
Fotó: Makkay József
Nemzedékek nőttek fel szilágysági magyar falvakban cigányzenészek által húzott talpalávalón. Zenéltek bálokban és lakodalmakban, de az ünnepnapoknak és a hétköznapi szórakozásnak is elengedhetetlen partnerei voltak a magyar közösségekhez tartozó muzsikusok. A Szilágyság egyik legnagyobb magyarcigány közösségében, Vérvölgyön azonban a hagyományos cigányzene teljes leépülésével szembesülhettünk.
2013. december 29., 19:222013. december 29., 19:22
2013. december 29., 19:342013. december 29., 19:34
Karácsonyváró hangulatban lépkedek Szilágyi Gerzsonnal a Tyukodi utca fele. A Szilágyság hosszú ideig legelmaradottabbnak számító vidéke, Tövishát egyik jellegzetes falujában ma már nem térdig érő sárban vagy tikkasztó porban közlekedik az ember, mindenhová aszfaltút vezet. Azaz mégsem, mert ahogy a cigánysor fele közeledünk, előbb az aszfalt, majd a kavicsos út tűnik el. Az uniós pályázatokból útépítésre nyert pénz elfogyott, a folytatásról pedig senki nem tud bizonyosat.
Van már annak tán 15–20 éve is, amikor legutóbb erre jártam, a vályogból dagasztott, nyomorúságos viskók között, a cigányok falutól elkülönülő telepén, kinn, a legelőszélen. Most más kép fogad. Olyanszerű látvány, mint amikor a rendszerváltás óta nem látott, lerobbant városnegyedekbe téved a külföldi vendég, és csodálkozva nézi a változást. Nemcsak a tövisháti falu középkori útjai és szegényes telkei változtak meg, hanem a cigánysor felhozatala is: a legtöbb helyen a magyarokénál ugyan szerényebb, de rendezett, tiszta házak fogadnak. A régi korok emlékét idézve, csak mutatóba maradt egy-egy lakatlan, még lebontatlan vályogkunyhó. Az elkerített telkeken hasábfa áll nagy halomban, mindenhol kiterített, száradó ruha fogad. Kísérőm helybeli magyar gazdaként jól ismeri a cigánynegyedet, beszélni is tud a nyelvükön. Közöttük is sokat forgolódott, és hosszú éveken át dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, majd a gépállomáson, így ráragadt a cigány beszéd.
A még zenélő cigányokat keressük meg. A vérvölgyi cigányzenekarok, cigánybandák a rendszerváltás után jó ideig még híresek voltak a környéken, míg a gépi zene ki nem szorította őket. A ma is több mint száz főt számláló, legnagyobb lélekszámú szilágysági magyar cigányközösség zenészei olyan hírnévnek örvendtek a környező falvakban, mint a régi szép idők magyar vendéglőiben, éttermeiben pikulázó cigányzenészek.
Magyarországról épült házak
„Annak a világnak már, sajnos, vége szakadt” – fogad egy hatvanas forma férfi az egyik leghíresebb zenészdinasztia, a Vargák portáján. 2000-ig még keletje volt a cigányzenének, aztán kikopott, mint a szalmakalap. Az egy nappal korábbi disznóvágás miatti felfordulásért kér elnézést az asszony: azt mondja, még nem tudta leteríteni a szőnyeget. Varga Jolán szerint az utóbbi egy-két évtizedben megváltozott az életük, mert amivel addig foglalkoztak, arra ma már nincs szükség. „És az új téglaház?” – kérdezek vissza értetlenkedve, hiszen a portájuk mellett még áll az agyagviskó, ami évtizedeken át szolgált házként. Kiderül: a többi házhoz hasonlóan ez is abból a magyarországi munkavállalásból épült, amelyre a rendszerváltás óta jártak ki rendszeresen. A helyi termelőszövetkezet, és a távolabbi állami mezőgazdasági vállalatok és kenderáztatók bezárása után váltani kellett. Több évig alkalmi magyarországi mezőgazdasági munkákra járt a vérvölgyi cigányok zöme, onnan hazatérve kezdtek el új házakat építeni, vagy felújították a régit.
Ráveszem Varga Ottót, hogy egy fénykép erejéig vegye elő régi brácsáját. Ekkor derül ki, hogy nem találja a gyantát, annyira régen nem használta. Egy zenész számára egyértelmű, hogy ki is próbálná a szekrény aljából előszedett egykori munkaeszközét, amellyel évtizedekig zenélt hétvégi rendezvényeken. „Tudja, a lakodalmas idényben már egy hónappal előre lefoglaltak bennünket. Tizenkét tagból állt egy cigánybanda, ebből hat a menyasszonynak, hat a vőlegénynek zenélt, este meg találkoztunk a kultúrházban, a lakodalomban. Este közösen zenéltünk, ropták is a táncot másnapig.”
Szomorúság árad az amúgy derűs férfi hangjából, miközben a cigányzene szilágysági történetét boncolgatjuk a meleg szobában. Nehéz megérteni, hogy a foglalkozás, ami egyben szórakozás is volt évszázadok óta magyarnak, cigánynak egyaránt, egyik napról a másikra odalett. Legtöbbször egész héten dolgoztak valahol, és hétvégére jöttek haza zenélni. Felesége, Jolán asszony arról mesél, hogy évtizedekkel ezelőtt bizony nem kocsival, hanem gyalog kellett járniuk a közelebbi-távolabbi falvakba, mégis vállalták a zenélést. „Ma jó esetben egy-egy menyasszony-búcsúztatóra kell a cigány, de az sem mindenhol. Ebből meg megélni nem lehet” – magyarázza a helyzetet.
Kivesző mesterségek
Szedelőzködünk, hogy átmenjünk a szomszédba a másik Varga családhoz, Varga Ödönhöz, aki ma már az egyetlen aktív cigányzenész Vérvölgyön. Igaz, nem idehaza, hanem egy szamosardói zenekar tagjaként szokott fellépni szombatonként. A szobában még gyerekek bujkálnak a paplan alatt, de hát olyan családoknál, ahol 11 unoka téblábol, ez nem meglepő. Új vendéglátóm arról mesél, hogy ők nyolcan voltak testvérek, a nagycsalád hagyománya mai napig fennmaradt. Igaz, ma már nem annyira népesek a cigány családok sem, de két-három gyerek szinte mindenhol akad. Ő is arról beszél, hogy ma egyértelműen jobban élnek, mint régebben, de hozzáteszi: a vérvölgyi cigányok soha nem éheztek, mert mindig szerettek dolgozni.
Az együttélésről beszélgetünk: mindenki egyetért abban,hogy a néhány lecsúszott munkakerülőt, és a kevés keresetét elivót leszámítva a többség rendszeresen eljár dolgozni. Ki napszámba kapálni, gyomlálni, ki takarítani a szomszédos falvakba, de sokan dolgoznak építkezéseken is, főleg segédmunkásként. „Inkább csak mostanában járnak iskolába a gyerekek, régebben jó, ha elvégezték az elemit, csak néhány embernek volt nyolc osztálya” – magyarázza Varga Ödön, aki azt sajnálja, hogy a hagyományos cigánymesterségek mind kivesztek, egyikre sincs igény. Apáról fiúra szálló mesterségként egy-egy nyáron több ezer vályogtéglát készítettek, vagy kitapasztották, kimázolták az istállókat, sütőkemencéket. Vérvölgyön és a környékbeli falvakban mindig akadt munka. A hetvenes-nyolcvanas években eljártak távolabbi vidékekre is, főleg a Bánságba, Temesvár környéki mezőgazdasági farmokra. Aki itthon maradt, az elszegődött a falu tehén- és kecskecsordáját őrizni: amúgy ez az egyetlen hagyományos cigány foglalkozás, amiért ma is keresik a vérvölgyieket.
Legények a vártán
Ünnepek táján, főleg karácsonyra mindenki hazajött. Egyrészt ilyenkor találkoztak a nagycsaládok, de az ünnep pénzkereseti lehetőség is volt, hiszen minden családban akadt legalább egy zenész. Ki hegedűn, brácsán, nagybőgőn, cimbalmon, ki gitáron vagy éppen tangóharmonikán kísért. Minden csapatnak volt egy prímása, rendszerint ő tárgyalt a megrendelővel. A legények fogadták meg karácsonykor a cigányokat: még tíz évvel ezelőtt is csapatostól vették sorra a lányos házakat. Éjfél előtt kezdődött a mulatság, és reggelig tartott. A kántálásra ajtót nyitó háziak beinvitálták a csapatot, ahol terített asztal mellett sorra megtáncoltatták a lányt és az asszonyt. Volt tehát munkájuk a cigánybandáknak, hiszen egyszerre több faluba is hívták, s hogy harag ne legyen, ahogy egyik faluban elfogyott a lányos ház, újra kezdték a szomszédos faluban. És mindez addig tartott, míg zenész és legény bírta szusszal az éjszakai strapát.
A cigánybandás vérvölgyi mulatozás azonban nem csak karácsony táján csúcsosodott ki, amikor többnapos bálokban kellett húzni a talpalávalót – Varga Jolán arról mesél, hogy három napig várta haza az urát, mert Diósadon annyit tartott a bál –, de sok más alkalom is akadt lakodalmakon és bálokon kívül. Szilágyi Gerzson a disznótorok hangulatát idézi fel: a cigányzenészekkel megspékelt dáridóra elhívták a közeli rokonokat, barátokat, és bizony megtörtént, hogy a fél disznó a lakoma áldozatául esett. De senki nem bánta, hiszen a maga során a meghívott visszahívta a gazdát, így hetekig tartott a zenés téli együttlét. Az emberek tudtak örülni egymásnak, felszabadultan beszélgettek, mulattak, és noha jóval szegényebbek voltak, mint manapság, mégis gondtalanabbul éltek. „A cigányzene és a gondtalanság hiányzik a mai világból” – sommázza Varga Ottó egy letűnőben levő kor tanulságait.
Együttélési modell
Beszélgetésünk során többször is elhangzik, hogy a vérvölgyi cigány–magyar együttélésről példát lehetne venni. Vargáék szerint nemcsak a faluban vélekednek így, hanem a szomszéd falu, a községközpont, Debren polgármesteri hivatalában is ezt mondják, miután ezen a téren elég sok a rossz tapasztalat. „A visszás esetek többségében a helyi faluközösséget megbolygató cigány-magyar viszonyban a más vidékről jött cigányokkal van gond, lopnak vagy garázdálkodnak, és innen szokott elszabadulni a pokol. Az évtizedek vagy évszázadok óta itt élő cigányok már annyira részei a falunak, hogy természetessé vált az együttélés” – magyarázza Varga Ottó.
Cigányzene-történet
A falusi cigányzenész-réteg Erdélyben – így a Szilágyságban is – a 19–20. század fordulójára alakult ki. Már a század elején, falusi környezetben is a városi mintát követő nagyobb cigánybandák jöttek létre: a falusi parasztmuzsikusok mellett ők lettek a magyar hangszeres népzene fenntartói. A kilencvenes évek derekáig több szilágysági faluban működött cigányzenekar: Mocsolyán, Lelében, Lompérton, Szilágysámsonban, Krasznán, Selymesilosván, Szilágynagyfaluban helyi vagy környékbeli cigányok szolgáltatták lakodalmakban és táncmulatságokban a talpalávalót. A Szilágyság legnagyobb magyar cigányközösségének zenészbandái, a vérvölgyiek Kis- és Nagydobára, Szilágyfőkeresztúrra, Vöcsökbe, Lompértra, Varsolcra, Perecsenybe, Diósadba, sőt egy-két román szilágysági faluba, például Kitvára is eljártak zenélni. A szilágysági népzenekutatás egyik jeles szakembere, Almási István szerint a tulajdonképpeni hangszeres dallamokat, egy-két kivételtől eltekintve, leginkább a gyakorlatból már eltűnt férfi szólótánchoz, a verbunkhoz húzták. Ezt a táncot a Szilágyságban csűrdöngölőnek, figurának, lábalónak vagy zsibainak hívták. A szilágysági falvakban a legtöbbször járt tánchoz, a csárdáshoz népdalokat és főleg népies műdalokat húztak a cigányok. A zenekarok által használt hangszerek többnyire gyári készítésűek voltak. A cigánybandák hangszeregyüttese rendszerint egy vagy két hegedűből, egy vagy két brácsából (kontra) és nagybőgőből állt, amihez cimbalom csatlakozott – ez utóbbit azonban egy ideje a tangóharmonika „helyettesíti.” A zenetörténész-szakember szerint a Szilágyságban élő dallamok túlnyomó többsége általánosan elterjedt. Az egy dialektusterületre jellemző dallamok közül legnagyobb számban az erdélyiek vannak jelen, többségük a Székelyföldön, részint pedig Közép-Erdélyben is honosak. Csak a Mezőség specifikus dallamai hiányoznak a Szilágyságból.
A szilágysági falvak, így a vérvölgyi cigányok sorsa is jobbára egybeolvadt a más vidékeken lakókénál szerényebb körülmények között élő magyarság sorsával. Mindig is kiegészítették egymást: együtt dolgoztak, együtt mulattak. Közös sors volt ez, és az is maradt. Ma már olyan értelemben is az, hogy a helyi, két tanerős magyar iskola a cigánygyerekeknek köszönheti stabil létét. A falu egynegyedét kitevő cigányság arányaiban a számukat meghaladó gyereklétszámmal van jelen. A közös osztályokban tanuló gyerekek pedagógusainak sikerült elérni, hogy a cigánysorról érkező gyerekek többségének ne legyenek tisztálkodási gondjai.
A rendszerváltás után javuló helyzet köszöntött a helyi cigányságra: a szegényebb sorsú emberek először kaptak szociális támogatást, illetve a jobban megfizetett magyarországi és erdélyi munkavállalással anyagilag is előnyösebb helyzetbe kerültek. Varga Jolán szerint ma már alig van olyan cigánycsalád, ahol az öregek és a fiatalok ugyanabban a házban élnének. Amikor a fiúk családot alapítanak, bővítik a régi házat, vagy igyekeznek újat építeni. A nagycsaládos együttélés modellje azonban továbbra is megmaradt, hiszen a nagyszülők rendszerint otthon maradnak, így ők az unokák gondozói a munkába járó fiatalok helyett.
Van néhány család, amely a magyarok közé olvadt be: magyar vő vagy magyar menyasszony jött a családba, így ők minden szempontból „felzárkóztak.” A többség azonban megmaradt cigánynak.
A tövisháti Vérvölgy
A Szilágycseh-Zilah közötti útvonalon fekvő tövisháti falu, Vérvölgy, Trianon után néhány évtizedig önálló községközpont volt, a magyar falvak módszeres leépítésének kommunista korszakában azonban több faluval együtt hozzácsatolták egy kisebb román faluhoz, Debrenhez, a mai községközponthoz. A többségében magyarlakta községben 1990 óta magyar a polgármester és az alpolgármester is.
A főleg gyümölcs- és szilvatermesztéséről híres 450 lelkes faluban ma is sok a gyümölcsös, és gondozzák a szőlőket is. A termelőszövetkezeti gazdálkodás felszámolásával azonban a mintegy 50 hektáros intenzív szőlőtelepítés eltűnt, 1990-ben a falu jobbára kisbirtokos, néhány hektárnyi termőfölddel rendelkező lakói visszatértek a hagyományos gazdálkodáshoz. A legtöbb tövisháti faluhoz hasonlóan azonban a földművelés gyenge jövedelmezősége arra késztette az embereket, hogy feladják őseik foglalkozását, és a kilencvenes évekbeli nagy nekirugaszkodást követően a földek többségét parlagon hagyták. A rendszerváltás előtt mintegy 500 tehénből álló csorda mára egy tizedére zsugorodott, jobbára csak az idősebb emberek tartanak ki a tehéntartás mellett. A falu férfi lakossága főleg építkezéseken dolgozik, az asszonyok egy része a közeli Szilágycseh még megmaradt egy-két üzemébe ingázik. Vérvölgyön az 1949-ig felekezeti jellegű református iskola az államosítás után átalakult és kibővült: 1961–1968 között nyolcosztályos iskolaként nem csak a helyi gyerekeket, hanem a környező falvak nebulóit is fogadta, mígnem egy pártbizottsági döntés nyomán a szomszéd faluban építettek új iskolaépületet, az itteni 5–8. osztályokat áttelepítették Dobára. A nyolc osztályos iskola visszaállítására irányuló próbálkozások a rendszerváltás óta sikerteleneknek bizonyultak. Az 1803-ban klasszicista stílusban épült templomot az utóbbi években sikerült felújítani: a helyi egyházi élet tartalmasságára jellemző, hogy azóta új, korszerű parókia és új imaterem is épült helyi közadakozásból és a holland testvérgyülekezet támogatásával. Süle Gyula Zsolt helyi református lelkész elmondta: a gyülekezet az elmúlt években kapta vissza Erdély egyik legrégibb, mára fennmaradt, 1591-ből származó úrasztali kelyhét, amelyet 1971-ben a Szekuritáté kobozott el a gyülekezettől. A kehely megérkezését a gyülekezet bensőséges ünneppel fogadta: az alkalomból létrehozott Vérvölgyi Falunapot azóta is rendszeresen megülik a magyarországi és holland testvérgyülekezet részvételével.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
szóljon hozzá!