Riport: a falvak őrzik a halotti tor hagyományát

„A pap egy ideig itt szolgál, aztán úgyis elmegy. Mi meg maradunk” – érvelnek a halotti tor szervezői. Egyes helyeken már annyira meggyőzőek tudnak lenni a szokást feladni képtelen gyászolók, hogy a „torozási ügyüknek” még a lelkipásztort is sikerül megnyerniük. A legtöbb lelkész, ha nem is vesz részt a toron, tudomásul veszi, hogy a népi szokás erősebb az egyházi tiltásnál. Hallgatólagosan bele is egyezik, de feltételt szab: a torozás ne csapjon át mulatós lakomába. Ezt sajnos nem mindig sikerül az összes résztvevőnek betartani.

„Nincs mit tenni”

A Hargita megyei Csíkszentkirályon szolgáló Csató Béla határozottan ellenzi a torozást. A római katolikus érseki helynök nem tiltja a gyászolóknak, hogy így vegyenek végső búcsút családtagjuktól, ám óva inti híveit a szokás fenntartásától. „Nem pártolom a torozást, ezért is próbálom meggyőzni híveimet, hogy nem helyes, amit cselekednek. Az emberek viszont általában nem a pap véleményét, hanem azt fogadják el, amit látni, hallani vagy éppenséggel tenni szeretnek” – véli a csíkszentkirályi plébános.

Csató Béla tisztában van azzal, hogy főként falun nincs mit tenni a torozási szokás ellen. Ő távolmaradásával fejezi ki véleményét, de emiatt a csíkszéki nagyközségben senki nem sértődik meg. A lelkész ugyanis egyetlen gyászoló családdal sem kivételezett. „Függetlenül az én álláspontomtól, megszervezik a tort. Merthogy mit szól a falu, vagy éppenséggel mit szól a város, merthogy az apám is így csinálta, meg ehhez hasonló magyarázatokkal jönnek. Ezek után legfeljebb annyit tehetek, hogy elutasítom a meghívást és a temetés után hazamegyek” – mondja a plébános.

A szintén Hargita megyei Csíkdelnén szolgáló Csintalan László lapunknak úgy nyilatkozott, közösségében ha meg is szervezik a tort, de leépülőben van a szokás. „Csíkdelnén mostanában inkább a temető kijáratánál kínálgatják az embereket. Talán a pénztelenség vezetett oda, hogy mostanában a kultúrotthoni asztalterítés helyett többnyire kaláccsal és pálinkával szolgálnak a temetőből távozóknak. Igaz, nem emlékszem, hogy amióta itt vagyok, valaha is lettek volna túlkapások” – nyugtázza a delnei pap.

Máshol sincs másképp

Szintén a diszkrét torok jellemzik a Maros megyei Magyardellőt és Kerelőszentpált. Csorbai Loránd azon református lelkészek közé tartozik, akik kimondottan jó szokásnak tartja a torozást. „Be kell látnunk, hogy a rohanó világ miatt a faluközösség máskor nem jön össze” – érvel, de hozzáteszi: mindezt magyardellői és a szomszédos kerelőszentpáli tapasztalatai alapján mondja. Míg más helyütt a torozás felér egy esküvői lakomával, a Maros jobb, illetve bal partján fekvő két faluban a kultúrotthonban összegyűltek alig tizenöt-húsz percet időznek. „Újabban senki nem viszi túlzásba, mindössze néhány pár virslit szolgálnak fel. A lelkészt főhelyre ültetik, s amint felállt, a gyászoló közösség is feláll, és hamarosan távozik” – vázolja a szokásokat a fiatal lelkipásztor.

Református kollégája, Nagy László is így véli: meg kell engedni a gyászolóknak, hogy ők maguk döntsék el, miként vesznek végső búcsút hozzátartozójuktól. Az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettese beismeri, hogy valamikor ő sem pártolta a torozás gondolatát. Amíg a Dicsőszentmárton melletti Szőkefalván szolgált, nem tett eleget a meghívásoknak, de nem is lépett fel ellenük. „Az unitárius egyház alaptörvénye arra ösztönzi a papokat, hogy úgy hassanak a gyászolókra, hogy azok ne szervezzenek tort. Ez a hivatalos álláspont, amit, őszintén szólva, nem tudom, ha valakinek sikerül betartani. Vannak olyan kollégák, akik nem mennek el a torba, de olyanról, akik közösségükben ezt tiltanák, nem tudok. Néhai püspökünk, a nemrég elhunyt Szabó Árpád is részt vett a torokon.

Teológusként, amikor elveszítettem az édesapámat, én is tiltakoztam a tor szervezése ellen. Anyám viszont azt mondta, hogy én három nap múlva visszatérek Kolozsvárra, a teológiára, de ő ott marad a faluban, és szembe kell néznie a homoródalmási rokonokkal, szomszédokkal. És igaza volt” – értékeli át a helyzetet az unitárius lelkész. Nagy László nem rejti véka alá, jó ideje ő maga is elmegy a torba, amennyiben temetés után a család meghívja. Egy kikötése van: a megemlékező jellegű esemény ne csapjon át dorbézolásba. „Ha a család úgy gondolja, hogy torral fejezi be a szertartást, ezt tiszteletben kell tartani” – állítja. A püspökhelyettes szerint az unitárius egyház lesz annyira rugalmas, hogy a következő alaptörvényében már nem foglal állást a torozások ellen.

A Csángóföldön a pap hirdeti ki

A Kárpátokon túl, a moldvai csángó falvakban nem is mondanak le egykönnyen az ősi szokásról, de még csak mérsékelni sem próbálják annak arányait. A változást csak a helyszín jelenti – állítja Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyar Szövetség elnöke. „Ma már nem az udvarban terítenek asztalt, hanem a kultúrotthont, vagy valamelyik vendéglőt veszik bérbe. A torozási meghívót maguk a csángó településeken szolgáló papok hirdetik ki a temetkezési szertartás végén.

Ez mindenkinek szól, ők viszont nem vesznek részt rajta. Nálunk, Lujzikalagoron általában egy asszony kezdi el mondani az imát, a terem utána ismétli” – mondja Solomon. Hozzáfűzi: annak ellenére, hogy általában három- vagy akár négyfogásos menüt tálalnak, a csángóföldi torok eléggé diszkrétek. Amikor a család valamilyen okból kifolyólag mégsem várja terített asztallal a halottól búcsúzókat, a temető kijáratánál ételcsomagokat osztogat.

Városon nem szokás

A legtöbb erdélyi nagyvárosban nem vert gyökeret a hagyomány. A távolról érkezett hozzátartozót megvendégelik, de mást nem ültetnek asztalhoz. Papp Noémi, a marosvásárhelyi magyar evangélikus közösségben szolgáló lelkész úgy érzi, szerencsés helyzetet örökölt elődjétől, Molnár Jánostól. Tizenöt éves vásárhelyi pályafutása alatt egy vagy két torozási alkalomra emlékszik. Bár emberileg megérti a családot, ő ezeket is kihagyta. „A zártabb, főleg vidéki közösségekben még toroznak, Marosvásárhelyen viszont még csak szóba sem kerül. Talán így is a helyesebb, mert szeretteinktől nem feltétlenül lakomával és koccintással kell búcsút venni” – véli a lelkész.

Erős az ortodox hatás

Egészen más a helyzet az ország déli városaiban. Az olténiai magyarok református lelkipásztora, Szántó Sándor évtizedek óta a szórványmagyarságot szolgálja. Mielőtt a Nagyszeben melletti Vízaknáról Râmnicu Vâlceára került volna, a küküllőalmási gyülekezet élén állt. „Három szórványközösség, három teljesen különböző torozási szokással” – jellemzi a hagyományokat a középkorú pap. Szántó beismeri: annak ellenére, hogy mindenütt, ahol megfordult, megpróbálta kiiktatni a torozást, igyekezete egyetlen gyülekezetben sem járt sikerrel. Mint meséli, a Szászmedgyes és Balázsfalva között fekvő Almáson akarata ellenére ő maga is kénytelen volt részt venni a torozáson.

„Ha nem mentem én, hívták az ortodox pópát. Kénytelen voltam kompromisszumot kötni önmagammal” – mondja, miközben hangsúlyozza, hogy a magyarok által mintegy 30 százalékban lakott faluban már az is eredménynek számított, hogy sikerült megszüntetni a virrasztással járó kártyapartikat. „Vízaknán tüntetőleg nem vettem részt a torokon, amit híveim egyáltalán nem díjaztak. Egyetlen kivételt tettem, amikor lelkészkollégám apját temettük” – idézi fel a Szeben melletti kisvárosban történteket. A Kárpátokon túli, déli megyékben Szántó Sándor ismét kénytelen volt kompromisszumot kötni önmagával.

„Olténiában nagyon erős az ortodox befolyás, ami jóval cifrább, mint Erdélyben. Attól tartva, hogy a többségiek nehogy megbélyegezzék őket, a magyarok is alkalmazkodnak a románok szokásaihoz. Például arra szoktak kérni a hozzátartozók, hogy engedjem meg, gyújtsanak gyertyát a halott fejénél. Ebbe még belementem, de azt már nem tudtam elnézni, hogy a koporsót a végsőkig nyitva tartják. Târgu Jiun a nyáron úgy temettem, hogy a végül is lefedett koporsón ott volt a maroktelefon, az elhunyt hívem lánya pedig Spanyolországból hallgatta végig a prédikációt” – mesél a különleges temetésről az Ókirályságban szolgáló református pap.

A torozást illetően, Szántó szerint, az Olténiában élő magyarok igencsak megadják a módját: a lakodalmi menüt a temetőben osztogatott „pomána” előzi meg. Az ételcsomagok, melyeknek az összesereglett cigányság sorában van a legnagyobb kereslete, általában kenyeret, pástétomot és babkonzervet tartalmaznak. „Ha a család nem tudja vendéglőbe invitálni a temetésen részt vevő sereget, akkor a lakásán látja vendégül. Legutóbb egy tömbházlakás negyedik emeletén toroztak a híveim, – három felvonásban, mert csak úgy fértek be” – mondja.

Dorbézolás már torozás előtt

A torozással kapcsolatos álláspontjuktól függetlenül a lapunk által megszólaltatott papok egyértelműen vallják: a ceremóniának nem szabad átcsapnia mulatós lakomába. Szinte mindenikük fel tudott eleveníteni egy-két olyan esetet, amikor a gyászoló gyülekezet némelyik tagja különösen eredeti módon adott hangot hozzátartozója vagy ismerőse elvesztése okozta fájdalmának. „Azzal egyetértek, hogy a távolról érkezett hozzátartozókat meg kell kínálni valamivel. De azzal már nem, hogy a dorbézolás már a torozás előtt elkezdődjék. Sajnos ilyent is láttam, amikor a gyülekezetem tagjai közül kikerülő sírásók úgy berúgtak, hogy a temetés előtt kénytelenek voltak elhúzni a csíkot. A koporsót a családtagoknak kellett leengedniük” – nyugtázza pályafutása egyik legkeserűbb élményét Szántó Sándor.