Restitúció ellenszélben

– Huszonkét év telt el a rendszerváltás óta, de a tulajdonjognak történelmi perspektívából nézve is kielégítő és egyértelmű tisztázása még mindig várat magára. Mi a katolikus egyház véleménye az e téren alkalmazott kettős, sőt többszörös mérce alkalmazásáról?

– A huszonkét évvel ezelőtti események olyan folyamatot indítottak el, amely a korábbi évtizedek visszaéléseit és azok következményeit volt hivatott orvosolni. A kivívott szabadság, a visszaszerzett jogok látszólag megalapozták azokat az eljárásokat, amelyek az egyéni és közösségi tulajdonjog érvényesítését célozták meg az új demokráciában, azonban elég rövid időn belül rá kellett jönnünk arra, hogy hiányzott az akarat, amely a visszaélések és törvénytelenségek helyrehozását eredményezhette volna. Elindult tehát a visszaigénylések folyamata, belső szinten az egyházak közötti konzultáció, a visszaigénylések megfogalmazása, benyújtása. Majd következtek a prioritási listák, amiket az illetékes állami hivatalok kértek, hogy ezekben nevezzük meg a legfontosabb visszaigényelt objektumokat. Időközben a helyi hatóságok felé is elindult a visszaigénylés, hiszen egy visszaszolgáltatási törvény megjelenésére nem számíthattak a károsultak. Meg kell említenünk azt is, hogy a politikum támogatásával sikerült a sürgősségi kormányrendeletek révén legalább papíron érvényesíteni egyes épületeink felett a tulajdonjogot. Összegezve: egy eléggé fárasztó és sokszor kilátástalannak tűnő hercehurca követte az 1989. decemberi változásokat. Amikor megjelent az 501/2002-es restitúciós törvény, ismét megerősödtünk reményeinkben, hogy törvényes keretek között könynyebben tudjuk majd visszaszerezni elkobzott egyházi javaink felett a tulajdonjogot. Nagy lendület jellemezte tevékenységünket a törvény megjelenése után, a visszaigénylések összeállítása nem kis munkával járt. Azonban még most is elég sok olyan kérelmünk van, amelyre nem született döntés. Ahol pedig született, ott is megtapasztaltuk, hogy sokszor nagyon akadékoskodóan kezelték ügyeinket, vagy egyszerűen félretették azokat. Mindezek arról tanúskodnak, amit már fentebb hangsúlyoztam, vagyis hogy hiányzik az akarat az államosított épületek visszaszolgáltatásának megoldásához. Minden sürgetés dacára ezt jelenleg fokozottabban tapasztaljuk.

– A huszonkét évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva azért ma már nagyon sok téren megtörtént a teljes vagy részleges visszaszolgáltatás. Mi volt a legnehezebb és éppen ezért a leginkább „visszhangos” siker?

– A már említett törvény szerint visszaigényelhető minden elkobzott egyházi ingatlan, amely fölött bizonyítani tudjuk egykori tulajdonjogunkat. Ezért nem is olyan könnyű prioritási listát felállítani, hiszen az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása minden esetben kiemelt fontossággal bír. Gondolhatunk itt a kisebb egyházközségek tulajdonára, de éppen úgy a szerzetesi közösségek elkobzott javaira is, vagy éppen a püspökség épületeire. A fő törekvés az, hogy az elkobzott javak visszakerüljenek egykori tulajdonosukhoz. Természetesen voltak, és még vannak olyan visszaigénylések, amelyek jelentősebb ingatlanokra vonatkoznak, és amelyeknek értéke felülmúlja a kisebb közösségek javait – és itt nemcsak anyagi értékre gondolunk. Nagyváradi viszonylatban a püspöki palota visszaszerzése jelentette a legnagyobb eredményt, de nem szabad elfelejteni a szerzetesi közösségek visszakapott javait és az egykori iskolák épületeit sem.

– Említette a püspök úr a szerzetesrendeket: tulajdonképpen milyen viszony van a püspökségi tulajdon és a különböző szerzetesrendek vagyona között? Az eltelt évek alatt voltak-e összehangolt akcióik, vagy egymástól függetlenül indították a visszaigényléseket?

– A szerzetesi közösségek saját tulajdonnal rendelkeznek, ami azonban nem azt jelenti, hogy a visszaigénylések folyamatában az egyházmegyei központok, a püspökségek nem támogatták a szerzetesi közösségeket. Éltünk a törvény adta lehetőségekkel, és nagyon sok esetben a püspökség a szerzetesrenddel együtt vagy annak megbízásából járt el a visszaigénylések ügyében.

– Megmagyarázható, helyesebben megérthető, átérezhető-e az egyházi, különösképpen a katolikus felekezet vagyonával szembeni, mai napig meglévő ellenérzés? Vagyis mivel magyarázható az egyszerű emberektől a döntéshozásban érintettekig oly sokszor hallott „kérdés”, miszerint miért van szüksége az egyháznak anyagi javakra?

– Részben azzal magyarázható, hogy az emberek nem ismerik az előzményeket, a múltat és azt, hogy az egyház 1948 előtt tevékeny részt vállalt a társadalmi életben. Voltak iskolái, kórházai, kulturális és szociális jellegű intézményei, illetve az ezek rendeltetésszerű működéséhez elengedhetetlenül szükséges struktúrák, aminek az „aranyfedezete” az egyházi vagyon volt. Egy másik szempont az is lehet, hogy sokan nem tudják elfogadni: az egyház ma is szerepet vállal a nevelésben, a betegek gondozásában, a szociális gondok megoldásában. Ezért is van szüksége az anyagi háttérre. És talán még azt is meg kell említenünk, hogy különösen amikor az egyházi javakról van szó – és most kimondottan a katolikus egyházra gondolok – mesterségesen táplált egyházellenes hangulatot tapasztalhatunk. Történik ez sokszor az igazság elhallgatásával vagy éppen félretájékoztatással.

– Jelen pillanatban van-e még tisztázatlan helyzetű egyházi vagyon, azaz visszakapták-e az államosítással elvett tulajdonaikat? Ha nem, milyen mértékű a még kérdéses, esetleg bírósági úton visszaperelendő tulajdon?

– A benyújtott visszaigénylési kérelmek körülbelül hatvan százalékában született döntés.

– Mennyire sikerül kellőképpen adminisztrálnia a püspökségnek a visszakapott tulajdonokat? Van-e a rendbe hozásukhoz elegendő anyagi keretük, illetve a felújításhoz-kezeléshez szükséges szakembergárdájuk?

– Nem kis feladatot jelent a visszaszolgáltatott épületek kezelése, lévén ezek állaga nagyon rossz, ami szintén a sok huzavona eredménye, hisz több mint egy évtizeden keresztül a használói már nem törődnek a visszaszolgáltatásra váró épületekkel. Így elég nagy gondot jelent azok kezelése, csakúgy, mint azoké az épületeké, amelyek tulajdonjogát visszaszereztük ugyan, de a használati jog továbbra is az abban működő állami intézményeké. Ezekben az esetekben is eléggé nehézkes az együttműködés az épületek állagának a megőrzése érdekében.

– A 90-es évek elején beindított restitúciós kérelmek eleinte szélmalomharcnak tűntek, olyan nagy volt a társadalmi ellenállás. Bár már említette a más felekezetekkel, illetve a politikummal való együttműködést, ha lehet, térjünk erre még vissza röviden.

– Mindjárt a kezdetekben a történelmi egyházak összefogtak, és létrejött egy hálózat, amelynek célja éppen az volt, hogy közös erőfeszítéssel érvényesítsük jogainkat és egymás tapasztalatából tanulva segítsünk egymáson. Egy ilyen összefogásnak egészen speciális megnyilatkozása volt például, amikor itt, Nagyváradon a katolikusokon kívül más felekezetű testvéreink is nyilvános imaalkalmakon támogatták a püspöki palota visszaszolgáltatásának az ügyét. A politikum támogatásáról – gondolok itt azokra, akik az egyházak ügyeinek képviseletét is felvállalták – elmondhatjuk, hogy nagyon sok irányban nyilvánult meg: a törvényes keret előkészítésében vagy a módszerek kidolgozásában csakúgy, mint nagyon sokszor az egyes esetek előrevitelében és megoldásában is, központi vagy helyi szinten.

– Körülbelül mikorra tehető a katolikus vagyon visszaszerzésének végső határideje? Amikor majd föltétel nélkül kijelenthetik, hogy minden, ami egykor a miénk volt, most ismét az lett.

– Tudjuk, hogy az alagút végén ott van a fény. Ezt én még nem látom, és ezért nem tudnám megmondani, hogy mikor érhetjük el ennek a folyamatnak a végét. Azonban kitartóan tovább kell harcolnunk jogaink megvédése érdekében. Adja Isten, hogy kitartó munkánknak eredménye legyen!