Idegenné lett szász otthonok Prázsmár községben

Az öregek is nehezen emlékeznek vissza, mikor láttak utoljára háromszázötven hívőt a prázsmári szász evangélikus templomban istentiszteletet hallgatni. Azokban a padsorokban, ahol egy évközi vasárnapon alig tizenötön-húszan foglalnak helyet, ünnepekkor pedig unokáik fellépésére hetvenen, legfeljebb nyolcvanan jönnek el. A távolba szakadt erdélyi szászok háromnapos barcasági találkozója viszont jó alkalom volt arra, hogy a templom ismét benépesüljön. „Öröm volt ennyi embert látni, főleg nekem, aki a legjobb esetben évente egy, már vegyes házasságból származó ifjú párt adok össze, és egyetlen egy gyereket keresztelek” – érzékelteti az egyre romló helyzetet Pál András. A harminchat évvel ezelőtt Vidombákon magyar evangélikusnak keresztelt pap mára ugyan helyesen, de csak akadozva beszéli az anyanyelvét. Mint mondja, környezete és hívei nagyjából elnémetesítették. Pál András nagyon jól érzi magát Tuartlenben, ahogy a szászok nevezik jellegzetes dialektusukon Prázsmárt.

Sok ostromot kibírt erődtemplom

Az oklevelekben már 1240-ben említett erődtemplomát, melynek utolsó restaurációját 1998-ban fejezték be, a török terjeszkedés miatt a 15. században a szászok várfalakkal és bástyákkal építették körül. Fekvése miatt Barcaság legnagyobb erődjét többször és többen próbálták bevenni. Az ellenség általában a Bodzai- vagy az Ósánci- szoroson tört be. A román történészek nem szívesen emlegetik, hogy a falut Ştefan cel Mare, majd Petru Rareş seregei is feldúlták, felégették. De ostromolta az erődöt Mihai Viteazul is, később Rákóczi kurucai sem kímélték, mint ahogy a ’48-as szabadságharc idején a székelyek sem jelentettek kivételt. A háromszéki csapatok a szabadságharc évében, december 5-én, puskalövés nélkül foglalták el az akkorra már elmenekült császári helyőrség elől a várat.
A templomot eredetileg kettős védőfal övezte, a külső már nincs meg. A belső védőfal mellett körben 275 szobanagyságú kamra épült, ahol a helyi lakosok értékeiket helyezték el, és meghúzódtak veszélyes időkben. A szobákat fából készült folyosók kötik össze, az emeletekre karfás lépcsők vezetnek. Ostrom idején akár ezerkétszáz–ezerötszáz prázsmári szászt is képes volt befogadni a vár. A menekültek itt úgy éltek, akár egy kisebb településen. A gyerekek számára még iskola is működött az ostrom alatt álló várfalak között. Békeidőben a faluba visszaköltözött lakók kötelesek voltak élelemmel feltölteni az apáról fiúra szálló kamráikat. „A kamrákat nem csak örökölni lehetett; aki eladta prázsmári házát, köteles volt a várbeli szobáját is átadni a vevőnek. Érdekes módon ezek a kamrák 1960-ig a helyi szászok tulajdonában maradtak, az állam csak ezt követően kobozta el” – magyarázza idegenvezetőnk, Christina Balogh. A ’89-es rendszerváltás után az egyház visszaszerezte a kamrákat.

Adakozó kedvű magyarokat várnak

A német ajkú, de a férje révén magyarul is tudó Christina Balogh húsz éve dolgozik a várban, a 13. század első felében épült prázsmári evangélikus templomban konfirmált. Agronómusi diplomát szerzett, de az idegenvezetésből él. Mint mondja, a településen legfeljebb százötven szász nemzetiségű lakót tartanak nyilván, legtöbben idősek. Ez egyből észre is vehető a vasárnapi istentiszteleten, amelyre még az éppen hazalátogatott bajorországi szász család tagjaival együtt sem kerekedik a létszám huszonötre. Sátoros ünnepeken hetvenen, legfeljebb nyolcvanan jönnek el az istentiszteletre. Közülük is sokan szászokkal vegyes házasságban élő magyarok vagy románok. Az Erdővidékről betelepedett magyarok valamivel többen, körülbelül kétszázan vannak, számuk azonban évről évre apad. Kétszer ennyien vallják magukat cigánynak, míg a többségi nemzethez tartozók száma a hétezret is meghaladja. Az egykori szász házakat ma már többnyire románok vagy cigányok lakják. Egyesek megpróbálták átvenni a település őslakóinak szokásait, mások viszont hónapok alatt tönkretették a házakat. „A vegyes házasságban élők gyakran a szászok vallását is átvették, nemzetiségüket viszont büszkén őrzik. Ez nemcsak a románokra, a magyarokra is vonatkozik” – állítja Christina Balogh. Magyar turisták is szép számban keresik fel a 800 éves erődöt. A legtöbbjük a csíksomlyói búcsúval köti össze a Barcaság látogatását. A valamikor háromnyelvű Prázsmáron, ahol a múlt század elején a szász és a román lakosság közel fele beszélt magyarul, ma már nem látni magyar nyelvű feliratokat. A templomban is egyetlen tábla „szólítja meg” a Székelyföldről vagy a Magyarországról érkezett vendégeket: a persely fölötti, amelyik adakozásra hívja a látogatót.

A vörös szoba titka

Christina nosztalgiával emlékszik vissza gyermekkora településére, amikor a szászok exodusa még csak az elején járt. Bár Prázsmáron és környékén még jelentős arányt képviselt, a német kisebbség akkor is kénytelen volt önvédelemre berendezkedni. A hittanórákat, melyekre kimondottan csak a szász evangélikus gyerekeket fogadták be, az erőd egyik vörösre festett helyiségében tartották. A konfirmációra készülő tinédzserek csak felnőttkorukban tudták meg, hogy a lelkipásztor miért meszeltette vörösre a falakat. „Nem értettük, hogy akkoriban miért voltak vörösek a falak, de nem is firtattuk. Utólag mondta el a pap, hogy mindig attól tartott, hogy a zártkörű rendezvényre egyszer betoppannak a pártaktivisták, és véget vetnek a vallásórának. Ő meg készen állt arra, hogy azzal rázza le az egyházellenes elvtársakat, hogy ott, a várfalakon belül kommunista neveltetés folyik” – idézi fel a vörös szoba történetét a középkorú hölgy, akinek az ezelőtt harminc évvel konfirmáló társai nagy többsége ma már Németországban él.

A Prázsmáron maradt szászokat ma már politikai vonalon nem üldözi senki, az erődítmény látogatói közül viszont sokan tesznek gúnyos és sértő megjegyzéseket. „Egyesek hazaárulónak tartanak minket, mások meg egyenesen hitleristáknak neveznek” – mondja Christina Balogh, aki munkája miatt nem replikázhat mindig a szíve szerint a primitív szurkálódásokra. A hivatalosságok ugyan nem kapcsolódnak be a trágárságba átcsapó vad nacionalista kampányba, de nem is tesznek semmit ellene. „A hatóságok még nem tettek semmit, sem a szászokért, sem a templomukért – nehezményezi Pál András. Az önkormányzat egyetlen fityinggel sem támogat, de kampányban vagy valamelyik bukaresti politikus látogatása alkalmával előszeretettel lépnek be az erődtemplomba, és dicsekednek a várral, mintha a sajátjuk volna.”