„Elkevélyedtek” az emberek

A csíkdánfalvi Szász Csilla 2000 óta tanít a Bákó megyei falucska általános iskolájában; útközben elmondja, hogy Külsőrekecsinben jelenleg 377 gyermek jár iskolába, közülük mintegy 300 jár iskolán belül és kívül magyarórákra. „A faluban ezelőtt három évvel iratkozott be az első húsz gyermek magyarórára, azóta szépen fejlődünk” – mondja a tanítónő. Hozzáteszi: az iskolában heti három magyaróra kötelező a magyarul tanulók számára, úgy, mint otthon, Székelyföldön a románórák esetében. Akik jobban tanulnak, azokat megpróbálják Csíkszeredába küldeni továbbtanulásra, de akad olyan gyerek is, aki Bákóba megy gimnáziumba, vagy éppen a néhány kilométerre a főút mellett fekvő rekecsini szakiskolába. Sokat javíthat a továbbtanulási lehetőségeken az iskola, amelynek alapkövét tavaly májusban tették le Rekecsin határában. Itt a tervek szerint magyar nyelvű szakképzés is lesz. „Ha magyarul tanulhat itthon szakmát a gyermek, akkor talán nem vágyódik el külföldre dolgozni, és itthon is boldogul” – reméli a tanítónő, és a Reverinda című gyereklapot mutatja, amelyben a gyerekek lerajzolták és leírták, milyen iskolát szeretnének. „Az iskolában legyenek nagyok az osztályok, és a színe legyen szürke. A gyerekek tanuljanak mesterséget, legyen egy sportlíceum, vagy legyen több szak, hogy a gyerekeknek legyen egy jobb jövőjük” – írja egy diószéni fiú. „Én nagyon szeretem, hogy meggondolták, hogy csináljanak Rekecsinben egy iskolát. Maguk nagyon ránk gondoltak gyerekekre, amelyikek itten közelben lakunk Rekecsinhez, hogy ne kelljen messzire menjünk iskolába” – fogalmazott egy külsőrekecsini kislány.
Az út menti keresztek egyikén-másikán látszik, hogy nagyhét van: a keresztfát helyenként lepel takarja. „Nagyhéten mindenki dolgozik, a szőlőben, a földeken, de csak csütörtökig, utána nem szabad” – mondja a csíkfalvi Lőrincz Magdó néni (képünkön). Nagypéntektől már húsvétra készülődnek a csángók: misére mennek, esznek egy keveset, „de nem sokat, egy két-három faláskát csak, mert poszt van nagypénteken, nagy de tot” – teszi hozzá Magdó néni. Nagyszombaton gyúrják meg a tésztát, amiből fonott kalácsot sütnek húsvétra. Ezt nem viszik el misére, megszentelni, „azt az oláhság szokta” – pontosít Magdó néni, aki hozzáteszi: ilyenkor nem szokás kenyeret sütni. Nagyszombaton „veresítik” a tojásokat, hagymahéjjal, az írott tojásokat csupán húsvét után egy héttel, az úgynevezett mátkázóvasárnapra írták meg annak idején az asszonyok. Az írott tojásokat aztán mise után kicserélték a fiatalok: a tojások gazdái így lettek „holtig mátkák”. Magdó néni tovább sorolja a húsvéti szokásokat: húsvét első napján reggel koccintanak a tojással, a gyermekek is, és az öregek is, s egy tojást tesznek be egy vödör vízbe, és abból meg kell mosdania mindenkinek. Majd elpanaszolja, hogy ma már másképp van. „Ezelőtt, amikor a nagyböjt odaért már húshagyatig, akkor hagytunk húst. Nem ettük meg soha a húst húsvét napjáig. Húsvét reggel édesanyám kelt fel, tett be egy verestojást a vízbe, keltett fel, mosdottunk meg, vettünk elő egy-egy tojást, törtük meg, s ettük meg, s azzal mentünk a misére. Mikor jöttünk az áldott miséről, akkor tette elő az oltottat, a sültet és galuskát, és ettünk.” De most nem így van, hiszen csupán szerdán és pénteken tartják a böjtöt, és a gyerekek húsvétot köszönteni sem járják már végig a házakat a faluban. „Bár egy gyermek, az sem jön, hogy jöjjön oda, hogy adjak én is bár egy tojáskát Isten nevében, de nem jönnek. Elhagyták, elkevélyedett a népség” – teszi hozzá Magdó néni, majd búcsúzik: megy vissza a házkörülieket elvégezni. Lepedus Péter