Miseta Attila: „Segítünk a MOGYE-nek”

– Az elmúlt három évben a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) hívására csaknem száz magyarországi oktató jött Marosvásárhelyre különböző hétvégi kurzust tartani magyar egyetemistáknak, orvosoknak, gyógyszerészeknek. Mi volt ezeknek a tanfolyamoknak a lényege?

– Ez egy önkéntes felajánlás volt azon magyarországi kollégák részéről, akik tudásukat át szerették volna adni itteni kezdő-, illetve leendő orvosoknak, gyógyszerészeknek. Az akcióba bekapcsolódott valamennyi magyarországi egyetem, mindenütt a vezetőség támogatta ezeket a kurzusokat és az Erdélybe látogató kollégákat. Én magam nagyon örültem annak, hogy tőlünk, Pécsről aránylag sokan bekapcsolódtak ebbe a kezdeményezésbe.

– A vásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem (MOGYE) vezetősége viszont egyáltalán nem örült az önök jelenlétének, amit egyes professzorok nem is rejtettek véka alá.

– Valóban voltak kellemetlen élményeink is, de minket nem érdekelt a MOGYE-vezetők ellenséges álláspontja, elvégre egy szabad Európában élünk, ahol szabadon közlekedhetünk. Másrészt a tudás átadását, különösképpen, ha ehhez semmiféle anyagi érdek nem fűződik, senki nem korlátozhatja. Az én filozófiám egyszerű: annak segítünk, aki segítséget kér.

Esetünkben ez nem az egyetem, hanem az egyetemi oktatást támogató civil szervezet volt. Ez nem azt jelenti, hogy intézményi szinten nem létezik semmiféle kapcsolat a magyarországi egyetemek és a MOGYE között, de a RMOGYKE-vel ápolt viszony sokkal nagyobb intenzitású és lényegesen tartalmasabb. Persze számomra is fájdalmas azt látni, hogy az itteni oktatók között bizonyos kérdésekben nincs egyetértés.

Az viszont örömmel tölt el, hogy az egyetem jelenlegi helyzetében, a magyar tanárok álláspontja, ha lassan is, de egyre biztosabban közeledik, és mára szinte mindannyian felvállalják a teljes körű anyanyelvű oktatásért folytatott harcot.

– Amennyiben a kormány valóra váltja ígéretét, és létrehozza a magyar struktúrákat, újabb fejezethez érkezik a marosvásárhelyi anyanyelvű orvos- és gyógyszerészképzés. Ez esetben lényegesen nagyobb segítségre lenne szükség a magyarországi egyetemek részéről. Felkészültek az ottani oktatók erre a lépésre?

– Szerintem igen. Már nagyon sok olyan kollégáról tudok, aki Nyugat-Európából vagy akár az Egyesült Államokból térne haza Magyarországra, és szívesen részt vállalna az itteni vagy akár az ottani orvosképzésben. Mellettük ott vannak azok az anyaországi oktatók, akik eddig is szívesen jöttek egy-egy hétvégére.

Meg vagyok győződve, hogy közülük nem egy olyan kolléga van, aki hosszabb időre is hajlandó lenne Erdélybe költözni és hozzájárulni a képzéshez. Nem akarok egyetlen marosvásárhelyi professzor felől sem ítélkezni, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy nagy hibát követett el az, aki nem gondoskodott saját utánpótlásáról. Ez valamelyest a tevékenységét is jellemzi.

Ahhoz viszont, hogy a támogatásnak ebbe a fázisába lépjünk, szükség van a tanügyi törvény jogerőre való emelésére és az egyetem működését szabályzó rendelkezések harmonizálására.