ki kellett mennem a konyhából, mert egyszerre tört rám a sírás meg a nevetés.