Új gyalog a diplomáciai sakktáblán – Interjú Zákonyi Botond nagykövettel

– Bár a magyar Külügyminisztérium tavaly júliusban benyújtotta a hivatalba lépéséhez szükséges agrément iránti kérését, a román társtárca csak több hónap elteltével adta meg a beleegyezését, teljes hatáskörben pedig január közepétől láthatja el hivatalát. A diplomácia nyelvéről lefordítva mit jelent ez a várakoztatás? A köznyelvben egyértelműen azt, hogy „betartunk” a másik félnek.

– A diplomáciában sok minden nincs nemzetközi egyezményekkel szabályozva. A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es Bécsi Egyezmény csak a nagykövetek küldésének és fogadásának rendjét rögzíti, a procedúra lefolyásának idejét nem. Először valóban meg kell várni az agrémentet, utána lehet kiutazni a fogadó államba és mielőbb átadni az úgynevezett megbízólevelet az államfőnek, ezt követően lehet a külképviselet vezetője, a nagykövet működését a fogadó államban megkezdettnek tekinteni.

Az eljárás most is ez volt, az agrément megadásának ideje nem haladta meg a szokásosat, ami általában több hónap körül szokott lenni, esetemben talán néhány héttel csúszott túl a vártnál. Az államfőnek történő megbízólevél-átadás pedig mindenben megfelelt a román elnöki protokollnak. Hozzáteszem azért, a köznyelv hajlamos rátapintani a lényegre.

– Tehát nem lehet véletlen a román külügyminisztérium gesztusa. Kinevezése késleltetése összefüggésben állhat azzal, hogy Budapest és Bukarest teljesen ellentétesen viszonyul a romániai magyar közösség autonómiatörekvéseihez, nyelv- és jelképhasználati igényeihez?

– Az USL-kormány 2012. májusi hatalomra kerülését követően Bukarestben tónusváltás következett be úgy a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozóan, mint a romániai magyar közösség aktuális ügyeinek megítélését illetően. Budapest részéről 25 éve – a kormányokat tekintve nyilván eltérő hangsúllyal – konszenzus van a tekintetben, hogy Magyarország felelősséggel tartozik a külhoni magyarokért.

Ezt az elvet a két éve elfogadott alaptörvény úgy fogalmazza meg, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Részünkről ez világos álláspont, célunk pedig, hogy álláspontunkat ne csak megismertessük, de el is fogadtassuk román partnereinkkel.

– Titus Corlăţean román külügyminiszter egy évvel ezelőtt kiutasítással fenyegette meg elődjét, aki Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Semmiképpen sem szeretnénk ártani frissen megkezdett nagyköveti mandátumának, mégis tudni szeretnénk, milyen álláspontot képvisel a témában?

– Tekintve, hogy én ugyanannak a kormánynak a képviseletében tartózkodom Romániában, mint hivatali elődöm, természetesen az álláspontom is ugyanaz. Látni kell, hogy az autonómiák különböző formái elfogadott intézmények Európában, a romániai magyar közösség nem kér többet, mint sok más európai őshonos kisebbség.

– Arra még inkább kíváncsiak vagyunk, Kovászna megyei látogatása során mit válaszolt a székely zászló és a magyar feliratok ellen fellépő prefektus kijelentésére, miszerint a kormányhivatal „kitűnő kapcsolatot ápol a térségben élő nemzeti kisebbségekkel, de még ezt is hajlandó bővíteni”. Miközben vélhetően nemzet- és kisebbségpolitikával foglalkozó kutatóként erről Önnek is más a véleménye.

– Köszönöm, hogy nagyköveti tisztem mellett kutatónak is nevez, igaz, a két mesterségben közös, hogy érdemes empátiával közelíteni a munka tárgyához, ez esetben a kisebbségi közösség és a többségi nemzet tagjaihoz egyaránt. Kovászna és Hargita megyében a kormányhivatalokban járva a bemutatkozó látogatásomat nem minősíteném tárgyalásnak, ezek a találkozók inkább benyomások és információk gyűjtésére szolgálnak, persze a saját véleményem megismertetése mellett.

Érintettük természetesen a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos vitás kérdéseket, ahol volt alkalmam kifejteni, hogy a mostaninál megengedőbb hozzáállás és törvényi szabályozás nagyban elősegíthetné a Romániában élő magyarok biztonság- és otthonosságérzetét. Tekintve, hogy román állampolgárokról van szó, a román kormányt képviselő prefektusnak valóban érdemes lenne megfontolnia, hogy milyen helyi eszközökkel is lehetne hozzájárulni az állampolgárok identitásával kapcsolatos kérdések jogbővítő és megnyugtató, hosszú távú rendezéséhez.

– Bár az elmúlt 24 év során a kisebbségi tematikában a két ország viszonya sohasem volt teljesen zökkenőmentes, a kapcsolatok egy-két éve különösen feszültté váltak. Bukaresti kiküldetése már csak ezért sem ígérkezik sétagaloppnak. Miként kíván hozzájárulni a román–magyar kapcsolatok rendeződéséhez?

– A kapcsolatok az elmúlt 24 évben rendkívül széles spektrumon mozogtak, voltak hűvösebbek, de a mainál konstruktívabbak is. A kapcsolatok milyenségét tekintve fontos látni, hogy köztünk jellemzően nem államközi viták szoktak felszínre törni. Az elmúlt évtizedekben a szóváltások szinte minden esetben a romániai magyar közösséggel kapcsolatos ügyekből fakadtak.

Ha megnézzük közelebbről az elmúlt évek kérdéseit, legyen az a MOGYE-ügy, a székely zászló kérdése, nyelvhasználat vagy régiósítás, ezek mind Románia és annak magyar nemzetiségű állampolgárainak vitái. Ugyanakkor természetes, hogy ezekben a kérdésekben Budapest is állást foglal, amire egyébként az alapszerződés és a stratégiai partnerségi nyilatkozat is feljogosít bennünket.

Ami az én lehetőségeimet illeti, egy korábbi hivatali elődöm a nagyköveti poszton fogalmazott úgy találóan, amikor mandátuma elején hasonló kérdésre válaszolt, hogy egy nagykövetváltással új gyalog lép a magyar-román kapcsolatok sakktáblájára. Másfelől diplomáciai bemutatkozó látogatásaim során szinte mindegyik partnerem azt hangsúlyozta, hogy a magyar külképviselet vezetőjeként rám Bukarestben kiemelt szerep vár. Ebből is látszik, egy romániai magyar nagykövet munkája és szerepfelfogása nagyban különbözhet egy kevésbé összetett kapcsolatrendszert gondozó nagykövetétől.

Az általam fontosnak tartott feladatokról egy úgynevezett nagyköveti koncepciót állítottam össze, amit az otthoni parlamenti bizottsági meghallgatáson ismertettem is. Anélkül, hogy itt most kitérnék a különböző prioritásokra és részterületekre, a legfontosabbat hangsúlyoznám. Magyarország bukaresti nagykövetsége a kétoldalú viszonyt meghatározó tényezők változó kombinációi közepette végzi tevékenységét, és igyekszik hozzájárulni a két állam és a két nemzet közeledése előtt álló akadályok lebontásához. Nekem az a meggyőződésem, hogy ezt a közeledést a határ mindkét oldalán élő magyarok és a románok jelentős része is óhajtja, én és kollégáim ennek érdekében dolgozunk.

– Sokan abban látják az ellentétek elmélyülését, hogy Romániában balliberális, az anyaországban jobboldali kormány van hatalmon. Hogyan lehetne áthidalni a szomszédságpolitikára is kiható ideológiai nézetkülönbségeket?

– Azt hiszem, a kormányok közötti nézetkülönbségek nem annyira ideológiai jellegűek, vagy legalábbis nem a hagyományos módon azok. Ha – nagyon leegyszerűsítve – abból indulunk ki, hogy a jobboldali kormányok erősen nemzeti elkötelezettségűek, míg a baloldalnak ez a kérdéskör kevésbé fontos, akkor nehezen érthető, hogy miért most válnak problematikussá az erdélyi magyarok anyanyelv- és szimbólumhasználatával kapcsolatos elvárásai, amikor néhány éve nem ezek az ügyek voltak jellemzőek.

Ezzel együtt vannak jó példák, amiket lehet követni. Szlovákiával sikeres kormányzati csúcstalálkozót tartott tavaly tavasszal a magyar kormány, ahol elsősorban gazdasági jellegű ügyek kerültek terítékre. Célunk, hogy egy hasonló eseményt a magyar-román relációban is megszervezzünk. Most, még a magyar parlamenti választás előtt, februárban sor kerül a kormányközi gazdasági vegyesbizottság ülésére, remélem, ennek tapasztalatai biztatóak lesznek egy jövőbeni kormányzati csúcstalálkozó megtartását illetően.

– Előzmények nélküli helyzetet teremt a kétoldalú viszonyban, hogy az áprilisi magyarországi választásokon a honosított erdélyi magyarok is szavazhatnak. Megfelelő tájékoztatással meggyőzhető Bukarest arról, hogy mindez természetes folyamat Európában?

– Az idei magyar parlamenti választáson először vehetnek részt a külhoni magyar állampolgárok. Számukra ez olyan lehetőség, amelyet sok európai ország már hosszabb ideje biztosít a külhonban élő állampolgárainak, közöttük Románia is. Nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény ez, amelynek lebonyolítása során maximálisan kell törekednünk az átláthatóságra, minden demokratikus norma figyelembe vételére és betartására.

Engedje meg, hogy megelőzzem egy kérdését. Vélhetően sokan fognak szavazni az erdélyi magyar állampolgárok közül, de hogy körülbelül mennyien lesznek, azt a regisztráció lezárulása után lehet megbecsülni. Remélem, hogy sokan, mert ez egy lehetőség a demokráciában való aktív részvételre, ahol mindenkinek számít a szavazata. Ugyanennyire fontos, hogy az év során a magyar választók vegyenek részt az európai parlamenti és a romániai elnökválasztáson is. Ez nem csak egy szimbolikusan fontos dolog. Az, hogy a választók befolyásolhatják a budapesti, a bukaresti és a brüsszeli döntéshozatal folyamatát, egy olyan lehetőség, amivel érdemes élni.

– Történészként lát-e esélyt arra, hogy közös nevezőre jusson az egymástól sok esetben homlokegyenest eltérő román és magyar történelemszemlélet? Sokszor ugyanis ennek tudhatók be a két nép vélt vagy valós sérelmei.

– Egyetemista koromban az ELTE BTK Román Nyelv és Filológiai Tanszékének óráit látogatva tanultam a legtöbbet a történész szakmáról, pontosabban annak különböző nemzeti látószögeiről. Ott előadóként sokan megfordultak a jelenkori Románia tudományos értelemben vett vezető történészei közül, akik nyilvánvalóan a párbeszéd lehetőségét keresték és találták meg Budapesten, vagyis a közös múlt feltárásának vannak személyes, és az akadémiák történész vegyes bizottságában intézményes alapjai.

Azt talán nem kell bizonygatni a román tudomány számára, hogy magyar részről hosszú ideje megvan a készség a párbeszédre, érthető okokból a magyar történészek, nyelvészek, irodalomtörténészek a 20. században nagy számban és elhivatottan kezdtek foglalkozni a magyarral szomszédos nemzetek múltjával és kultúrájával. Az elmúlt évtizedekben Kolozsváron és Bukarestben megjelent, önálló könyvtárnyi társadalomtudományi irodalom a legjobb példája a magyar részről felhalmozott és szintetizált ismeretanyagnak. Nyilván nagyon jó lenne ezek egy részét legalább lefordítani románra.

Amire szerintem a legnagyobb szükség van, és amit a fiatal kutatók a korábbi nemzedékeknél összehasonlíthatatlanul könnyebben tehetnek meg, az a minél több közös kutatás, közös publikációk, a történész és egyéb társadalomtudományi műhelyek együttműködése Romániában, de a tágabb magyar-román viszonylatban is. Bizonyára számtalan résztanulmány és monográfia fog még elkészülni, mire az eltérő szemléletek valamennyire hasonulni kezdenek, de ha sikerül egy közösen elfogadott tudományos nyelvezetet használni egy-egy kérdéskör leírása kapcsán, már az is jelentős előrelépés lehet a korábbi időszakokban beállt kommunikációképtelenséghez képest.

Amire szerintem nincs szükség, az a korábban a politikum részéről felmerült terv egy közös nevezőre hozott történelemkönyv megíratásáról, ami szolgálhatná esetleg a politika érdekeit, de semmi esetre sem a tudományét. Távol vagyunk még attól, hogy közös összefoglaló munkák szülessenek.

– Hadd tisztázzuk egyszer s mindenkorra ennek a beszélgetésnek az alkalmával: van vagy nincs a magyar kormánynak programja erdélyi földvásárlásról?

– Nincs ilyen programja a magyar kormánynak.