Tőkés László a néppárt elutasításáról, az aláírások ellenőrzéséről, az erdélyi örökség védelméről – INTERJÚ

– Hogyan kommentálja a Bukaresti Törvényszéknek az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése elutasításáról szóló indoklását, miszerint az EMNP nem a nemzeti érdekek képviseletét, hanem csupán egy közösség érdekképviseletét tűzte ki célul?

– Az indoklás egészen abszurd. Azt sejtettük, hogy nem lesz éppenséggel kényelmes sétagalopp egy olyan politikai alakulat bejegyeztetése, mely nem képezi integráns részét a Dâmboviţa-parti „kéz kezet mos” típusú politikai-gazdasági rendszernek – tehát nem zsarolható és nem megvásárolható –, viszont erre, a demokratikus többpártrendszer lényegét tagadó, cinikus elutasításra nem számítottunk. Az ugyanis a maga módján talán megérthető, hogy – a bíró szerint – az erdélyi magyarság szülőföldjén való boldogulása és „komfortérzete” nem kifejezetten „román nemzeti érdek”. Ezzel szemben viszont a pártos hovatartozás mióta számít inkább „nemzeti érdek”-kategóriának? Mióta liberális, konzervatív, demokrata, szocialista stb. egy egész nemzet? Ez a bírói argumentáció a közérdeken és a sokszínűségen alapuló, egységesülő Európában egészen egyszerűen értelmezhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy ugyanakkor súlyosan magyarellenes, kizárólagos és diszkriminatív.

– Ezek után milyen lépésre készülnek? Nem merült fel, hogy esetleg változtassanak a párt kifogásolt alapszabályán vagy elnevezésén?

– Fellebbezünk, ehhez kétség sem fér. De nem hiszem, hogy egyesek rövid távú belpolitikai érdekei miatt nekünk kellene lemondanunk azokról az értékekről – demokrácia, többpártrendszer, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága –, amelyekért 1989 szabadító karácsonyán sokak életüket áldozták, és amelyekben hittünk akkor, amikor közösen elkezdtük építeni a szabad Romániát, és amelyek erdélyi magyarságunk számára is az egyetlen életesélyt és kibontakozási lehetőséget kínálták.

– A bukaresti Jurnalul Naţional és az Új Magyar Szó napilapok nevük elhallgatását kérő grafológusokra hivatkozva azt állítják, hogy az EMNP bejegyzését támogató aláírások hamisak. Ez ügyben egy magánszemély feljelentést is tett az ügyészségen. Mi a véleménye az aláírások hitelességét megkérdőjelező állításokról?

– Semmi okunk kételkedni az aláírásgyűjtőink megbízhatóságában. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményezői az aláírások ellenőrzése terén is minden lehetőt megtettek. Ez az egész nemtelen sajtóhadjárat, illetve a magyar–román sajtókommandó akciózása az EMNP bejegyzésének a megakasztását célozhatja, hiszen amíg nyomozás folyik, addig a bejegyzési kérésünket akár fel is függeszthetik. Azt azonban alig hinném, hogy a bíróságon bárki is tarthatónak gondolná az első fokon megfogalmazott bírói elutasítást, következésképpen minden lehetséges eszközt bevetnek annak céljából, hogy a néppárt minél később léphessen a porondra. Ezen túlmenően, én inkább magát a történetet tartom szimptomatikusnak. Kezdődött azzal, hogy miközben az RMDSZ potentátjai úton-útfélen azt nyilatkozták, hogy ők nem fogják akadályozni az EMNP bejegyzését, ezenközben Kelemen Hunor szövetségi elnök közvetlen munkatársa, Novák Levente és az RMDSZ bukaresti szervezetének elnöke, Budai Richárd, strómanként egy hevesen magyarellenesnek bizonyuló bukaresti ügyvédet felhasználva, pártos célzatossággal aláírási listáink ellenőrzésébe fogtak. Majd minekutána ezáltal első fokon nem sikerült megakadályozniuk az EMNP bejegyzését, aláírási íveinket „véletlenül” befújta a szél két újság ablakán. Az elvtársi összefogással készült román–magyar sajtóankét diszkrét bája, hogy a magyarbarátsággal aligha vádolható Jurnalul Naţional, valamint az RMDSZ szócsöveként működő újság szállott rá a témára. Igazán jó gyomorra vall öszszefeküdni saját gyalázóinkkal… A romániai abszurdhoz az is hozzátartozik, hogy az Új Magyar Szó főszerkesztője, „a sajtószabadság elkötelezett bajnoka” nem Európa legdiszkriminatívabb párttörvénye ellen emeli fel a szavát, vagy nem a kolozsvári Kétágú templom körül történteket vizsgálja, hanem egy magyargyűlöletéről hírhedt napilappal karöltve inszinuál csalást. Mindez igencsak sokat elárul a bukaresti morálról és „érdekérvényesítésről”…

– A román sajtó és a bukaresti pártok egy része hazaárulónak kiáltotta ki amiatt, hogy a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen kijelentette: Bukarestnek jogokat, autonómiát kell biztosítania a magyarok számára a Trianonban elvesztett területek fejében. Mit szól azokhoz a vélekedésekhez, miszerint Romániában megválasztott európai parlamenti képviselőként a kisebbségi jogokat nem követelheti Magyarország területvesztésére hivatkozva?

– Talán Ovidiu Pecican írta ennek kapcsán, hogy el kellene fogadnom: én nem Magyarország, hanem Románia „hőse” vagyok. Külön köszönöm a professzor úrnak, hogy emlékeztette az olvasókat Temesvárra és a kezdetekre, hiszen akkoriban éppen az volt a közös nevező, hogy mind a magyaroknak, mind a románoknak otthon kellene érezniük magukat saját hazájukban és Európában. Formailag ez a folyamat el is kezdődött, tartalmilag viszont éppen ez a hazaárulási vád mutatja, hogy mennyire az elején vagyunk még a megbékélésnek. Tusnádfürdőn a magyar nemzet és a román nemzet közötti párbeszédet szorgalmaztam, és egyben azt hangsúlyoztam, hogy nem a többség és a kisebbség párbeszédére, hanem az egyenrangú nemzetek közötti szóértésre volna szükségünk – hiszen erről szól Európa. A képlet világos és – viszonylag – egyszerű. Az anyaország „felelősséget visel” az elszakított nemzetrészekért – ez áll az új alkotmányban –, hiszen azok is alkotórészei a nemzetnek. Márpedig hogyha a nemzet területeket vesztett – és kicsoda tagadhatná ezt? –, akkor igenis helye van a méltányos rendezésnek, éspedig annak, hogy Európában általánosan elfogadott jogok biztosításával kompenzálják a jogfosztással járt területvesztést. Ennél mi sem természetesebb… De akár fordíthatunk is a nézőponton. Romániának is jól felfogott érdeke, hogy minél inkább magához kapcsolja a területén élő nemzeti közösségeket.

Demográfiai hullámvölgyben vagyunk, rengeteg román költözik el végérvényesen országunkból. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a maradók – márpedig mi, magyarok különösképpen hűségesek vagyunk szülőföldünkhöz – hogyan viszonyulnak a nehéz gazdasági helyzetbe került államukhoz. Korbáccsal és hatalmi szóval hazaszeretetet parancsolni nem a legszerencsésebb. Tehát Pecican professzor úrnak és az általam igen tisztelt, józanabb román véleményformálóknak talán ezt kellene elmagyarázniuk a politikai jövőkép híján magyargyűlöletre hergelt választók számára: közös érdekünk, hogy velük együtt mi is itthon érezzük magunkat. Nekünk viszont ehhez arra van szükségünk, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását. Nem magyarkodásból, hanem jövőnk érdekében; nem mellesleg pedig azért is, mert a mindenkori kormány képtelen kielégítően ellátni a feladatait – arról nem is beszélve, hogy a mostani csődközeli állapot kialakulásáért az egész bukaresti politikai osztályt felelősség terheli. Mi úgy gondoljuk, hogy magyarnak lenni Erdélyben is jó kell legyen – a közös teherviselés és a javak igazságos elosztása, a román–magyar jogegyenlőség jegyében. Ehhez kérünk eszközöket mindannyiunk érdekében. Addig is mindent megteszünk, ami rajtunk áll – erről szól példának okáért a Tusnádfürdőn bemutatott Mikó Imre-terv.

– Tusványoson a verespataki aranybányaprojekt régészeti mentesítési engedélyének kibocsátásával egy lapon emlegette a kolozsvári Kétágú református templom szomszédságában zajló építkezéssel kapcsolatban kirobbanó botrányt. Mi a közös az Ön által bírált két ügyben?

– A szégyen. Hogy magyar miniszterek ellenjegyzik az erdélyi – hangsúlyozom: közös – épített és természeti örökségünk rombolását. Ezért nem érdemes hatalmon lenni. Ha már a Valutaalapnál elzálogosították a jövőnket, legalább a múltunkat hagynák békén, vagy legalább védenék meg. Hiszen erre esküdtek fel, ezt vállalták! Ezzel szemben viszont képesek inkább bagóért eladni az egész örökségünket… Amit a Ceauşescu-diktatúra idején nagy nehezen mégiscsak sikerült megmentenünk, azt a sajátos román demokrácia mostani időszakában vesztegetnének el? Ezek után ne csodálkozzunk, hogyha fiataljaink többé egy csöppet sem bíznak a politikai osztályban, hiszen látják, érzékelik, hogy a közérdek helyett a rövid távú önérdek diktálja a bukaresti tempót. Ez pedig az egész ország számára káros, erdélyi magyarságunkra nézve pedig kifejezetten életveszélyes. Ezzel együtt egyes elöljáróink úrhatnámsága is visszataszító. Egészen friss fejlemény, hogy az említett törvénytelen építkezés élharcosa, az RMDSZ által odatett Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes, Péter Tünde tanárnő telefonon fenyegeti mindazokat, akik meg akarják akadályozni örökségünk elprédálását, mondván, hogy Bukarestből „elzáratja a pénzcsapokat”, ha nem hagyják annyiban. Gyalázat. Ezt mi aztán végképp nem hagyhatjuk annyiban.