Aranylakodalom menyasszonyi ruhában

Egy alig 16 éves, Parajd mellőli székely kislány kopogott be annak idején a kilenczáros Kolozsvár kapuján, hogy munkát keressen. Nővére már a kincses városban lakott, és jól jött neki húga segítsége, legalább volt, aki vigyázzon a kisbabára. Julianna – akit gyerekkora óta mindenki Jutkának szólít – elvégezte a pincériskolát, és nagy reményekkel tekintett új nagyvárosi élete elé.

Ferenc tősgyökeres kolozsvári, gyakorlatilag a város bombázása közepette született 1944-ben. „Úgy jöttem a világra, mint Jézus: egy jászolban” – mondja. Családja hóstáti volt, házzal, földekkel – egészen az államosításig. A Török család 1956-ban új lakhelyre költözött, a két kis szoba és a konyha akkor még elégségesnek bizonyult, később azonban sok bonyodalmat okozott a család életében.

Szerelem első látásra

A múlt század közepén még fele-fele arányban lakta a várost a magyar és román közösség, mindenkinek megvolt a maga kedvenc szórakozóhelye. A Vasas-klubba szinte kizárólag magyarok jártak, de ha betévedt egy-egy román fiatal, ő is táncra perdült a magyar zenére, kisebb-nagyobb balhék inkább a hóstáti fiúk és a Székelyföldről elszármazott legények között tört ki olykor. Persze nem másért, mint a lányok kegyeiért… Az eladósorban lévő lányok Kolozsvár korzóján, a Deák Ferenc utcában sétálgattak, aztán a Mátyás szobor körüli padokon pletykálták ki magukat. A legények általában itt vetettek szemet rájuk, s ha két fiatal ugyanabba a lányba lett szerelmes, ki is tört a csetepaté. Jutka egy séta alkalmával figyelt fel a daliás legényre, szerelem volt ez első látásra. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy kisebb főtéri hóstáti-székely összecsapás alkalmával ellene drukkolt. Ahogyan az egy szerelemes kamaszlányhoz illik.

Ferencben is hamar megfogalmazódott, ki legyen a párja: „Megérzi azt a férfiember” – mondja, és teljes meggyőződéssel vallja ma is, hogy egész Kolozsváron nem talált volna öt olyan lányt, mint Jutka. Az esküvő azonban rendhagyóra sikeredett, miután a férfi szülei nem nézték jó szemmel, hogy a hóstáti ember székely lányt vesz feleségül. Nem passzolt a szokásokkal, no meg a vagyonnak is a közösségen belül kellett volna maradnia. Pedig a földeket elvették a kommunisták, és a Török családban sem volt mindennap ünnep. Ferencet és testvérét úgy kényszeríttették, hogy belépjenek a kollektívbe, hogy előbb mindkettőjüket kidobták a munkahelyükről, majd beiratkozás után visszavették őket.

 Gyalupad a szobában

A fiatalok azonban elszántak voltak, egy novemberi napon kisétáltak a nagyparkba, és egy padon, titokban eljegyezték egymást. Csak ők ketten voltak tanúi életük nagy lépésének, ahogyan egy hónappal később, a polgári esküvőre sem kísérte el őket senki. Nem volt virágeső, gratuláció, sem menyasszonyi ruha, úgy adta össze őket az anyakönyvvezető, ahogyan bementek az utcáról. Az egyházi esküvő abból állt, hogy Jutka nővére meghívta haza a papot…

Egyetlen kis szobába költözött az ifjú házaspár Ferenc szüleihez, ágyból, székből, asztalból, kályhából, és a legfontosabból, egy gyalupadból állt a berendezés. A gyalupad volt a legszükségesebb, az biztosította a megélhetést az ifjú pár számára. Délelőttönként Ferenc a gyárban, Jutka egy vendéglőben dolgozott, délután pedig bútorokat készítettek egyetlen szobájukban. Még van olyan Ferenc által készített bútor – mesélik büszkén –, amit fél évszázaddal később is sajnál kidobni a tulajdonosa, annyira tartósnak és jónak bizonyult. Persze a munka titokban zajlott, abban az időben akár börtönbe is csukhatták az embert egy kis maszekolásért. De hát meg kellett élni valamiből, a munkásokat abban az időben sem vetette fel a pénz. Ferenc szerette a munkáját, imádott fúrni-faragni, tervezni otthon is, a gyárban is, nem véletlenül töltött 34 esztendőt egyazon munkahelyen. Annál is inkább hajtották magukat, mert gyerekeket akartak, és nehéz lett volna felnevelni őket egyetlen szobában, amelynek nagy részét a gyalupad, és egyéb munkaeszközök foglalták el.

Rendőrrel a kocsiban

A gyerek érkezéséig színházba jártak, elsősorban a vasárnapi matinékra, majd megebédeltek valamelyik vendéglőben. Öt évnyi házasság után megszületett az első gyerek, egy kislány – Törökék baráti körében az első. Ettől kezdve a szombati baráti találkozókat náluk tartották, mert a gyereket nem volt kire hagyniuk. Három évvel később megérkezett a fiú is, így lett teljes a család. „Ma már felnőtt unokáink vannak, nagyon szép élet van a hátunk mögött” – mondja Jutka.

Ünnepekkor az egész család összegyűlt, a fiatalasszony szülei disznóval és libával érkeztek Székelyföldről. Később, a nyolcvanas években a visszájára fordult a dolog: városról vitték a málélisztet, kenyeret meg egyéb élelmiszereket a székelyföldi falusi rokonoknak. Jutka szüleinek elvették a földjét, de még a szekerük is a kommunisták kezébe került államosításkor, ők jóformán a semmivel maradtak. „Volt egy rendőr ismerősöm, beültettem a kocsimba, úgy mentünk egészen Korond mellé, Atyha faluig, nehogy az úton megállítsanak, és elkobozzák a csomagokat” – idézi fel Ferenc. Akkoriban ugyanis törvény tiltotta, hogy egyik megyéből a másikba vigyenek át élelmiszereket az emberek. „Állandó stresszben éltem, rengeteget kockáztattam” – mondja a családfő. Az éjszaka leple alatt disznót vágott, feldolgozta és szétosztotta a barátoknak. Soha senki nem tudhatta meg, honnan származnak a finomságok, hisz a Ceaușescu-érában kisebb bűnökért is meglakolt az ember.

Kutyák és galambok

Törökéknek természetesen magukra is kellett gondolniuk. Lassan kinőtték a gyalupados szobácskájuk, építkezni kezdtek. „Szerencsére volt ahova. Amikor a lányunk született, építettünk még egy szobát, amikor pedig világra jött a fiú is, felhúztunk egy újabb helyiséget” – meséli Jutka asszony. Elkészült a fürdőszoba is, és végül kényelmes házzá alakult át a kezdetben alig húsz négyzetméteres szobácska. Fiatal házasokként egyetlen kincsük egy hordozható lemezjátszó volt, de ezzel is kiemelkedtek a náluk is szegényebb barátok közül. „Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején sok család lakott gyerekestől egy akkora helységben, mint most az éléskamránk” – emlékszik Ferenc.

Miután a gyerekek felnőttek, és saját családot alapítottak, ismét magára maradt a Török házaspár. Esetükben azonban ez egyáltalán nem jelent egyedüllétet, mivel a nyugdíjazást követően is aktívak maradtak. Török Ferenc titokban mindig is mészáros szeretett volna lenni, ám az élet úgy hozta, hogy több mint három évtizedet bútorasztalosként dolgozott le. Álmát viszont nem adta fel: a kétezres évek elején udvarán mikróvágóhidat épített, amely idővel mészárszékké nőtte ki magát. Tíz-tizenkét embert foglalkoztatott, naponta 1500-2000 kilogramm húst dolgoztak fel. Váratlan esemény tett keresztbe az üzemnek: utcájukban hatalmas építkezésekbe kezdtek, egyszerűen lehetetlenné vált bejutni a nyersanyaggal a mészárszékbe. Törökéket ez sem törte le: manapság fajkutyákat és galambokat tenyésztenek, hajnalban kelnek, egész nap dolgoznak, akárcsak fiatal éveikben. És a riporternek is kezd derengeni, honnan az erő és a fiatalosság ezekben a kedves hetvenéves emberekben.

Búcsúzóul Jutka asszony jó tanáccsal lát el: „Sokat küzdöttünk, de szép életünk volt. Egyet ajánlok mindenkinek: soha ne adja fel az álmait”. A beteljesült álmok közé tartozik az is, hogy Török Julianna néni saját aranylakodalmán öltötte magára azt a menyasszonyi ruhát, amely 50 esztendővel ezelőtt kimaradt az életéből.