Vállalt jelentések

Amint leírja, ellenállt ugyan a Szekuritáté beszervezési kísérleteinek, de azt már nem tudta elutasítani, hogy a kommunista pártnak jelentsen. Hangsúlyozta, jelentéseit saját nevén írta alá, nincs köze ahhoz a Biró Ferenc fedőnevű ügynökhöz, akinek besúgói nyilatkozatai Könczei Ádám megfigyelési dossziéjából kerültek elő. A Biró Ferenc fedőnevű ügynök Könczei Ádámról írt jelentéseit lánya, Könczei Csilla dolgozta fel szekusblogjában. Amint leírja, az ügynök feltehetően a Román Televízió magyar adásának munkatársa volt. A jelentések tárgyát képező találkozások többnyire valamilyen filmezés kapcsán vagy ürügyén jöttek létre, a táncházon kívül a leggyakrabban pedig az RTV magyar adása körül forog a szó. A rejtélyes besúgó olyannyira jól végezte a tartótisztje által rábízott munkát, hogy jelentései némelyikét felküldték a Szekuritáté központi hivatalába, illetve a párthoz, néhányat pedig belefoglaltak a politikai rendőrség országos terjesztésű „napi hírlevelébe”, a Buletinba. „Informátori tevékenységének talán a legnagyobb elismerése, legalábbis eszmei síkon, hogy egy nagyfőnök az egyik jelentésre írt széljegyzetében megjegyzi: A jelentés jó! A forrás jó lehetőségekkel bír. Használják fel fokozottabban” – írta blogjában Könczei Csilla, aki a besúgó valódi identitásának felfedését is kérvényezte a Szekuritáté irattárát felügyelő bukaresti hivatalban.

Amint a Krónika október 5-i számában megírtuk, az interneten közzétett írás és a hozzá csatolt jelentések mind az erdélyi táncházmozgalom egykori tagjainak, mind a televíziós újságírók világát rendkívüli módon felbolydította. Többen is nyomozni kezdtek a rejtélyes besúgó után, sokan tudni vélték, ki rejtőzik a fedőnév mögött, de mindenki ódzkodott attól, hogy bizonyítékok híján megnevezze a gyanúsítottat. Ebben a légkörben tette közzé nyilatkozatát Xantus Gábor.

A televíziós szakember egyben megkövette a néhai Könczei Ádámot és családját. Közölte, személye teljes átvilágítását kérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS), és mihelyt a vele kapcsolatos dokumentumok birtokába jut, azokat nyilvánosságra hozza. „A kommunista diktatúra idején a párt vagy a Szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé” – írta nyilatkozatában Xantus Gábor. A televíziós szakember nem kívánt kommentárokat fűzni írásos nyilatkozatához. Érdeklődésünkre közölte, ebben mindent leírt, amit a mostani ismeretei szerint tudott. Csak az átvilágítása után kíván válaszolni az egykori jelentéseivel kapcsolatos újságírói kérdésekre.

Biró Ferenc továbbra is rejtőzködik

Könczei Csilla rendkívül fontosnak tartotta, hogy Xantus Gábor a nyilvánossághoz fordulva vallott élete eme beárnyékolt fejezetéről. Megjegyezte, Xantus lehetőséget teremtett arra, hogy mások is megnyíljanak, és felfedjék a múltnak eme alig ismert részleteit. Úgy vélte, ez nem jelent felmentést számukra, de segítheti a múlt megismerését, megértését. Könczei Csilla a Krónikának elmondta, az édesapja dossziéjában talált szövegek elemzése alapján voltak olyan sejtései, hogy egyes információk összefüggésben állhatnak Xantus Gábor személyével, a tévés szakember nevével aláírt dokumentumokkal azonban nem találkozott. Lehetségesnek tartotta, hogy a televíziós szakember jelentéseit a kommunista pártnál hasznosították. „Ezt már a szakirodalomból tudom, hogy a párt és a Szekuritáté szorosan öszszefonódott, ugyanakkor két párhuzamosan működő intézmény volt” – magyarázta.

Csép Sándor televíziós szakember nem lepődött meg azon, hogy egykori kollégája jelentéseket írt a munkájukról. Hozzátette, lehet, maga a Szekuritáté is szándékosan tartotta fenn a gyanakvás légkörét a televíziós szerkesztőségben, hogy ezáltal megmérgezze a kapcsolatokat, senki se merjen bizalommal kommunikálni a kollégáival. Ennek lehetett a következménye, hogy egy idő után mindenki gyanakodott mindenkire. Csépnek az elmúlt hetekben sem sikerült azonosítania a Biró Ferenc fedőnevű ügynököt, noha az utóbbi jelentéseiben konkrét eseteket is említ, amikor együtt forgattak. Annak a gyanúja is megfogalmazódott benne, hogy Biró Ferenc nem egyetlen személy, hiszen azokon a forgatásokon, amelyeket jelentéseiben említ, más-más forgatócsoporttal dolgozott. A televíziós szerkesztő megjegyezte, neki mindvégig sikerült ellenállnia a beszervezési kísérleteknek. „Addig mind álltam ellen, hogy kirúgtak, három évig nem kaptam állást sehol. Azután is csak »takarítónőként« tudtam elhelyezkedni a Korunknál” – említette meg Csép Sándor.

Késik a katarzis

„Ha a diktatúra valamennyi egykori kollaboránsa azt tenné, amit Xantus Gábor, akkor az évek óta várt katarzis érzése hamarabb megélhető lenne” – jelentette ki a Krónikának Csendes László, a CNSAS elnöke. Hozzátette, a kommunista pártnak adott jelentések akkor válhatnának elérhetővé, ha a parlament elfogadná a lusztrációs törvényt. Csendes nem tartotta lehetségesnek, hogy a pártnak adott jelentések a Szekuritáté dossziéiba kerüljenek. Ez szerinte fordítva működött: a szekusjelentések juthattak el a párthoz. Példaként a Bolyai-egyetemen tevékenykedő Tóth családnevű egykori szekus tábornok esetét említette, aki a kommunista párt központi bizottságának póttagja is volt. Ezért a dossziéja hiányzik a CNSAS archívumából, és minden bizonnyal a párt archívumában található meg.

G. A.

Én, Xantus Gábor, televíziós rendező-operatőr, Könczei Csilla szekuritátés kutatómunkájával kapcsolatban az alábbiakat hozom a nyilvánosság tudomására:

Kijelentem, hogy 1977-ben, harminc évvel ezelőtt, 22 éves koromban, megfelelő élettapasztalattal nem rendelkező, megfélemlített fiatalemberként egyike voltam azon –Könczei Csilla állítása szerint mintegy harminc – jelentéstevőnek, akiknek Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat kellett írniuk. Ezeket a Román Kommunista Párt Megyei Bizottságának székházában, ennek egyik földszinti szobájában mondták nekem tollba vagy jegyzetelték kikérdezésemet. Ezeket saját nevemmel szignáltam, és Achim nevű párthivatalnok vette magához.

Ezért ma megkövetem Könczei Ádámot és családját.

A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól ez év október 4-én kértem mielőbbi, teljes átvilágításom. Ettől várom a ma még számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan körülmények tisztázását.

A Biro Ferenc fedőnévhez semmi közöm, mint ahogyan soha nem jártam az általam ismeretlen nevű „Crisan” vagy „Horea” házakban sem. A kommunista diktatúra idején a párt vagy a Szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé.

Nyilatkozatomhoz az alábbi körülmények kapcsolódnak: Mióta kamerát vettem a kezembe, az 1970-es évek közepétől, a román párt- és állami szervek, nevezetesen az RKP propagandaosztálya és a Szekuritáté érdeklődésének holdudvarába kerültem. Ezek munkámra és minden ezzel kapcsolatos kérdésre vonatkozó beszámolási kötelezettségre szólítottak fel. Miután ennek hónapokig nem tettem eleget, családomat, pontosabban már megromlott egészségi állapotú Édesapámat érintő kényszerhelyzet elé állítottak. Tudtam, hogy őt, dr. Xantus János tanárt a Szekuritáté régen figyeli, hogy korábban többször behívták, s egy hosszabb benttartózkodásakor, amikor tanítványait is kivizsgálták, súlyosan bántalmazták. Ezt a traumát élete végéig nem heverte ki.

A Szekuritátéhoz való kétszeri beszervezési kísérlet elől gimnazista koromban, majd néhány évvel később, huszonévesen is kitértem. Ezért a továbbiakban kikényszerített beszámoltatásom pártvonalon történt. Erre a Megyei Pártbizottság propagandaosztályán szólítottak fel, ahol közölték, hogy a televízió munkatársaként ez tevékenységemmel járó kötelességem, mivel akkor a rádió és a televízió a Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlenül alárendelt intézményként működött. A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak.

Ezt követően hosszabb-rövidebb megszakításokkal, telefonhívásra meg kellett jelennem a pártszékházban, ahol sokszor a legapróbb részletekig kikérdeztek. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy mindenről tudnak, minden lépésem figyelik. Nem egyszer kérdeztek rá személyes, sőt családban elhangzott beszélgetésekre is. Hogy megfigyelés alatt tartanak, azt értésemre adták. Azt is közölték, hogy az országban kamerával „ide-oda szaladgálni” nem lehet. Sejtettem, hogy folyamatosan lehallgatnak, amire sok, erre vonatkozó jel mutatott.

1976-tól a 80-as évek közepéig a Szekuritáté három alkalommal hivatott be kihallgatásra és nyilatkozattételre, amikor engem faggattak – magamról. Ennek részleteire itt nem térek ki.

Ilyen körülmények között került sor beszámoltatásomra, mely televíziós munkám minden vetületére kitért. Mindvégig úgy éreztem, hogy mindez formális, hiszen igen jól tájékozottak voltak, és sokszor „segítettek” emlékezni. Olyan ismeretanyag birtokában voltak, melyek mások jelentéseiből vagy lehallgatások anyagaiból származhattak. Idegeket őrlő, pszichológiai kötélhúzás volt – pártmunkának álcázva.

Ez a lelkiállapot, az akkori körülmények, a folyamatos behívások, az állandó fenyegetettség érzete és a körülöttem eluralkodott pszichózis vezetett oda, hogy huszonévesen a filmes-televíziós tevékenységemre vonatkozó beszámolási kötelezettséget képtelen voltam megtagadni. Választhattam: itt hagyom testileg-lelkileg meggyötört Apámat, akinek támasza voltam, és itt hagyom szülőföldem, vagy vállalom az itthon maradás ódiumát, és dolgozni próbálok az ismert körülmények között. Ez utóbbit választottam, mert hittem, hogy egyszer vége lesz.

Mindezt nem mentségemre hozom fel, csupán megállapítom. Annyit tehettem és tettem, hogy mindvégig tudatosan kerültem minden olyan helyzetet, mely mozgásterem szélesítését jelentette. Köztudomású, hogy magam a táncház-mozgalomban nem vettem részt – éppen ilyen meggondolásból –, noha tehettem volna. Hasonló okból maradtam távol minden olyan helyzettől és helyszíntől, mely megítélésem szerint a hatóságok érdeklődésére tarthatott számot.

E gyötrő állapot és nehéz lelkiismeret is késztetett arra, hogy amint lehetett, 1989 decemberében, még az ostromállapot óráiban az első odaérkező magyar szerkesztőként vettem részt egy fontos közintézményünk, a Kolozsvári Rádió és Televízió magyar adásainak újraindításában. Kezdetben katonákkal, az intézmény stratégiai védelmében, majd első, szabad magyar nyelvű műsorainak elkészítésében.

Tisztában vagyok azzal, hogy 2007 szabad világában már nehezebben idézhető fel, élhető újra a hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus és teljhatalmi feltételrendszere. Főleg azok számára érthetetlen, akik koruknál fogva sem tapasztalhatták mindezt. Hogy ki mennyire mocskolódott be vagy maradhatott tisztán a hajdani, zsarnoki ország legexponáltabb médiaintézményében, az esély és tartás kérdése volt. Magam is szeretnék azok között lenni, akiket nem kényszerítettek arra, hogy lelkiismeretük ellen forduljanak.

1989-et követően semmilyen közéleti vagy vezetői tisztségre nem pályáztam, ilyen felkéréseket elhárítottam, a politikai életbe nem kapcsolódtam be, egyesületekbe, érdekvédelmi szervezetekbe nem iratkoztam, munkámnak éltem. A magyarság életéből, gondjaiból és sorskérdéseiből ihletődött filmjeimet csöndes vezeklésnek szántam.

Ma, harminc évvel a történtek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát magam viselem. Átvilágításom eredményét nyilvánosságra hozom. Hiszem, hogy e nyilatkozatom a sajtóban vagy másutt dolgozó nemzedéktársaim körében is elindíthat egy régen várt megtisztulási folyamatot.

Kolozsvár, 2007. október 5-én

Xantus Gábor