Parasztházakat épít Székelycsókán egy kolozsvári operaénekes

Az egykori hőstenor és bonviván számos telket vásárolt fel az Ákosfalvához tartozó, kihaló és kiüresedőfélben lévő falucskában, és már két parasztházat is épített.

A visszavásárolt családi ház

„Az egész 2011 augusztusában kezdődött, amikor a faluban járva egy cigány család azzal támadott le, hogy vásároljam meg a házát. Nem tudták, hogy ki vagyok, és azt sem, hogy lényegében a másfél évszázaddal ezelőtt, Szabó Ferenc dédnagyapám által épített parasztházat kínálják nekem” – kezdi a történetet Szabó Péter, akinek az ajánlat beindította a fantáziáját. A művészember ekkor már az építkezés területén is jártas volt.

Miután egy másik, Marosvásárhely melletti faluba, Koronkára vonult vissza, Szabó Péter telkek felvásárlásába és beépítésébe kezdett. A vállalkozó szellemű férfi nem sokat gondolkodott, Székelycsókában visszavásárolta a családi fészket, ahol apja és annak nyolc testvére felnőtt, majd egy ennél is merészebbet lépett: telkek után kezdett érdeklődni a kihaltnak látszó faluban. Azzal az elgondolással, hogy nekilát építkezni, és újra benépesíti az 1968-as megyésítéskor még közel 700 lakójú, mára szinte üresen maradt települést, Szabó egy év leforgása alatt már tíz területet vett meg. Kettőt már beépített saját tervezésű, a családi fészekre hasonlító tornácos parasztházzal.

„A környezetbe illő, rusztikus házakat én tervezem, a szakembernek csak az a feladata, hogy kinyomtassa, aláírja, és ellássa bélyegzőjével. Felhúzásuk mintegy húszezer euróba kerül, én kérek értük huszonötöt. Ez számomra nem biznisz, inkább annak jelenthet jó üzletet, aki eladja városi tömbházlakását, kiköltözik a csendes és a csodálatos környezetbe, és még valami pénze is marad. Az én célom, hogy olyannak lássam ismét Székelycsókát, mint gyermekkoromban, amikor a nyarak nagy részét itt töltöttem, a nagyszüleimnél” – álmodozik az élet egy másfajta színpadjára lépett operetténekes.

Reményei szerint néhány éven belül újra benépesülhet a fiatalok és értelmiségiek nélkül maradt falu, és előbb-utóbb talán azok is kedvet kapnak Székelycsókába költözni, akik csak nyaralóként használják az olcsón felvásárolt házakat.

Sötétségre ítélt település

Valamikor valóban szebb napokat élt meg az 1567-es feljegyzésekben Chyokaffalwa néven szereplő Székelycsóka. Egy évszázaddal ezelőtt lakóinak száma félezernél is több volt. A 18. század első felében a református vallásra áttérő lakói előbb fatemplomot, majd 1800 elején kőtemplomot építettek. Szinte két évszázadon keresztül, 1810-től 1978-ig Csókát anyaegyházközségként tartották számon. A református magyar falu fokozatos leépülése a kollektivizálás és az erőltetett iparosítás korszakában kezdődött, amikor a jobb megélhetőség reményében a település fiatalabbjai sorra hagyták el Székelycsókát.

Érdekes módon, aki elköltözött, a házát is lebontotta, így meglepően sok a térdig érő gyomban üresen árválkodó alap. Szigeti Mihály, az 1996-ban írt falumonográfiájában kifejti, hogy a kommunizmus fájdalmas és tragikus időszaka számos falubeli lelki és fizikai megsemmisüléséhez vezetett. „Ekkor írtuk temetőnk egyik sírkövére a kor néma jelszavát: Nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt roskadtak össze” – olvasható a Bölcsőhelyünk volt Székelycsóka című alkotásban.

Az embertelen rendszer nemcsak a főúttól félreeső kis település lakóit, hanem magát a falut is halálra ítélte. Az öregek jól emlékeznek, hogy a 80-as években úgy feküdtek le, hogy nem tudták, másnap a kakas kukorékolására vagy a buldózerek dörömbölésére ébrednek.

A falu majdnem teljes kiürüléséhez a ’90 utáni állapotok is jócskán hozzájárultak. Míg Ákosfalva többi falvai, ha nem is rohamos iramban, de évről évre fejlődtek, Csóka szinte megközelíthetetlenné vált. Sokak számára már az is kezdett természetes lenni, hogy megyeszékhelyhez közeli faluban a 21. század küszöbén az egyetlen fényforrás a napsugarakon és a csillagos égbolton kívül a petróleumlámpa.

„Ha belegondolunk, hogy néhány évvel ezelőtt még traktorral sem lehetett jóformán megközelíteni Csókát, és a villanyáramot is 2000 tájékán vezették be, elmondhatjuk, hogy a falu elindult a látványos fejlődés útján” – értékeli a jelenlegi helyzetet a község elöljárója, Osváth Csaba. A kilenc falut magába foglaló Ákosfalva legkisebb településén ősztől újraindul az óvoda, és a vészhírek ellenére az összevont osztályokkal működő elemi iskola sem szűnik meg. Osváth szerint az aszfaltozásról egyelőre le kell tenni, mert számos más prioritás van községszinten.

„Az már valami, hogy Kisgörgényig sikerült leaszfaltozni az utat, onnan pedig lekövezni és járhatóvá tenni. Érződik is a civilizációhoz való közeledés, hisz számos, addig üresen álló telek eladódott, és további területekért is érdeklődnek” – újságolja a polgármester. Az általa mondottakat a falu öregei is megerősítik. Egyikük azt meséli, hogy évekig nem járt be Vásárhelyre, hiszen a tizenegynéhány kilométer megtétele óriási kálváriát jelentett. „Gyalog, hegyen-völgyön át még valahogy bementünk, de amikor vásárolni kellett, és autóra lett volna szükség, senki nem merte vállalni” – emlékszik vissza, és közben autópályával hasonlítja össze a jelenlegi, mintegy öt méter széles, kövezett, poros utat.

Hátrányból előnyt
kovácsoltak

„Székelycsókának ugyanaz az előnye, mint a hátránya: a sok cigány miatt kevés idegen telepedett le a faluban, így az üresen maradt telkek nem épültek be tájba nem illő, modern vagy akár giccses házakkal. Az itteni romákkal nincs gond, nem lopnak, a határban is csak az elgazdátlanodott gyümölcsöt szedik le. Több család kosárfonásból él, a java része pedig elszegődik dolgozni. Nálam is cigányok dolgoznak, és elégedett vagyok velük” – állítja Szabó Péter.

Az operaénekes az elmúlt nyolc évben harmincöt házat épített a Marosvásárhely mellett fekvő Koronkán. „Opera- és operetténekesi fizetésből négy gyereket eltartani nem lehet. Ezért valami vállalkozásba kellett kezdeni” – magyarázza építészi pályafutása indítékát az operettgálákon még mindig fellépő énekes. Mint mondja, a gazdasági válság 2010-re teljesen lefullasztotta a Marosvásárhellyel szinte összenőtt nagyközségben elkezdett beruházásait. Ekkor hintókészítésbe próbált belevágni. A saját kezűleg épített járgányt esküvőkre adja ki, de a sorozatgyártásról lemondott, miután egy hollandiai kiállítás után kiderült: a nyugatiak ugyan dicsérik munkáját, azonban anyagilag nem méltányolják kellőképpen.

Tornác és konyhakert az időseknek

Szabó tervei nem csupán a lakóházépítésre korlátozódnak. Most épp egy nem hagyományos öregotthon létesítésében gondolkodik, amelyhez azonban már társbefektetőkre lenne szükség. Egy olyan épületegyüttesről álmodozik, ahol minden idős személy vagy pár saját, különálló szobával, konyhával, tornáccal és egy kis kerttel rendelkezne. „Összeszorul a szívem, amikor állami vagy egyházi öregotthonokba lépek, és az ottani összezártságot, természetellenes életkörülményeket tapasztalom. Látom a 84 esztendős, falun élő édesanyámat, mennyire örül annak a kis, néhány négyzetméteres udvarának, a pár szál virágnak, a néhány tő paradicsomnak, amit órákig tud babusgatni. Amikor meg elfárad, a tornácról csodálja őket” – próbálja érzékeltetni a különbséget az összezártság és a szabadság között Szabó Péter.

Hozzáteszi: a falunak van egy része, ahol csak üres bennvalók vannak. A telek mindkét oldalán lenne hely mintegy tíz-tíz kis házikó számára, középen, a vén diófák árnyékában társalgót, éttermet, orvosi rendelőt lehetne felhúzni.

„Az öregeket itt nem fenyegetné az összezártság veszélye, itt mindenki otthonosan érezné magát” – látja lelki szemei előtt a létesítményt Szabó Péter, aki szerint az az igazán szép udvar, ahol a fák magasabbra nőttek, mint az épületek. A dombok közt fekvő Székelycsókában a természeti körülmények adottak, már csak a parasztházakat kellene felhúzni.