Száz rendezvény Erdély-szerte

Hogyan vonná meg az intézmény egyéves tevékenységének mérlegét?

Az elmúlt egy év statisztikai adatai a következők: több mint száz rendezvényt tartottunk tizenhét településen, és az együttműködő partnerek száma is megközelíti a százat. Az intézmény megnyitásakor kitűzött célnak megfelelően elsődleges feladatunknak tekintjük a Kárpát-medencében élő magyarság kultúrájának bemutatását, és a magyar–magyar kapcsolatok erősítését. Az a gondunk, hogy az intézet egy főállású és egy mellékállásban dolgozó alkalmazottal működik, ezért egyszerűen nem tudunk mozdulni, ha a helyi partnerek nem segítenek. Kénytelenek voltunk régebbi kapcsolatainkat feleleveníteni. Feleségem a magyar kulturális minisztériumban határon túli főosztályvezető, én az Illyés Közalapítványnál irodavezető voltam, így már a kezdetekkor jól működő erdélyi kapcsolatrendszerrel rendelkeztünk. Csak meg kellett keresnünk azokat az embereket, akiket korábban pályázóként vagy kulturális intézményvezetőként ismertünk. Kolozsvártól Nagyszebenig, Gyergyószentmiklóstól Székelyudvarhelyig mindenütt meg kellett találni azokat az embereket, intézményeket, akik átvállalják a helyi rendezvények lebonyolításának oroszlánrészét.

Az induláskor sokan attól tartottak, hogy afféle sóhivatal lesz ebből az intézményből. Az elmúlt évben történtek azonban cáfolják ezt a vélekedést. Ez csupán a kezdeti lendületnek köszönhető, vagy tovább is tartható ez a ritmus?

Munkamániás vagyok. Ezenkívül jogos elvárás velünk szemben, hogy rendezvényeket szervezzünk, előadókat, kiállítókat hozzunk, vagy innen küldjünk Magyarországra művészeket. Meg kell mondanom, hogy ezt Budapest kevésbé veszi komolyan. Ha én hazaküldök egy havi jelentést, teljesen mindegy, hogy abban tizenkét vagy csak két rendezvényről számolok be. Ezért úgy érzem, csak azért végzem a munkámat, hogy az erdélyi közönség jó programsorozatot kapjon, nem azért, hogy Budapesten mit várnak el tőlünk. Ebből kiindulva valószínűleg a jövőben is ezzel a munkavolumennel fogunk dolgozni. De valójában nem is a rendezvények száma a mérvadó. Volt száz programunk, ebből negyven kiállítás, húsz koncert, ez jól hangzik. De volt néhány igazi nagy rendezvényünk, amire odafigyelt az egész erdélyi magyarság. Ilyen volt a Mérték és az MTI fotókiállítás, valamint a Sebestyén Márta-koncertsorozat. Ennek a megszervezése nem aprómunka, lehet, hogy egy hónapban csak egyszer kerülhet ilyesmire sor. Nem biztos, hogy jövőre az lesz a cél, hogy a százas programszámot meghaladjuk, hanem inkább a minőségre törekszünk majd. Az a szerencse, hogy a helyi partnerek most már ötletekkel jönnek, és kérik a segítségünket a megvalósításhoz.

A központ Sepsiszentgyörgyön rendezkedett be. Ez azt is jelenti, hogy itt van tevékenységének a súlypontja?

Hogy itt van a központ, az nem befolyásolja, hogy milyen rendezvényeket szervezünk Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen. De mivel nekünk is könnyebb, valóban sokkal több programot valósítottunk meg Háromszéken. Ezt úgy próbáljuk áthidalni, hogy ha egy programot elhozunk Sepsiszentgyörgyre, azt több helységben is bemutatjuk. Ha már egy művésznek kifizetjük az útiköltségét Budapestről, akkor ne csak egy előadást tartson. Az egy nap alatt lebonyolítandó rendezvények esetén azonban Marosvásárhely még megvalósítható, Kolozsvár azonban már a fizikai távolság miatt is meggondolandó.

Tartanak-e attól, hogy idővel megcsappan a költségvetés?

Sikerült elérnünk, hogy a Bukaresti Magyar Kulturális Intézettől független költségvetésből gazdálkodhassunk. Bízom abban, amit Hiller István a kulturális intézetek értekezletén mondott, miszerint a minisztérium költségvetés-csökkentése a külföldi intézethálózatot nem érintheti. Nem lesz leépítés, költségelvonás és programkeret-csökkentés. Idén mintegy négymillió forintból gazdálkodtunk, és ez az összeg remélhetőleg a jövőben is a rendelkezésünkre áll. Persze ez Magyarország gazdasági helyzetétől is függ, ami pillanatnyilag nem túl rózsás. Mi mindig megpróbálunk partnerségben dolgozni úgy, hogy a helyi szervezőknek is legyen kötelezettségvállalásuk. A nagy rendezvényeink így zajlottak. Nekünk nem lehet bevételünk belépőjegyekből, ezért felajánljuk a helyieknek a programot, és a jegyek árát is ők határozzák meg: csak annyi a kérésünk, hogy ebből fizessék, amit vállaltak, például a művész ellátását, szállását. Ezzel is ösztönözzük a partnereket, hogy megtöltsék a nézőteret. Ilyen módon a költségvetési keretet, amivel rendelkezünk, meg lehet sokszorozni.

Szerveztek-e már olyan rendezvényt, melyet nem a budapestiek ajánlottak?

Nem volt nehéz elfogadtatni magunkat, hiszen régi kapcsolatrendszert újítottunk fel. De azért sem volt velünk szemben ellenérzés, mert nem erőltettünk senkire semmit. Jövő évben például szeretnénk szervezni egy Orosz Zoltán-koncertet, az erdélyi turné költségei viszont nagyon magasak, és sokan azt mondták, ekkora kiadást nem tudnak vállalni. Ezért vagy megpróbálunk alkudni a zenekarral, vagy az illető helyszínt kihagyjuk. Másrészt mindig megkérdezem, hogy a helyi közönség mit szeretne, és ahhoz próbálok pénzt előteremteni, mintsem egy „beajánlott” művészt lenyomni a torkukon. 

K. Zs.

Romák, cigányok fotói

A sepsiszentgyörgyi Henning János és a Svédországban élő Rosario Ali fotóiból összeállított, Cigányok Erdélyben, romák Nyugat-Európában című kiállítás zárja Sepsiszentgyörgyön a 2007-re meghirdetett Fotó Évét. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében csütörtökön megnyílt tárlat a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának születésnapi rendezvénye. A tárlatot eredetileg december 18-ára, a kisebbségek napjára ütemezték be, a svédországi művész fotóiból. Időközben azonban más terv körvonalazódott: párhuzamos kiállítást szerveznek, és a helyi Henning János fotóit is bemutatják. A kiállításon két, teljesen más szocializációs háttérrel rendelkező fotóművész két, teljesen más társadalmi struktúrában élő kisebbségi réteget mutat be. A különbség sokkoló. Henning János a kelet-európai cigánysorsot mutatja be, viszont Rosario képein a Svédországban élő tehetős, a kulturális identitás megőrzésére alapozó roma népességcsoport jelenik meg.