Minél többet adunk, annál többet kapunk

Megszólítani bárkit meglehet, de nem mindenki fog bekapcsolódni. Pedig egyszerű: kavargatni kell a lekvárt, egy befőttes üveg ára pedig egy lej. Ha nem tud kavargatni, betesz egy egylejest, vagy ha nem akar pénzt adni, mert bizalmatlan, odatesz egy kiló szilvát. Mindenkit meg lehet szólítani, de nem mindenki engedi, hogy megszólítsák. A soron következő eseményünk arról szól, hogy 450 embernek szeretnénk asztalt teríteni. Amikor egyik támogatónk ezt meghallotta, vállalta, hogy 150 embernek készíti el a vacsoráját a 450-ből. Ez az a mechanizmus, amiben azt érzékelem, hogy az emberek fogékonyak és megszólíthatók. A kérdés csak az, van-e olyan személy, aki elmondja majd, hogy én is voltam ilyen helyzetben, és most segíteni szeretnék. Nekünk több ilyen munkatársunk van, aki törleszt a szolgálatban. Az önkéntesek és a betelefonálók mellé hozzájön a harmadik pillér, a betelefonálóké, akiknek bízniuk kell bennünk, hogy elmondják gondjaikat, hogy bajba jutottak.

– Hogyan született meg annak idején a Telefonos Szeretetszolgálat?

– Marosvásárhelyen 2007-ben a színművészeti egyetem hallgatójaként azzal a javaslattal kerestem meg a Máltai Segélyszolgálatot, hogy szeretnék egy telefonos vonalat, ami hívható, elérhető, amire beérkeznek kérések, felajánlások, és ez a szolgálat ezeket koordinálja. Ennek akkor a SegítŐ iroda nevet adtuk. Befejeztem a színit, Kolozsvárra kerültem a teológiára, így hagytam magam után egy embert a Máltainál. A segítőiroda valamiért leállt, megfeneklett, de valójában az volt a prototípusa annak, amit a teológián kezdtem el másodéves koromban: a Kolozsvári Református Telefonos Szeretetszolgálat. Később maradt a Telefonos Szeretetszolgálat. Most fejlődött oda, hogy alapítása után nyolc évvel saját lábon álló, önálló háttérrel rendelkező szolgálattá vált – háttérben a Solidaris Egyesülettel.

– Honnan teremtik elő az anyagi forrásokat?

– Hangsúlyozni szeretném, hogy a Telefonos Szeretetszolgálatot egy helyi gyógyszergyár, a Bioeel támogatja, és ennek köszönhetően sikerült az egyik hosszú távú elképzelésünket megvalósítani: saját székhelyhez juthattunk a következő 15 esztendőre. Ez óriási előrelépés. A másik nagy lépés, hogy elkezdtünk építeni magánszemélyekre is. Meghirdettük a havi 10 lejes támogatási csomagot. Ez olyan dolog, mint most a lekvár főzése. Havi 10 lej, ami 150 ember esetében már jelentős összeg. Ezzel van mit a tejbe aprítani, és így több rászorulót tudunk segíteni. A központ létrehozásával szállásolni és főzni tudunk más szervezetek számára is. Nyolc évig küszködtünk székhelygondokkal, de most már helyet tudunk biztosítani megbeszélésnek, találkozónak, csapatépítő jellegű eseménynek. Alapjában véve nagy marketingterveink nincsenek: imádkozunk, és azt látjuk, hogy minél többet adunk, annál több mindenünk lesz, ez rendkívül megfontolandó és jól járható út.

Nem azért, mert valamelyik egyház égisze alatt végezzük a munkát – bár jó kapcsolatunk van a történelmi egyházakkal –, hanem azért, mert a tagok keresztények, gyülekezetbe járó hívő emberek.

– Elvégezte a teológiát is. Lelkészként szolgál?

– Ott szolgálok, ahol szükség van rám, ahol a lelkipásztor elutazik, szabadságra megy. A jelenlegi egyházi vezetés nem tette lehetővé, hogy egyházi megbízást kapjak, mert a telefonos szeretetszolgálatot nem tartotta összeegyeztethetőnek a lelkipásztori munkával. Ez ellen fellebbeztem a legfelsőbb fórumokig, és most már mintegy két éve várom az ítéletet. Közben, ahol szükség van rám, odamegyek és szolgálok.

– Mi a jelentősége annak, hogy a színit is elvégezte?

– Bizonyos értelemben ez vargabetű volt, bár utólag megértettem, hogy rengeteget tanultam és megvolt ennek is a helye. A teológiára felvételiztem, de első körben nem vettek fel, mert álmodozó, fellegekben járó embernek tartottak, és arra kértek, menjek haza és szálljak le a fellegekből, majd próbálkozzam újra. Azért, hogy ne essek ki egy évet a tanulás fázisából, elmentem színművészetire, és bizony sok jó dolgot tanultam.

– Háromgyerekes családapaként mennyire nehéz ez a munka?

– Nagy öröm számomra, hogy a gyermekek is egyre több mindenbe bevonhatók. Egyéves fiúnk Dániel, a hároméves Benjámin, az ötéves Nóra. A feleségemről a legjobbakat mondhatom el. Sokszor hátrányos helyzetbe kerültünk a szeretetszolgálat miatt, de mindannyiszor az ő olyan mértékű biztatását, bátorítását érzékeltem, ami a legnagyobb támogatást jelentette. A család nélkül ezt a munkát nem tudnám végezni.

– Kin lehet és kin kell segíteni manapság?

– A szilvaíz alá szenet szórtam be az előbb, de nem a földre, hanem a parázsra. Én ebben látom a választ: van-e valakiben parázs, vagy nincs?

Azt látom, hogy bizonyos értelemben a buták vezetnek bennünket. Ha megnézzük, rengeteg olyan ember akad, akinek az IQ-ja messze alulmarad, mégis vezető pozíciókba kerül. Azt hiszem, ennek az a titka, hogy az ilyen emberekben sokkal inkább van valamiféle tűz, ami a nehézségek ellenére a pályán tartja. Ez szerintem sokkal fontosabb az IQ-szintnél. Ez arról szól, hogy képes-e akkor is fölállni és továbblépni, amikor már tényleg minden szétesett alatta. Képes-e akkor is harcolni, amikor a környezete nem látja annak értelmét. Ezek az erős emberek nagyon messzire jutnak el. Sokszor találkozunk ilyen emberekkel a Telefonos Szeretetszolgálatnál.

– Ezt a tüzet át lehet-e adni? Például olyannak, akiből ez kihalt, vagy akiben nem is volt benne.

– Nem lehet. Sokszor azzal hibázunk, amikor azt mondjuk az üzleti világban, hogy mindenki pótolható. Én ezzel vitatkoznék. Azt gondolom, ez alapvető teológiai kérdés. Isten a maga hasonlatosságára alkotott bennünket, egyedivé, különlegessé. Ha azt mondom, bárki pótolható, akkor pont ezt cáfolom meg. Ilyen értelemben kell valamiféle külső tényező, egy szikra, egy tűz vagy szél, ami lehet, hogy összeborít körülöttem mindent, de segít az izzásban. Szerintem titok, ki milyen pályára született. Kinek mit enged meg Isten? Harcolhat körömszakadtáig, és mégsem jön össze, míg másoknak, ha nem is könnyen, de sikerül. Szerintem mindenki megkapja egyszer a lehetőséget arra, hogy a legjobb festő, a legjobb tanár vagy a legjobb üzletember legyen.