Hajdani fényében pompázik a marosugrai Haller-kastély

Ha az idegen az E60-as főút mentén, Marosvásárhely és Radnót között valamelyik faluban a Haller-birtokról és -kastélyról érdeklődik, tíz megkérdezettből 8-9 Kerelőszentpálra irányítja. Az útbaigazítók többsége sajnálkozva adja a tanácsot. Menjenek, de már szinte nincs is mit látniuk – nyugtázzák szomorúan. Valóban az egyemeletes, elrendezésében és tömegkompozíciójában a nyugati barokk kastélyok formáját és elrendezését felidéző épület már igen leromlott állapotban található. A ’90-es évek elején még létező tetőszerkezetét teljesen szétlopkodták, ajtóit, ablakait eltüzelték, falai málladoznak, helyenként omladoznak.

A környékbeliek számára ez volt „az igazi Haller-kastély”, mivel ez volt a régebbi, a nagyobb, az értékesebb. Nem utolsósorban azért is vésődött oly mélyen a köztudatba, mert 1949 tavaszáig ez az épület szolgált az úri család rezidenciájaként. A szentpáli kastély mellett az alig öt kilométerrel odébb fekvő másik, szintén a Hallerek tulajdonát képező marosugrai kastély a maga szolidságával mindig is valahogy a háttérbe szorult. Mára viszont ez pompázik régi fényében. Egy marosvásárhelyi vállalkozó megvásárolta és jelentős befektetéssel restauráltatta, s egy-két hónapon belül Erdély első kastélyszállóját készül megnyitni itt.

Újévi fogadalom

Minden az újévi koccintásokkal és fogadalmakkal kezdődött. Fóris Csaba és felesége több ízben is magyarországi kastélyszállókban szilveszterezett, és a házaspárban akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy jó lenne Erdély pusztulásra ítélt építészeti örökségéből egy ingatlant megmenteni. „Nagyon megtetszett az anyaországi kastélyszállók különleges hangulata. Miután legalább ötször-hatszor ilyen helyen búcsúztattuk az óévet, eldöntöttük, megpróbálunk egy hasonló szállodát létesíteni. Annál is inkább, mivel Erdélyben még egyetlen kastélyszálló sem működik. Csombordról, a híres bortermő vidékről származó feleségemet a hatalmas pince kihasználásának gondolatával nyertem meg. Két lányom pedig idegenforgalmat tanult az egyetemen, így minden adott volt egy kastélyvásárra” – idézi fel a néhány évvel ezelőtti kezdetet a családfő.

Maros megye különösképpen bő kínálatából azért esett a választás éppen a marosugrai Haller-kastélyra, mert tisztázott volt tulajdonjoga, és már nem működött benne egyetlen állami intézmény sem. 2007-ben ütötték nyélbe az adásvételt. Valamikor óvoda, iskola, kollégium működött itt, utoljára a gázvállalat használt két termet. Az is sokat nyomott a latban, hogy a család egy tisztességes árat szabott. „Az volt a családtagok egyetlen kikötése, hogy még abban az évben kezdjük el a felújítást, és javítsuk meg a tetőszerkezetet. Mivel ezt megtettük, ők is tartották a szavukat és engedtek a vételárból” – mondja Fóris Csaba. A tulajdonos azonban nem említ összeget, mert, mint szomorúan nyugtázza, a kastély mellé így is sok irigyet gyűjtött. Annyit elárul: az állagmegőrzés és a renoválás lényegesen több pénzt emésztett fel, mint az adásvétel összege. Az uniós pályázatból elnyert, de jóval az állagmegőrzési munkálatok elkezdése után érkező 200 ezer eurós összeg cseppnek bizonyult a kiadások tengerében. „Nem mondom meg, hogy mennyibe került, csak annyit árulok el, hogy minden megtakarított pénzem ráment, arról nem is beszélve, hogy mind a saját, mind a lányaink lakását kénytelenek voltunk a bankkölcsön fejében elzálogosítani” – fogalmazta meg a kiadásokra vonatkozó válaszát a középkorú férfi.

Ez nem üzlet, inkább áldozat

Keresztes Géza marosvásárhelyi műépítész és társa, Csákány Dezső építészmérnök a tanúi annak, hogy mennyi újabb és újabb kiadással járó kellemetlen meglepetést tartogathat a tulajdonosának egy efféle, teljesen elhanyagolt állapotban lévő ingatlan. „Az épület rendkívül megsínylette, hogy az utóbbi fél évszázadban semmiféle karbantartási munkálatot nem végeztek rajta. Talán mondanom sem kell, hogy – mint minden erdélyi visszaszolgáltatott és nem lakott kastély esetében – mindenestől hiányoztak a nyílászárók. Ezenkívül ami mozdítható volt, mind eltűnt. A szétfagyott tetőcserepek miatt befolyt a víz, áztak a falak, omladozott a vakolat. Szigetelés híján a pincébe a talajvíz szivárgott be, olyannyira, hogy derékig ért. És a kommunista rendszer alatt végzett szakszerűtlen beavatkozásokról, vakolásról, térelválasztásról még nem is esett szó. Ráadásul statikai gondok is adódtak, az alap megsüllyedt, a falak megrepedtek, ezért a felújítást komoly állagmegőrzés, azt meg konszolidációs munkálatok előzték meg” – sorolja Keresztes Géza. A szakember lajstromát Fóris Csaba kisebbik lánya, Réka toldja meg, mondván, annak ellenére, hogy a kollégium legalább egy évtizede megszűnt, a törött tányéroktól és megrozsdázott evőeszközöktől a rothadt krumpliig sok mindent kellett eltakarítaniuk az épületből.

„A munkálatok során mi is sokat tanultunk. Nem is csoda, hiszen Romániában nem sok kastélyt újítottak fel eddig” – látja be Portik Ferenc cégvezető. Amint Keresztes Géza is mondja, a munkálatokat ellenőrző művelődési minisztérium illetékesei számára kellemes meglepetést jelentettek az új tulajdonos erőfeszítései, különösképpen az, hogy a legapróbb utasításig betartotta a szakemberek által készített és a szaktárca által láttamozott tervet. „Fórisék nem egyszerű vállalkozók, akik nemsokára megnyitnak egy szállodát. Ők komoly áldozatot hoztak, megmentve Erdély egyik kastélyát” – méltányolja Fóris Csaba és családja igyekezetét a műépítész. Kérdésünkre, hogy az elmúlt két év alatt hányszor bánta meg, hogy éppen kastélyt vásárolt, és nem új épület felhúzásába kezdett, a családfő meglepő választ ad: „Soha. Pedig nagyon sokszor kerültem előre nem látott, rendkívül nehéz helyzetbe.”

Hagyomány és korszerűség találkozása

Bár klasszicizáló barokkos kiképzése és egykori impozáns elhelyezése miatt kastélynak számít, az ugrai épület inkább a nagyméretű udvarházakra hasonlít – vélekedik Keresztes Gyula műépítész a Kastélyok és udvarházak című szakkönyvében. Nem csak kisebb, jóval egyszerűbb is, mint a szomszéd falu, Kerelőszentpál másik Haller-kastélya. Építési ideje a 18. századra tehető. Az ablakok és a földszinti félköríves árkádívek egyszerű keretezéssel, finom ízléssel készültek. Árkádíves, több mint harminc méter hosszú homlokzatával az épület a Maros felé néz. Mivel a túlsó frontja is hasonlóan szép és értékes, az új tulajdonos úgy döntött, hogy az előtte kialakított kerttel és bekötőúttal azt is „exponálja”. Ha az eddigiek mellé még sikerül felvásárolnia egy-két telket, akkor a főbejáratot is innen alakítja ki, ugyanis közvetlenül az E60-as nemzetközi útról jóval egyszerűbb a kastély megközelítése, mint a falu kis utcáiból.

Az új tulajdonosnak úgy sikerült egy korszerű, tizenöt tágas szobát, mintegy 30–34 férőhelyes szállót kialakítania, hogy közben megőrizte az épület patinás jellegét. Ahogy belépünk a boltíves árkád alatt, majd a kastély kapuján, mintha a 19. századba cseppennénk. Az emeleti, egykori könyvtár falairól a család néhai tagjai, gróf Dániel Zsófia és IV. Haller Gábor hatalmas portréi tekintenek ránk. Bár annak tűnnek, nem eredeti festmények. Autentikus viszont az a zongora, amelynek hangja valamikor a szentpáli kastély vendégeit kápráztatta. Az értékes darabot, akárcsak a bálteremnek is beillő ebédlő kredencét, valamint az előtér foteljait régiségkereskedőktől sikerült beszerezni. „A többi, korhűnek tűnő bútor Egyiptomból származik. Mi hajlandóak lennénk felvásárolni a falubeliektől mindazt, amit egykor a szentpáli vagy ugrai kastélyokból hordtak szét, csak hát a legtöbben elutasítóan viszonyulnak kérésünkhöz” – állítja Fóris Csaba felesége, Fóris Erzsébet Katalin. A családtagok az ószerre is kijárnak egy-egy kisebb régi tárgyat beszerezni.

A grófnő már nem láthatta

A Fóris család igyekezetének a nemes család leszármazottai is örülnek. Az utóbbi hónapokban több, Erdélyben, Magyarországon és Nyugaton élő Haller is felkereste ősei kastélyát. Egyedül Haller Ilonának nem adatott meg, hogy ismét régi pompájában láthassa a marosugrai birtokot. A hosszú ideje ágyhoz kötött grófnő néhány hete, 86 esztendős korában hunyt el marosvásárhelyi tömbházlakásában. „A feleségem már nem láthatta az ugrai kastélyt. Pedig mennyire örült annak, hogy a szentpáli és az ugrai közül, ha nem is a szebbiket, nem is a nagyobbikat, de legalább az egyiket sikerül megmenteni!” – áradozik a grófnő hitvese, Harmath Ferenc. Noha mindkét falut mindössze húsz-huszonöt kilométer választja el Marosvásárhelytől, az utóbbi fél évszázadban a grófnő egyszer sem érezte lelkileg annyira erősnek magát, hogy visszalátogasson oda, ahonnan a kommunisták 1949. március 2-án elűzték őt és családját. A kastélyok visszaszerzését, majd a kerelőszentpáli elajándékozását és a marosugrai eladását is a férje bonyolította. Míg Harmath Ferencnek valósággal sír a lelke, hogy a gyulafehérvári érsekségnek adományozott szentpáli U alaprajzú barokk kastély maholnap összedől, a 92 éves özvegy férfi azt is méltányolja, hogy az ugrai birtok új tulajdonosa továbbra is Haller-kastélyként szeretné megőrizni a köztudatban az impozáns épületet.

Fóris Csabáék nemsokára márványtáblát helyeznek a bejárathoz, az előcsarnok falára pedig kiakasztják a Hallerek családfáját. Ha minden jól megy, már kora tavasszal megnyitják a szállót a vendégek előtt. Elsősorban anyaországiakra és nyugatiakra alapoznak, de mint hangoztatják, rendkívül fontosnak tartják, hogy a kastély a helyiek számára is látogatható legyen. Afféle kulturális központként szeretnék működtetni, ahol a képzőművészeti kiállításoktól a kamarazenekarok fellépéséig, a borkóstolóktól a különböző rangos bálokig a környék minél több lakójának bemutathatnák Erdély építészeti örökségének eme kis részét. Érdeklődésünkre, hogy saccolása szerint mikorra térülhet meg tetemes befektetése, az 52 éves vállalkozó csak annyit mond: „Azt én nem érem meg.” De mindez Fóris Csaba szerint nem is lényeges.