Lőrincz József: támadták a magyarokat, hát segítettünk nekik

– Gondolt-e arra, hogy 20 év után még valaki emlékszik arra, amit önök tettek a magyarságért, és ezért ki is tünteti?
– Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy valakinek is eszébe jut a marosszentgyörgyi cigányság. Arról meg álmodozni sem mertem volna, hogy miután Budapesten átvesszük a kitüntetést, még az Országházába is eljutunk, ahol a magyar miniszterelnök fogad. 

– A protokolláris részén túl miről szólt ez a találkozó?
– Jó félórás beszélgetés volt, melyre elkísért a papunk, Baricz Lajos. Miután a kormányfő megdicsért azért, amit tettünk a magyarságért, megkért, hogy meséljük el, miként zajlottak a március 20-i, marosszentgyörgyi események. Mi meg elmagyaráztuk, hogy kimentünk a tetőre és tettük, amit tennünk kellett.

– Miért épp a magyarokat segítették? Elvégre ugyanúgy állhattak volna a románság oldalára is.
– Így diktálta a lelkiismeretünk. Mi mindig is a magyarokhoz álltunk közelebb, ők azok, akik ha kell, segítenek, ők azok, akik őszintébbek hozzánk. Aztán láttuk azt a borzasztó igazságtalanságot, amit velük művelnek. Láttuk, hogy támadják őket.

– Azonkívül, hogy később börtönbüntetésre ítélték, a márciusi összetűzésben meg is verték?
– Engem nem, de nagybátyámat, unokaöcsémet és sok barátomat igen. Nem mondom, én is kaptam, de adtam is. Aztán amikor már úgy volt, elszaladtam.

– Felidézne néhány mozzanatot a történtekből?
– A szomszéd településről, Nagyernyéből telefonáltak, hogy kamionokkal jönnek a felfegyverkezett görgényvölgyiek. Ott már halálra gázoltak egy magyar embert abból a tömegből, amely megpróbálta őket feltartóztatni. Itt is áthaladt vagy két-három teherautó, amelyet egy fekete kiskocsi vezetett fel. Utána a magyarok a tetőn keresztbeállítottak egy vontatós traktort, amely elzárta az utat. A románok kénytelenek voltak megállni és megküzdeni a szentgyörgyiekkel. Akkor már ott voltunk mi is, a Csorgó meg a Temető utcában lakó cigányok. Csak úgy repültek a kövek a hodákiak kamionjaiból: nem nézték, hogy asszonyokat vagy gyerekeket dobnak főbe. Azonkívül karókkal, botokkal érkeztek, mi meg azt ragadtunk kézbe, amit lehetett. Harcoltunk, mert védenünk kellett Marosszentgyörgyöt.

– Hamarosan hatukat bíróság elé állították; csak a cigányokat. Bíztak a román igazságszolgáltatásban?
– Hogy lehetett volna bízni, hiszen csak cigányok meg magyarok voltak a letartóztatottak között! Hiába kezdték az egész cirkuszt a románok, közülük egy embert nem csuktak le! Minket hatunkat láncba vertek, pisztolyt szögeztek a tarkónkhoz, egyszer falhoz is állítottak, szóval megaláztak, majd két évre lecsuktak. Már a rendőrségi zárkában, Marosvásárhelyen kiverték a fogaimat, amikor azt mertem mondani, hogy nem vagyok hibás. Egyfolytában köpdöstek és ütöttek. Ugyanígy folytatódott a vásárhelyi börtönben is. Az egyik tiszt, valami Kendernek hívták, ha jól emlékszem, de a neve ellenére román ember volt, az aztán naponta ütött. Egyszer annyira megrúgott, hogy legurultam a lépcsőkön, máskor meg úgy beütötte a fejem, hogy elájultam. Olyan nap nem volt, hogy ne kapjak! De nem csak én, a másik öt szentgyörgyi cigány társam is. Egyszer meglátogattak valami magyarországi meg hollandiai tévések, azok le is filmezték, milyen kék meg zöld az egész testem. Miután átkerültünk a nagybányai börtönbe, megváltozott az életünk. Ott a parancsnok kijelentette, hogy aki hozzánk mer nyúlni, annak vele gyűlik meg a baja. Bányán még csak nem is sértegettek, oly rendesen bántak velünk. Az őrök is, a rabtársak is.

– A testi sértések a mára is kihatnak?
– Sajnos igen. Ha felidegesítem magam, egy ideig lebénul a bal karom. Többször kerültem kórházba, de az orvosok sem tudják, mi lehet a baj. Tóth Árpád viszont rögtön a szabadulása után, alig harmincvalahány évesen meghalt. Őt még mielőtt börtönbe vetették volna, szinte megsüketítették, amikor befektették a tank alá, majd beindították a motort. Szilveszter Kiss Péter és Puczi Béla Magyarországon halt meg. Egyikük sem volt idős.

– Szabadulása után visszavették a munkahelyére ?
– Nem, pedig sokat kérleltem a főnököket. A Constructorul szövetkezetnél dolgoztam, de sem oda, sem máshová nem alkalmaztak. Mindenütt, ahol próbálkoztam, már tudták, hogy ki vagyok, és nem akartak, vagy nem mertek felvenni.

– Miből él?
– Az elején vasat meg rezet gyűjtöttem, aztán kezdtek hívni maszekolni. Szakmám szerint kőműves vagyok. Amikor látták, hogy becsületes munkát végzek, visszahívtak. De még így sem könnyű, nincs mindig munkám. Három kiskorú gyerekem van, akiket egyedül nevelek. Szerencsémre a plébános úr még segít ezzel-azzal.

– Az RMDSZ és egyáltalán a magyarok segítették az utóbbi húsz évben?
– Szabadulásunkkor az RMDSZ-től kaptunk egy kis pénzt meg valami ruhaneműt. Azóta semmit. Még jó, hogy az állam adja a gyermekpénzt.

– Szemrehányások, fenyegetések voltak a románok részéről?
– Itt a faluban él egy Doru nevezetű ember, aki többször is hangoztatta, hogy elvágja a torkomat. Egyszer leültettem és megbeszéltem vele az ügyet. Nem tudom, hogy megértette vagy sem, de azóta békén hagy.

– Bajtársai közül a szabadulást követően többen is Magyarországra költöztek. Ön miért maradt itthon?
– Nem kívánkoztam el. De útlevelet sem akartak csinálni. Egyikünknek, Sütő Józsefnek csak három évvel ezelőtt adták ki a személyazonossági igazolványát, anélkül meg nem lehetett útlevelet kérni.

– Húsz év távlatából bánja azt, amit tett?
– Nem bánok én semmit! Nem minden magyar érdemelte meg a cigányok segítségét, de a többsége igen.