Békebeli gyufaváros

Sušice – német nevén Schüttenhofen – festői kisváros Dél-Csehországban. Az Otava folyó völgyében fekvő település utcáin-terein mintha megállt volna az idő: úgy tűnik, a korzón sétáló, beszélgető emberek napközben ráérnek, minduntalan leállnak „trafikálni”. A boltokban, a szállodákban a kiszolgálók előzékenyek, kedvesek. A nap viszont korán végződik, este hat után kiürülnek az utcák, mindenki visszavonul az otthonába. Ez alól talán kivételek a kocsmák és éttermek, a helyi társasági élet központjai. A vendégek – már-már Hrabal regényfigurái – elüldögélnek a sörük mellett, megvitatják a világ és a kis település dolgait.
Sušice az Osztrák–Magyar Monarchia gyufagyártásának egyik központja volt. Mára a Sumava vidék kedvelt turista látványosságának számít, és a betérő lépten-nyomon szembesül a dicső ipari múlt emlékeivel is. A szépen berendezett Sumava Múzeumban megismerkedhet az ezeréves település történetével, betérhet egy fohászra a Szent Vitus templomba, sétálhat a folyóparti sétányon, vagy felmászhat a város felett vigyázó őrangyal kápolnába. Megéri a kaptató a puha avarban, onnét remek kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre. A Főtér az őszi napsugárban fürdik, megcsillan a fény az üzletek kirakatán. Az idillt a gyártelep látványa töri meg: a kémények még büszkén törnek a magasba, de a gyárépületek romosak, betört ablakok, málló vakolat, elhordott ajtófélfák mutatják a pusztulást. Pedig a leomló falak között egykor Európa egyik legnagyobb gyufagyára működött, amelyben 1839 óta készítették a meleget és fényt adó szerkentyűt.

Magyar feltalálók
Az indulásban nekünk, magyaroknak is jutott némi szerep és dicsőség. Noha a gyufát feltalálók sora hosszú, Rómer István, a magyar származású bécsi gyógyszerész 1832-ben, az angolokkal egy időben szabadalmaztatta a dörzsgyufát. E prototípus még igen veszélyes volt, a zajtalan foszforos gyufa ötletét a szintén magyar Irinyi Jánostól, az Erdélyben született vegyésztől 1836-ban vásárolta meg. Neki vagyont hozott az üzlet, Irinyi viszont további tanulmányait finanszírozta a 60 forintos bevételből. Kultúrtörténeti kuriózum, hogy a két kémikus Rómer bécsi otthonában magyarul diskurált.
A szakmai fogások ellesése már akkor is általános volt. Cherchez la femme, azaz keresd a nőt: Rómer famulusa, Marie Urbancová beleszeretett az ugyancsak Bécsben dolgozó snájdig asztalosba, Vojtìch Scheinostba. Az ambiciózus fiatalok immár a gyártási recepttel a zsebükben tértek vissza Sušicébe, s 1839-ben munkához is láttak. Szárnyaló elképzeléseikhez azonban pénz is kellett. A helyi gazdag zsidó üzletember, Bernard Fürth fantáziát látott az üzletben, így a továbbiakban finanszírozó tulajdonosként, Scheinost pedig igazgatóként tevékenykedett az üzemben.
1844-től a gyár gyorsan fejlődött, 1848-ban már ezer munkással dolgoztak, Fürth úr pedig Sušice leggazdagabb lakójává vált. A gyár jelentős mértékben járult hozzá a város polgárosodásához. A tulajdonosok a kor akkori követelményeinek megfelelő munkáslakásokat építettek, az alkalmazottak egészséggondozására, szociális ellátására is ügyeltek – az alapanyag mérgező volta miatt minden bizonnyal nem is ok nélkül. Nagy gondot fordítottak a kereskedelemre, négy világrész ismerte meg a gyár termékeit.

Kultúrtörténeti gyufatúra
A gyár történetével ismerkedve elmerengek a gyújtó történetén. A gyufa mára emblematikus tárgy lett, se szeri, se száma nyelvi, kultúrtörténeti vonatkozásainak. A „Kihúzod a gyufát” mondás rosszallást, a „Te mész le gyufáért” alárendeltséget jelent. Drámákban a „masinát ivott” kifejezés öngyilkosságra utalt, a megesett cselédlány a foszfortartalmú fejet vízben oldotta fel, s így mérgezte meg magát. Bár a fehér foszfor valóban életveszélyes volt, a Monarchia területén csak 1912-ben tiltották be a használatát. Ezt követően már csak a veszélytelenebb vörösfoszfort használták.
A gyufa bevonult a mesevilágba is. Hans Christian Andersen egyik legismertebb írása, A kis gyufaárus lány a szilveszter éjjelén játszódó, megfagyott gyermek története mindig könnyet csal az emberek szemébe. A „Gyere Gyuri gyorsan, győri gyufagyárba, gyufát gyújtogatni” alliteráció is gyakran felhangzik György nevű barátaink olcsó szórakoztatására.

„Be fogsz pisilni, ha a tűzzel játszol!” felkiáltással figyelmeztették több családban a gyermekeket, a tiltás persze inkább feltüzelte a képzeletet. Bajnokságot is rendeztünk az iskolában, ki tudja az üvegablakon meggyújtani a gyufát, és volt, amikor sikerült, de ha nem, az égő fej odaragadt a mutatóujjunkhoz, érzékeny égési sérülést okozva. A másik szeme fényének veszélyeztetését jelentette a „rakéta”: sztaniolpapírt csavartunk a gyufa fejére, s egy másik gyufával izzítottuk a fémburkot; a felhevült gyufa kilőtte az ezüstpapír lövedéket. Egy másik kedves játékunk volt lekaparni a gyufákról a foszfort, majd szintén alufóliába csomagolni. A labdacsokat másfél-két méterre helyeztük el a villamossínekre, s ha jól csináltuk, kiválóan lehetett géppuskasorozatot imitálni. A Duna-parti pártház előtt, a 2-es villamos vonalán kiváltottuk a gépfegyveres őrök rosszallását is, akik nagyot ugrottak a ratatata hallatán. A filmek is hozzájárultak a gyufakultusz kialakulásához. A gyufát a csizmatalpon meggyújtó cowboy képe, vagy a régi Maigret-sorozat, amelynek elején mindig fellobban a láng, ugyancsak beivódott az emberek emlékezetébe. A „Van egy kis tüze?” kérdés az ismerkedéshez is hasznos volt.
Az öngyújtók csak részben tudták pótolni a gyufát. A kezdeti benzines szerkezetek büdösek voltak, a gázöngyújtók gyakran leégetik az ember ujját. Elképzelhetetlen számomra, hogy karácsonykor a gyertyát vagy a csillagszórót ne gyufával gyújtsam meg. Párizsban élő testvérem igencsak rosszallóan nézett rám, amikor szivarra gyújtásnál öngyújtót akartam használni. Elmagyarázta a szivargyújtás fortélyát, s az oktatás emlékére egy speciális, hosszú gyújtóval is megajándékozott.
A Parlament épületében minden látogatónak megmutatják a gyufából készített Országház-makettet, amelyhez készítője, Papp János több mint kétmillió gyufaszálat használt fel. 1961-ban kezdte ragasztgatni a szálakat, egy 1963-as Filmhíradó is bemutatta a birkatürelmű alkotót. Azóta – a pihent agyak és a gondos kezek munkája nyomán – lánchidak, Eiffel-tornyok is születtek gyufából. Rejtvényeket lehet kirakni belőlük, sorsolásnál „ki húzza a rövidebbet” alapon lehet dönteni. Gyermekeinknek matchboxautókat vehetünk karácsonyra, a kis modellek neve szintén a gyufásdobozt idézi.
A gyufacímke reklámként és ismeretterjesztésül, valamint figyelemfelhívásra is szolgált. Akárcsak a bélyegek, a címkék esetében is kialakult a gyűjtők csoportja, börzék, katalógusok bizonyítják a még ma is élő divatot.

Címkenosztalgia
„Négy világrész ismerte meg termékeit” – hagytuk abba Sušicénél. A gyárat 2008-ban zárták be, miután az olcsó levélgyufák, az öngyújtók, a villanytűzhelyek elterjedése és a dohányzás elleni kampányok drasztikusan csökkentették a „gyújtófák” iránti keresletet. A bezárás emberi tragédiákhoz, a város gazdasági életének megingásához is vezetett. Az enyészetnek átadott monstrumot ugyan bekerítették, de a betört ablakok bizonyítják, hogy nem jó gazdaként ügyelik. Egyes vélemények szerint tulajdonosai bevásárlóközpont kialakítására szánják, telekspekuláció áldozata lesz. A tájékoztatás szerint most folyik a harc az épületegyüttes műemléki védettség alá helyezéséért.
A gyufagyár történetével ma már csak a Sumava Múzeum muzeológusai foglalkoznak. Igényes kiállításon, különleges élményt nyújtva tárják a látogatók elé a gyufagyár történetét. A vitrinekből komor arccal tekintenek ránk az alapítók. Régi famegmunkáló, szálazó gépeket tapinthat a betérő, gyönyörködhet az ezerféle színes, míves darabot tartalmazó gyufacímke-gyűjteményben. A kiállított kicsi nyomatok, az angol nyelvű, a keleti világ hangulatát idéző rajzok a kereskedelmi kapcsolatok relikviái is egyben. A kiállítók a gyermekekre is gondoltak: egy szoba nagyságú Betlehem-modellen a gyufagyártás folyamatát is szemléltetik. A mozgó figurák, a folyón fát úsztató tutajosok, a fát fűrészelő emberek játékosan egy valaha volt dicsőség emlékét őrzik. Kifelé menet nosztalgia-gyufákat vásárolhatunk, a régimódi szálak minden bizonnyal jobban működnek, mint a bevásárlóközpontok silány egyedei.
A régi címkékről egy hőskor tekint ránk, békeidő, amikor Sušice a Monarchia és Európa gyufagyártásának egyik fővárosa volt.