Csodálkozni és rácsodálkozni

 – Sok mindent kipróbált, mielőtt szerzetes lett: volt fizikatanár, újságíró, tanult teológiát, teológiai doktorátust szerzett. A keresgélés végére ért?

– Ha azt kérdezi, milyen volt, amikor a hivatásomat kerestem, a múlt időt folyamatos jelenné alakítom, mert továbbra is keresem. Örök fogadalmas szerzetesként ez nem azt jelenti, hogy azt keresem, milyen formában szeretném az életemet leélni, hanem azt, hogy folyton kutatom, hogyan valósítsam meg az igent, amit kimondtam. A szentignáci lelkiség szemszögéből visszatekintve azt hiszem, félig-meddig tudatosan már akkor is Isten mindenben való keresése vezetett, amikor fizikát tanultam. Gyerekkoromtól tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. A kommunizmus idején olyasmiről, mint a teológia, álmodozni sem lehetett, ezért olyan szakmát kerestem, amely révén emberekhez szólhatok: ezért akartam tanár lenni. Az egykori szovátai fizikatanárnőmben, Lengyel Katalinban láttam azt a hiteles embert és tanárt, akinek a példáját – saját egyéniségemre lefordítva – követni szerettem volna.

– Sikerült?

– A csíkbánkfalvi általános iskolában tanítottam egy évet, de mivel fizikából nem lehetett egész katedrát kihozni, tanítottam mellette kémiát, de voltak rajz-, meg kézimunkaóráim is. Ez utóbbi kettőhöz egyáltalán nem értek, de nagyon izgalmas órák voltak, mert egyrészt sokat tanultam a diákjaimtól, másrészt nagyszerűen lehetett beszélgetni olyan témákról, amelyeknek a kémia- vagy fizikaórákon nem volt helyük. Óriási kihívás volt, életemben először éltem falun, ismerkedtem a székely falu világával, ingáztam, harminc fokos hidegben autóstoppal, gyalog mentem tanítani. Kezdő tanárként azt keresgéltem, hogy egy falusi iskolában, egy számomra addig idegen világbanhogyan lehet megtalálni azokat afontosszellemi kihívásokat, azokat a közösségi élményeket, amelyekre mindig is vágytam.

– Hogyan vezetett az út a főegyházmegyei zsinat ifjúsági lelkészségének hivatalos munkatársi státusáig?

– A keresés időszakában kapcsolatba kerültem a szerveződő zernyesti közösségi ház körüli aktív munkacsoporttal, szabadidős foglalkozásként elkezdtem velük együtt szervezni az ottani programokat. Ez nagyban befolyásolta a későbbi döntéseimet is, bár az első lökést, az eredeti indítást a kolozsmonostori plébánián, az ottani ifjúsági csoportban kaptam, s később a kolozsvári egyetemisták csoportjában, a katolikus egyetemi lelkészség megalapítása körüli tevékenykedésben.

– Milyen mértékben tartja valósaknak a fiatalokkal szembeni örökös előítéleteket? Tényleg másak a mai fiatalok?

– Magam is belecsúsztam az előítéletekbe, de a húsvét öröme, az Exsultet szavaival mondhatom azt is, hogy áldott bűn volt ez, mert mélyebbre vezetett: oda, hogy kérdezzek. Én hiszem, hogy ők is a jóra, a szépre, a lényegesre törekszenek. Kérdeznek, érdeklődnek, csak másként teszik ezt, mint ahogy mi tettük. Nekünk tőlük egy más, egy új megközelítést kellene és lehetne megtanulni, rányílni arra, amit ők hoznak.

– Közben megjelent az életében a katolikus sajtó is.

– Meglepetés, kihívás, ugyanakkor ajándék volt a meghívás a Vasárnap szerkesztőségébe. Kezdetben úgy éreztem, két számmal nagyobb a cipő, de lassan belenőttem, öt évet dolgoztam ott főállásban. Ami miatt rendkívül fontosnak tartom a tanulmányi időszakot: főállású egyházi munkatársként akaratlanul is könnyen bezárkózunk egy belső egyházi világba, azt nagyon jól kezdjük ismerni, és azt hisszük, az egyházi szemüvegen keresztül jól látjuk a világot is. Bizonyos szempontból azonban eltávolodunk tőle, sok minden fölött elsiklunk. A környező világ jobb, mélyebb, szakszerű megértésében nagyon sokat segített az újságírói tanulmányaim négy éve és a szerkesztőségi gyakorlat.

– Honnan származott a teológia tanulmányozásának vágya?

– Akkor született meg bennem, amikor az életemben helye lett a vallásosságnak, az Istennel való személyes kapcsolatnak. Középiskolás koromban éreztem először, hogy nagyon fontos számomra a hittel kapcsolatos elméleti, nem csak a gyakorlati tudás elmélyítése. Fontos lett, hogy megértsek a hitből annyit, amennyi megérthető. A plébániai hittanórákon ezt az elméleti tudást próbáltam néha mások számára bosszantóan sok kérdezéssel megszerezni.

– Fontosnak tartja a nyitottságot: nem lezárni, nem kizárni, nem megmerevedni. Miként látja megvalósíthatónak ezeket a célkitűzéseket?

– Nagyon sok bezárkózásnak a félelem az oka. A jó Isten így bátorít: ne féljetek, én veletek vagyok, bárhová mentek, elkísérlek, járom veletek az utatokat, még akkor is, ha esetleg olyan ösvényre mentek, amely nem feltétlenül az, amit a legjobbnak tartok számotokra. Ebből bátorságot merítve minden nyitás tágulást, a szívünk, a lelkünk és az elménk tágulását is eredményezi. Minden olyan lépés, amit a szerzetesi közösségünk nemzetközisége tett lehetővé számomra – vagy adott akár kihívásként –, engem mindig új szemléletmódra is rányitott. Megtanított arra is: egyre kevésbé higgyem, hogy értem a világot. Akár a saját világomat, akár a saját családomat vagy Erdélyt, a mi egyházunkat vagy a világegyházat, bármit. A nyitottság megtanított csodálkozni és rácsodálkozni, misztériumként tekinteni a környezetemre, a velem szemben ülő emberre. És arra is megtanít, amit a spiritualitás egyik ausztriai szakembere egy könyve címében így fogalmazott: Isten nem kicsinyes.

– Egy szentignáci lelkiségű rend, a segítőnővérek rendjének tagja. Mifelénk – talán viccesen – azt szokták mondani, hogy Szent Ignác nem hívott nőket a rendjébe, ám Loyolai Ignác kora óta sokat változott a világ, a társadalom, ma Szent Ignác lelkiségébe nők is be tudnak épülni. Miért éppen ez a lelkiség fogta meg, mennyiben segíti az Istenhez vezető úton?

– Lassan ébredtem rá, hogy már jóval a belépésem előtt is tudtam: függetlenül attól, milyen formában élem az életem, Szent Ignác lelkiségét a magaménak érzem, abból táplálkozva szeretném élni a keresztény életemet. Számomra e lelkiségnek három fontos eleme van. Egyik: Istent keresni mindenben. Nincs semmi a világon, ami túl profán, túl egyszerű, túl csúnya lenne ahhoz, hogy Istent meg ne találhassuk benne. A másik a belső szabadságra való figyelés, ebből adódik a szentignáci életforma nagyfokú rugalmassága: nincsenek rögzített, kitaposott utak, amelyeken kizárólagosan kellene és lehetne járni. Ki lehet próbálni bármi mást, újra és újra megkérdezve magamtól és a jó Istentől: vajon ez itt és most segít engem, eszközzé tud lenni, hogy másoknak is segítsek? Mert ami ma segítség, lehet, hogy tegnap nem volt az, és lehet, hogy holnapután nem lesz az, lehet, hogy Kamerunban nem ugyanaz segít, mint Grazban... A harmadik fontos pont a szentignáci lelkigyakorlatok dinamikája: nemcsak egy harminc napon át tartó lelkigyakorlat ez, hanem életforma, ami szinte nap mint nap vagy évről évre megújul és megújít.

– A harmincnapos lelkigyakorlat egy szerzetes esetében „benne van a pakliban”. Mennyire követhető azonban a szentignáci lelkiség a hétköznapi ember számára?

– Úgy érzem, nagyon is megvalósítható és közeli a mindennapokhoz. Talán elvontnak és távolinak tűnik, ha harminc napról, elvonulásról beszélünk, de ha ezt lebontjuk arra, hogy az életemnek van egy alapja, Isten szeretete, amelynek fényében nézhetek rá mindenre, talán érthető, hogy a benne rejlő dinamika mindenki életére alkalmazható. Jézus Krisztussal próbálok személyes kapcsolatban élni, hogy életemben megszülessen a szerető figyelmesség. Így lebontva talán már nem annyira idegen az egész. Egybefonódik ez a dinamika azzal, amit a hétköznapok hoznak: nem kell keresni a szenvedést, nem kell az életünk alapjait kutatni, egyszerűen adódik, ott van. A bencés, a ferences vagy a domonkos módszer is nagy segítség, a fontos, hogy ki-ki megtalálja az őt segítő lelki utat.