Sokan költöznek vissza Marosvásárhelyre a peremfalvakból

Trella-Várhelyi Tamás marosvásárhelyi ingatlanügynök számára is újdonság a jelenség, hogy azok közül, akik a két­ezres évek elején valamelyik peremközségben vásároltak házat, vagy egy szép kilátással rendelkező domboldalra építettek ingatlant, sokan megbánták akkori döntésüket. Ennek legfőbb oka, hogy az idő sajnos nem őket igazolta, a vidéki önkormányzatok ugyanis „megfeledkeztek” hangzatos ígéreteikről, és a mai napig nem közművesítették teljes egészében a falvak új utcáit. Sok helyen aszfaltot sem öntöttek, így az ott élők kénytelenek a sarat „dagasztani”.

A vidékre költözöttek mindennapjait az ingázással kapcsolatos gondok is nehezítik: a városi buszjáratok 2017-ben is jobbára az 1989 előtti útvonal és menetrend szerint közlekednek, kevés az olyan járat, amelynek végállomását néhány kilométerrel odébb költöztették. „A környékbeli falvak többségében nehézkes az ingázás, főleg ha gyerekek is vannak. Nehéz visszajönni Vásárhelyre például egy úszótanfolyamra vagy valamilyen különórára, miután már hazament a kisdiák. De a szülők is nehezebben terveznek esti programot. Én például olyan családról is tudok, amely Jeddről költözött vissza, pedig a település nincs messze, de már egy nagyobb bevásárlás is komoly szervezést igényelt” – magyarázta Trella-Várhelyi Tamás.

„Elszigetelődtem a városi élettől”

Sz. Á. marosvásárhelyi tömbházbeli albérletét cserélte 2015-ben saját, backamadarasi házra jókora telekkel, s bár egyévnyi kemény munka során gyümölcsfákat ültetett, zöldségeket termesztett, és szőlőlugast alakított ki, most mégis bánja másfél évvel ezelőtti döntését, és úgy két hónapja el is kezdte árusítani ingatlanját. „Sosem szerettem a tömbházban, mindig is kertes házra vágytam, s így amikor adódott egy lehetőség, hogy házat vegyek, ráadásul csupán 17 kilométerre Marosvásárhelytől, belevágtam. Mára azt gondolom, hirtelen döntés volt, nem fontoltam meg eléggé” – mondja a fiatalember, aki naponta bejár dolgozni a megyeszékhelyre. Autóval fél óra alatt ér el a munkahelyére, elmondása szerint pedig nem is ez okoz problémát, hanem hogy úgy érzi, elszigetelődött a városi élettől.

„Nem voltam éjszakai életet élő akkor sem, amikor a városban laktam, de most már az is problémás, ha meg akarok inni egy sört a barátaimmal, mert ugye nem vezethetek, a taxi meg nagyon sokba kerül. De ha színházba megyek is: fél hatkor végzek a munkával, fél nyolcig mit csináljak? Nehéz az életszervezés más része is, ha ki kell hívnom egy villanyszerelőt, egy szippantókocsit, sokkal többe kerül” – magyarázta.

A fiatalember azt is elmondta: imádja a kerti munkát és a falusi életet, de ilyenkor, télen inkább csak a gond van vidéken, ráadásul reggel sötétben megy munkába, majd sötétben ér haza, napokig nem is látja a kertet. Sz. Á. ezért költözni akar, eladásra kínálja a backamadarasi házát, és visszamegy a városba, de nem akar már tömbházlakásba költözni. „A nehezebb utat választom: veszek egy telket a város szélén, és építkezni fogok. El szerettem volna kerülni, de egyszerűen nincs más megoldás. Jó telken jó házat egyszerűen nem lehet kapni, ha csak nincs 150 ezer eurója az embernek. Az új házakat kis parcellára építették, a nagy telkekkel meg kapok egy régi házat, amit vagy javítgatok, vagy lebontom. Számomra marad az építkezés” – vázolta terveit a fiatalember.

Bonyolult a napi utazás megszervezése

Lázok Klára 2009-ben költözött ki férjével Székelybósba, most pedig már két gyerekkel éldegélnek a Marosvásárhelytől 10 kilométerre lévő falucskában. Elmondása szerint mindketten házban szerettek volna élni, és rövid kutakodás után az is kiderült, hogy erre nem lesz anyagi lehetőségük a városban. Akkor kezdtek el olyan környékbeli falut keresni, ahonnan kerékpárral is be lehet járni dolgozni a városba. „Székelybósba egyből beleszerettünk, gyönyörű település, ráadásul zsákfalu, vagyis nem megy át rajta a tranzitforgalom, csak azok autóznak, akik ott laknak. Emellett nagyon jó a közösség is, az elmúlt tíz évben sok fiatal család kiköltözött, a gyerekeink 30 másik gyerekkel tudnak játszani. Olyan az egész falu, mint egy játszótér” – sorolta a székelybósi élet előnyeit az édesanya.

A család mostanra mégis elbizonytalanodott elsősorban a távolság és a tömegközlekedés hiánya miatt, a Koronkához tartozó Székelybósra ugyanis egyáltalán nem jár busz. „Nincs tömegközlekedés, ha be akarok jutni Marosvásárhelyre, és nincs autóm, 4 és fél kilométert kell gyalogolnom az első koronkai buszmegállóig. Így legtöbbször arra kényszerülünk, hogy a férjem sofőrt játsszon, és hordozzon minket a városba, naponta többször megtéve ezt a távot. Ez nyilván időigényes, és pénzbe is kerül, körülbelül 150 eurót költünk havonta benzinre, ez olyan, mintha albérletben élnénk Marosvásárhelyen” – magyarázta Klára.

A Lázok család azonban egyelőre nem szakít a székelybósi élettel, inkább kipróbálják azt, hogy a férjén kívül ő is vezessen, és így szervezzék a napi utazásokat. Az édesanya már a jogosítvány megszerzésére készül. Klára azt is elmondta: a tömegközlekedés hiányából adódó problémákat a közösség együttes erővel próbálja megoldani, a lányukat például egy ismerős család viszi reggel autóval iskolába saját gyerekükkel együtt, amikor pedig ők mennek a kislány után, más családokat is kisegítenek az úttal.