Pénz- és szakemberhiánnyal küszködik a küküllőmenti borászat

Turistaidényben a vendégek dalos kedvétől hangos a dicsőszentmártoni Good Vin borpince. Ilyenkor szinte egymásnak adják át a rusztikusan berendezett alagsor bejáratának kilincsét a csoportosan érkező látogatók. Egy szakszerű és ízletes kóstoló után, ha a társaság ideje is megengedi, gyakori, hogy dalra fakad a vendégsereg. A házigazda, a harmincéves borászati tapasztalattal rendelkező Seprődi József nemcsak egyszerű kóstolásra invitálja vendégeit, hanem kiselőadást is tart a Krisztus vérének nevezett nedűről, valamint a szebb napokat megélt küküllőmenti szőlészet történetéről.

Tréfásan megjegyzi, a napi egy-két pohár, a franciák szerint meg egyenesen félliteres adag nem csak az emésztést segíti, az ereket tágítja és antioxidánsként hat, sőt ilyenkor, gazdasági válság idején könnyebben feledteti a mindennapi gondokat is. A Maros megyei borász pincéjében kizárólag küküllőmenti borokat tárol. Kiderül, hogy a csapra vert hordókból jelenleg királyfalvi, bethlenszentmiklósi, dicsőszentmártoni, vámosgálfalvi, abosfalvi, kápolnai és haranglábi nedű folyik.

Seprődi József viszont nem csak mások termékét forgalmazza. Ha nem kérdezzük, magától nem mondja, de később csak kiböki, hogy a hagyományos balavásári borversenyen abosfalvi traminere a benevezett 162 bor közül elnyerte a nagy aranyérmet. A siker annál is értékesebb, mivel a legutóbb az egyre rangosabb megmérettetésen a hazai termelők mellett magyarországi és felvidéki borászok is részt vettek.

Rosszabb, mint a tatárjárás után

Amikor viszont a felsorolásból kimaradt szászbogácsi, zágori meg korodi borokról kérdezem, Seprődi szomorúan legyint. „Ezek már csak a nevükkel bortermő vidékek. Bogácson például mindössze a háztájakban foglalkoznak a lugasokban termő szőlő préselésével, Zágorban és Korodon legfeljebb tíz-húsz hektárt művelnek” – sorolja a lehangoló adatokat a szakember, aki bevallása szerint harminc kilométeres körzetben az összes dűlőt ismeri. Seprődi József szerint a küküllőmenti szőlőtermés még a török- meg a tatárjárás után sem süllyedt ennyire le.

Az utóbbi másfél-két évtized alatt csaknem 6000 hektár szőlő pusztult ki, mára mindössze öt-hatszázat művelnek meg. „Innen már nincs hová lennebb csúszni” – állapítja meg a szakember, akiben némi halvány reményt táplál két beruházó érkezése a térségbe. Az egyik a Csergedi-tető mikefalvi oldalán telepített uniós támogatással szőlőt, a másik pedig három faluval odébb, Vámosgálfalván próbálkozik.

A Maros és Fehér megyét felölelő régióban mindössze három-négy komolyabb borászat működik Dicsőszentmártonban, Kelementelkén, Zsidvén és Küküllőváron. „A többi az sajnos mindössze zugborászat. Még szomorúbb az, hogy közöttük olyanok is akadnak, akik agyonreklámozott borpincéikben innen-onnan, például az Ókirályságból összevásárolt borokat itatnak meg a vendégekkel” – panaszolja Seprődi. Egy másik dolog, amit a három évtizedes tapasztalattal rendelkező borász fájlal, az ital felszolgálásához kapcsolódik.

Mint mondja, manapság ritkaságnak számít az a pincér, aki tudná, hogy a fehér borokat 12 Celsius-fokon illik a vendég asztalára tenni, míg a vöröseket szobahőmérsékleten. „Sok esetben szinte langyos borokat töltenek a pohárba. A vendégek is hibásak, mert így is hajlandóak meginni, holott ha sörről lenne szó, azt már rögtön viszszaküldenék. Kultúra kérdése az egész” – vonja meg a vállát Seprődi.

Gyári munkásból sosem lesz igazi borász

A Küküllőmente nem csak Romániában számított kiváló bortermő vidéknek; hasonló elismeréssel nyilatkoztak róla az egykori történelmi Magyarországon is. A mohácsi vészig a Szerémséggel együtt az ország legjobb fehérbortermő vidékeként tartották számon. Egy 15. századi térképen pedig Weinlandként tesznek róla említést, ami németül a borok országát jelenti. A múlt század közepéig a környéken szinte minden házban készítettek aszút. Az öreg borászok szerint azonban csak a főúri családok értettek igazából a finom nedű előállításához. Hogy mi vezetett a jelenlegi helyzethez?

„Elsősorban a rosszul elképzelt privatizáció, aminek során szinte mindent elherdáltak vagy tönkretettek, amit csak lehetett. Másrészt a területek feldarabolása sem bizonyult jó ötletnek, mert a kisparcellás gazdálkodás nem vezethet komolyabb eredményre” – állapítja meg Seprődi. Arra a kérdésre, hogy mi kellene ahhoz, hogy a Küküllőmente ismét kiérdemelhesse a németek által ráragasztott Weinland megnevezést, a Csombordon diplomázott szakember gondba esik. „Pénz, sok pénz – mondja, majd nyomatékosan hozzáteszi: – De ennyi még mindig nem elég. Ötven százalékban tőkére, ötven százalékban hozzáértő, a szőlőnek és a bornak élő emberekre lenne szükség. Mert hiába jön valaki a pénzével, ha nincsenek szakemberek, főként középkáderek. Egy munka nélkül maradt gyári munkás attól, hogy öszszeszed valami kis tudást, még nem válik szakemberré”. 

Amikor pedig a bor iránti szeretetről beszél, akkor korántsem az ital vedelésére gondol. Ennél sokkal fontosabb a szőlő szakszerű karbantartása, szüretelése és a bor elkészítése. Mint mondja, aki igazán szereti a szakmáját, soha nem unja meg. „Mint köztudott, a középkorban, ahol bort fogyasztottak, ott a pestist is átvészelték. Én is majd 99 éves koromban, amikor haldoklok, akkor is bort fogok kérni, nem perfúziót” – vázolja, bajsza alatt mosolyogva a következő fél évszázadra szőtt terveit Seprődi József, majd ismét a lopótök után nyúl.