Magyardellő, az élni akaró falu

Virágvázaként öleli körbe a Maros a települést, miközben óvja és elrejti. Igazi vadregényes táj fogadja a Marosvásárhelytől alig 25 kilométerre fekvő Magyardellőn az oda tévedőt vagy vendéget. Pár éve csak gyaloghídon és a kompon lehetett megközelíteni. Emlékszem, itt utaztam először komppal, s nem ismerve a komp működését, azon csodálkoztam, hogy a fiatalember milyen könnyedén vontatja át a gépkocsikat úsztató vastálcát a Maros egyik partjáról a másikra. Azóta már megépült a híd, de a táj még mindig meseszerű. A hídról letérve viszonylag jó úton kell poroszkálni egy szűk kilométert a legelő szomszédságában, amelyen kecskék és lovak békésen legelnek egymás mellett. Az alig száz füstöt rejtő faluban ma is sok ház üresen áll, vannak olyanok, amelyben csak hétvégenként vagy nyaranként szellőztetnek, portalanítanak. Az utcák többnyire kihaltak, mindenki a maga portájával, dolgával foglalkozik. A legtöbb kert végében békésen hömpölyög a Maros, amely azonban sokszor volt haragos, de mindig megbékélt: az elmúlt években gátakkal szabályozták, hogy ne öntse el a dellőiek portáját. A kis falu egyetlen boltja két váltásban fogadja a vevőket, ebédidőben pár órára bezár, s délután nyit újra, hiszen mindig akad olyan, akinél elfogyott a só, a cukor vagy csak váratlan vendégek érkeztek, akiket illik megkínálni valami itókával. Az idősebbek hetekig nem mozdulnak ki a faluból: hova is mennének?

A helyiektől tudom, hogy a 1960-as években még színtiszta magyar település volt, Magyardellőt Kicsi–Magyarországnak nevezték. Utcái gyermekzsivajtól voltak hangosak, a templompadok nem kongtak az ürességtől. A hetvenes-nyolcvanas évektől azonban lassan, de biztosan apadásnak indult. Legtöbben a fő útvonalak mentén levő, biztos munkahelyeket és megélhetést biztosító településekre költöztek. A családi házakból lassan kihaltak az idős szülők, és sok házat megpróbáltak olcsón értékesíteni, de kevés talált új gazdára.

Gyermekként Dellő jelentette az életet

Az egykori Magyardellő hangulatát részben visszaadja Szász Gyöngyike, született Demeter, vallomása, akit arra kértem, hogy pár szóban foglalja össze, mit jelent számára szülőfaluja. Már évek óta Budapesten lakik, de valahányszor teheti, szívesen hazajön Erdélybe, és ilyenkor kilátogat Dellőre is. Szülei hétvégenként járnak haza a családi házhoz kertészkedni. Szász Gyöngyike legutóbb az augusztusban szervezett falutalálkozó alkalmából látogatott Dellőre, ahol emléklapot is kapott: kereken harminc évet töltött az idén.

„Számomra gyerekkoromban Dellő legfőképp a szabadságot jelentette. Nagyszüleim ott éltek, tehát a hétvégék és szünidők nagy részét ott töltöttem. Dellő volt az a hely, ahol lényegében felnőttem. Megtanulhattam azokat a dolgokat, amiről Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönben vagy Tamási Áron az Ábel a rengetegben ír a vidékről, azaz a falusi életről. Ott követtem el életem csínytevéseit, mint például a csoportos szőlőlopást, a saját kertünkből való almalopást, az egész napos ingyenes strandolást a Marosban. Ott tanultam meg főzni, szilvás gombócot készíteni. Szombatonként Dellőn hagyománya volt a gulyásfőzésnek, és minden este puliszkát ettünk vacsorára hol paprikás mártással, hol hagymás tokánnyal, de volt olyan, hogy üstben főzött szilvalekvárt higítottunk vízzel, és azt mártogattuk puliszkával. Dellőnek köszönhetően ismerem levelükről a gyümölcsfákat, és tudom, mi a veteményezés, a kertészkedés. Itt tanultam meg kapálni, kaszálni, szénát forgatni vagy kukoricát, krumplit betakarítani. Tudom, mit és mennyit esznek a háziállatok. Hogyan kell tehenet, illetve kecskét fejni, kacsát tömni, tyúkot etetni. Otthon tanultam meg kenyeret dagasztani és sütni. Ma is a számban érzem ennek az ízét: milyen finom a frissen sült kenyeret a kútból mert vízzel enyhén meglocsolni és cukorral beszórni” – meséli Szász Gyöngyike, aki ma is hálásan emlékezik vissza gyerekéveire. Mint fogalmaz, igazából most döbben rá, hogy mennyire gazdag gyerekkora volt, mennyi tapasztalatot szerzett, mi mindennel felruházta egy életre ez a száz házból álló kis falucska.

Híd és árvízvédelmi rendszer

A kerelőszentpáli polgármester, Simon István nem vette le szemét és kezét a kihalófélben levő kis településről, Magyardellőről. Mindig úgy osztották a községi költségvetést, hogy abból ebbe a kis elzárt falucskába is jusson. 2006-ban készült el az új gyalogoshíd, de a gépkocsik, szekerek továbbra is komppal kellett megközelítsék a Maroson át a települést.

Minden további beruházás hatalmas összegeket igényelt, de rendre minden elkészült. 2011-ben befejezték a gátrendszert: a megfelelő magasságú töltésekkel immár sikerült megóvni a települést a gyakori árvízveszélytől, azelőtt ugyanis évente négyszer-ötször is kiöntött a Maros. Az árvízvédelmi rendszer elkészültével élhetőbb lett ugyan a település, de még mindig nehezen lehetett megközelíteni, a község tehát hozzálátott az addigi legnagyobb beruházásához, a Maroson átívelő hídhoz. A megyei önkormányzati támogatásból megépült híd látványosan megváltoztatta a falu hétköznapjait. Az addig jórészt parlagon heverő magyardellői földeket ma már szinte teljes egészében megdolgozzák. A Maros árterületén található kiváló minőségű, jó termőképességű földekre egyből nagy lett az igény, az erőgépek most már gond nélkül megközelíthetnek minden parcellát. „Az utóbbi években sokan bérelnek földet Magyardellőn, és ez gazdaságilag jótékony hatással van nemcsak a falura, hanem a községre is” – magyarázza a polgármester, aki azt is nagy megvalósításnak tartja, hogy sikerült bevezetni az ivóvizet a faluba.

Noha élhetőbb és lakhatóbb településsé vált, az előző évtizedek hatalmas elnéptelenedési trendjét az utóbbi tíz év masszív beruházásai sem tudták megváltoztatni. Gyerekhiány miatt nemcsak az iskola szűnt meg, hanem a néhány óvodás is Kerelőszentpálra ingázik. 2007-ben a márciusi ifjaknak állítottak kopjafát a református templom udvarára: egy évtizeddel ezelőtt még 140 lelkes volt a gyülekezet, de azóta is folyamatosan apad.

Munkalehetőség a községben

Az immár kényelmet nyújtó Ma­gyardellőt azonban kezdik felfedezni az olyan fiatal családok, akik tiszta levegőre és csendre vágynak. Suba Csongor és felesége, Réka, két és fél éve költöztek ki a faluba. Megváltották Csongor nagyszülői házát, felújították és berendezkedtek. A feleség arról mesél, hogy férje kertészmérnök, így mindenképp falura akart költözni. Lévén, hogy ősei itt születtek, kézenfekvő volt Magyardellőre kitelepedni, annál is inkább, mert a falu közel van a városhoz. „Nagy szerencsénk volt, hogy miután kiköltöztünk, éppen elkészült a híd is, ami nagy segítséget jelent az olyan ingázóknak, mint én. Bár Marosvásárhely viszonylag közel van, mégsem lehet azt mondani, hogy egyszerű az ingázás. Magyardellőre nem jár ki busz, az időseknek és fiataloknak is egyaránt ki kell gyalogolniuk Kerelőszentpál főútjára, tőlünk mintegy másfél kilométerre, és többek között egy mezőn is át kell haladni, ahol juhnyájak és juhászkutyák vannak” – magyarázza a fiatalasszony. Az ingázás annak sem olcsó mulatság, aki kocsival teszi meg a megyeközpontig tartó távot, hiszen havonta legalább 400 lejbe kerül az üzemanyag. Ezt minimálbéres állás mellett nem lehet vállalni. Vendéglátóm szerint a munkaképes dellőiek nagy többsége mégsem Marosvásárhelyre ingázik, hanem a Kerelőszentpál határában működő kábelgyár alkalmazottja: a nagyvállalat saját kisbuszaival biztosítja a munkások szállítását.

Vadregényes táj és nagy csend

„Reggel olyan tiszta és friss a levegő, mintha a hegyekben ébrednél. Nagy a csend. A falut körbeöleli a Maros, így nyáron nagyon sokat csónakázunk. Aki meglátogat, azt is elvisszük egy-egy csónaktúrára. Ezt mindenki nagyon szereti. Sok mindent megtermelünk magunknak. Csongor nemcsak a saját kertünkben, hanem két szomszédos kertben is gazdálkodik, és ismerősöknek, barátoknak értékesíti a minimális vegyszerrel kezelt zöldségeket, de tartunk rucát is” – magyarázza mosolyogva a városi asszony.

Magyardellő jövőjét tekintve Suba Réka optimista: bár most sok az üresen álló ház, van már néhány fiatal család, akik megpróbálják kimozdítani a holtpontról a kis magyar közösséget. Ennek egyik példája a nemrég megszervezett falunap. A bemutatott színdarabnak olyan sikere lett, hogy máris Kerelőszentpálra és Búzásbesenyőbe hívták az előadókat. „Tudjuk, hogy kihalóban van a falu: az itt élő idős emberek mellett zömében öt-hat család jár hétvégeken haza. De Csongor unokatestvérei közül van már olyan, aki komolyan fontolgatja, hogy hazaköltözik családostól. Víz, gáz és villany van, hamarosan aszfaltutunk is lesz és megoldódik a csatornázás” – magyarázza bizakodóan Réka.

Sáfárkodni a talentumokkal

Csorbai Loránd református lelkész hét éve szolgál a gyülekezetben, fiatal feleségével együtt kinn lakik a parókián. Elismeri, hogy emberi számítások szerint nincs nagy esély arra, hogy Magyardellő újra Kicsi-Magyarország legyen, de optimista. „Noha a falu többsége idős ember, vannak kiköltöző fiatal családok és mintegy 15 gyerek. Magyardellő az anyaegyházközség, de már régóta kevesebben vagyunk itt, mint Kerelőszentpálon, ahol gyarapodik a református közösség. Most a dellői gyülekezethez 80-an tartoznak és a faluban 120-an laknak. Mivel közel van a város és érintetlen, szép a természet és ma már hídon is meg lehet közelíteni a falut, bízom benne, hogy még több fiatal család választja majd otthonaként Magyardellőt. Azt szeretnénk, ha a települést felvennék a Natura 2000-es természetvédelmi területek közé. Ezen a vadregényes tájon turisztikailag sok a kiaknázásra váró lehetőség. Szeretnénk csónaktúrákat beindítani, gyermekfoglalkozásokat szervezni. Meg kell találnunk azokat az utakat, amelyek fejlesztik Magyardellőt és helyben is megélhetést biztosítanak” – fogalmaz a református lelkész.

Az idei augusztus végi falunap keretében játszóteret avattak. Nem az uniós előírásoknak megfelelő gumiszőnyegest, hanem olyan tájba illőt. A bizakodás jele ez is. Ma 15 gyerek hintázhat, csúszdázhat és rúghatja a bőrt a falucska játszóterén. Meglehet, tíz év múlva már kicsi lesz a mostani játszótér, és újra gyermekzsivajtól lesznek hangosak a dellői utcák. Újra csapatostól fognak a kertek végéből a Marosba ugrani, lubickolni a gyermekek.