Vasér, a múlt és a jövő völgye

Elveþia jól viselkedik, elégedett is vele a sztereotípiáknak megfelelően a mozdony ablakán meztelen felsőtesttel kikönyöklő masiniszta. A gépet 1954-ben gyártották Resicabányán, két évvel ezelőtt újították fel Kolozsváron, korábban is Visón teljesített szolgálatot, míg „testvérét”, Mãriuþát a bukaresti Közlekedési Múzeumból vásárolta meg a keskeny nyomtávú vasúti közlekedés feltámasztásában oroszlánrészt vállaló Ecotours Kft.

A tulajdonosként ugyan sehol sem szereplő, mégis mindenki által főnöknek tekintett svájci Michael Schneeberger szerint csak ez a két mozdony felel meg valamennyi biztonsági előírásnak, az állomás területét és a völgy tekintélyes részét birtokló, fafeldolgozással foglalkozó RG Holz Company Kft. mozdonyai lényegében „illegalitásban” közlekednek. A hegylakók, illetve a Visóból egész hétre felköltöző famunkások részéről azonban eddig nem érkezett panasz.

Egy svájci fotós szerelme

A visói kisvasút a nyári hónapok alatt főleg turisztikai látványosságként, amúgy azonban a faszállítással és a helyiek kizárólagos közlekedési eszközeként bizonyítja létjogosultságát. Az 1989-es fordulat után fokozatosan indult sorvadásnak az iparág, mígnem Schneeberger úgy döntött, feladja korábbi életformáját, s Románia iránti érdeklődését nem korlátozza a tájak, emberek, foglalkozások fényképezésére. A korábban 30 éven át Bernben élő és dolgozó fotós 1987-ben járt először nálunk, aztán különböző segélyek ürügyén egyre többször megfordult a környéken, majd arra a felismerésre jutott, hogy egyrészt a segélyek nem segítik az itteni embereket, másrészt pedig csak folyamatosan itt élve lehet érdemi dolgokat művelni. Úgyhogy ideje java részét immár Visón tölti, s beilleszkedése oly sikeres, hogy most már érti, s többnyire beszéli is az idegent próbáló máramarosi tájszólást.

A mindenki által csak Mikuként szólított svájcinak meggyőződése, hogy a kisvasút a környék egyetlen túlélési esélye, ezért eltökélte, hogy kihozza a maximumot a gyönyörű vidékből és lakóiból. A megmaradt romániai keskeny nyomtávú vasutak között – alig néhány élte túl a rendszerváltást – Vasér az egyetlen, amely nem kizárólag idegenforgalmi célokat szolgál. Schneeberger tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű dolga. Például azért, mert nagy harc dúl a két érdeklobbi között: maradjon a vasút, vagy utakat építsenek a hegyre. Az utóbbi könynyebbé teszi a fatolvajlást, tartják nem minden alap nélkül a vasútpártiak. „A legnehezebbnek azonban annak a megváltoztatása tűnik, ahogyan a helyiek a turizmusról gondolkoznak – állítja Schneeberger. – Az itteniek számára továbbra is felfoghatatlan, miért fizetnek külföldiek pénzt azért, ami nekik mindennapi robot. Ez a mentalitás pedig a munkához való viszonyulásukat is meghatározza.” Egy kicsit jobb a helyzet a vendégfogadási hajlammal, Felsővisón ma már közel 15 panzió működik, nagy többségük hivatalos besorolással.

Forró gőzt a tehénre

Tanúsíthatom: Vasile Vivat mentalitására különösebb panasz nem lehet, a mozdonyvezetőnek mindenkihez van üdvözlő szava, de legalább füttyentése. Elveþia közben észveszejtő sebességgel, esetenként akár 20 kilométeres óránkénti sebességgel is vágtat, az egyik kísérő le is ugrik, hogy egy vasút menti boltban vásároljon még ezt-azt, majd kisebb vágta után visszakapaszkodik a kocsira.

„Apró kölyök voltam, amikor az erdőkitermelésen dolgozó apámmal először ültem a Mokanicára – meséli Vasile. – Tetszett, s mivel az iskolát nagyon nem szerettem, a nagybátyám pedig depófőnök volt a vasútnál, nem is lehetett másként, mint hogy itt ragadjak.” A mostani nagy tekintélyű masiniszta 21 éve van a szakmában, ebből 16 éven át fűtő volt. A környéken élet és halál urának számító fafeldolgozó cég alkalmazottja, a nyári turistaszezonban azonban a Holz bérbe adja őt az Ecotoursnak. „Megyünk mi, amikor csak kell – mondja –, a munkától sosem féltünk. S ha a turista úgy akarja, megállunk, ahányszor csak szólnak.”

Amikor az állandóan rángatózó mozdony vagy szerelvény biztonságáról kérdezem, szinte rosszallóan mondja, hogy ezen a vonalon soha nem történt emberéletet követelő baleset. „Ha le is zökken valamelyik vagon a sínről, semmi baj sem történhet ennél a sebességnél. Négyen gyorsan visszatesszük a pályára, s megyünk tovább. Egy dízelmozdonnyal egy télen belecsúsztam a vízbe, de azóta a Jóisten megóvott az ilyenektől” – meséli, aztán hosszan sípol, mert a kanyarban két tehén legel békésen a sínek között. „Nem kell félni, gyorsan megszokják ezek, hogy időnként félre kell állniuk – nyugtat meg. – A fiatalabbját úgy szoktatjuk meg, hogy forró gőzt engedünk rá, s akkor egy életre megtanulja, mitől kell félnie.” A tehenei után loholó Vasile bácsit pedig könyörtelenül megrója. „Hova szalad, a maga korában vigyázzon az ember a szívére – kiáltja ki az ablakon, majd visszautasítja az öreg meghívását. – Valami szívességet tettem az öregnek, most viszonozni akarja. De hát nem láthat vendégül minden utast. Merthogy pisztrángos tava van, s ha egy-egy turistacsoport előre megrendeli, nála rendszerint megállunk egy órára.”

Mindenki másért csinálja

A Vasér völgyében kanyargó vasút hegyi végállomása 34 kilométerre van a lenti állomástól, öt-hat órába telik, míg az esetenként húsz vagonnál is többet cipelő mozdony felzihál a Comanuig. A turistákat általában a Fãináig viszik, de így is egész napos programra számíthat, aki vonatozni indul. Az utakat szervező idegenforgalmi cég egyik fiatal munkatársa szerint nyaranta az 50 ezret is meghaladja az érdeklődők száma, idén május elsején például 280-an szorongtak a hét nyitott és két fedett vagonban.

Hétfőnként azonban a helyiek alkotják az utazóközönség többségét. A famunkások ilyenkor mennek fel, egyheti élelemmel, itallal, ruhával felmálházva, hogy aztán szombaton aszszonyra, gyermekre, társaságra kiéhezve térjenek vissza a Völgybe. „Ha az ágy beszélni tudna...” – mondja sokat sejtetően az egyik fiatal munkás, amikor arról kérdezem, mivel tölti az idejét ilyenkor vasárnap. A turistákkal együtt békésen várakoznak az indulásra, aminek az időpontja csak körülbelül határozható meg, tekintve, hogy ilyenkor többvagonnyi, hegyi legelőre szánt tehenet is bevagoníroznak. Addig is fogy a pálinka meg a sör, míg a rettegő állatokat felterelik a guruló platformokra.

Isten óvja a kisvasutat

A szerelvény kigurul az állomás kapuján, a kertekben dolgozó emberek integetnek neki. Egy idős asszony keresztet vet, amint elhaladunk a háza mellett – ahogyan talán évtizedek óta mindennap: Isten óvja a kisvasutat.

Cs. S.

Kisvasút a Vasér mentén

A Vasér a Máramaros megyében található Visó legfontosabb mellékfolyója. A Máramarosi-havasoknak az ukrán–román határ közelében fekvő 1853 méter magas Keresztálló-csúcsa tövéből ered, és 62 kilométerrel alább, Felsővisónál ömlik a Visóba. Noha tíz kilométerrel rövidebb a Visónál, vízhozama nagyobb annál. Vize a Visón keresztül a Tiszába jut. A Vasér völgyében a két világháború között építették a 43 kilométer hosszú keskeny vágányú vasútpályát, a hegyekben kitermelt fa leszállítására.