Bántó István halála hírére

Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.

S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. 

– Arany Jánosnak ez a verse, a Néma bú  jut eszembe, amikor nyugtáznom kell, hogy ismét megfogyatkozott a huszonnyolcasok nagy nemzedéke. A földi névsorolvasásnál december 10-e óta már Bántó István sem mondja, hogy „jelen”. Igaz, erősen megritkult azoknak a sora is, akik az általa harminc éven át, 1959-1989 között szerkesztett Tanügyi Újság munkatársai, olvasói voltak. Azé a lapé, amelyről ő maga írta – már nyugdíjasként – számvetésében:

„Harminckét dolgos esztendőn át, jóban-rosszban osztoztam a Tanügyi Újsággal. Derűs lélekkel nyugtáztam az olvasói levelek számának szaporodását, ami azt bizonyította, hogy szükség van az újságra, olvassák városon és falun munkálkodó pedagógusok. Tört reménnyel éltem át azt a szerencsére nem hosszú időszakot, amikor felső hatósági utasításra csaknem kizárólag románból fordított közleményekkel tölthettük meg a lap oldalait. S amidőn visszatérhettünk eredeti rendeltetéséhez, annak örvendtem, hogy az immár kiszélesedett fejléce színvonalasabb és tartalmasabb írásokkal párosul. És vele szenvedtem végig megjelenésének utolsó éveit, amikor kiadói havi négy kis oldalra nyomorították. Tanúja voltam a sorsfordító történelmi események nyomán bekövetkezett megszűnésének és bábáskodtam utódlapjának születésénél.

Fél évszázad távlatából jóleső érzés megállapítanom, hogy ez az eddig leghosszabb életű romániai magyar oktatási lap, megjelenésének évtizedei folyamán, ha kényszerű megalkuvások árán is, hű tudott maradni indulásakor tett vállalásához: szaktársa, baráti eligazítója, pedagógiai-didaktikai támasza lenni a magyar óvónőknek, tanítóknak, tanároknak. Talán nem tévedek, ha osztom azok véleményét, akik szerint harminchárom évfolyama egészében hű tükre volt a romániai magyar pedagógusok adott korszakban szakmai tisztességgel végzett munkájának.”

Visszafogott, de tárgyszerű, hiteles, félszavakkal a lap történetét is összefoglaló  jellemzés ez, és nem hivalkodó – amilyen Ő is volt; azok közül való, akik – hogy Berde Mária szavaival éljek – tették „a hasznos lehetőt”.

A Szilágy megyei Hadadon született, 1929. január 8-án – alig egy héttel késve meg attól, hogy vitathatatlanul  a „huszonnyolcas nemzedék”-hez sorolható lenne, de a zilahi Wesselényi Kollégiumban, majd a Bolyai Tudományegyetemen, ahol  1951-ben tanári diplomát szerzett, „behozta” ezt a lemaradást . Én első éves korunkban ismertem meg, 1947 őszén, akkor lettünk szobatársak is a Móricz Kollégium Fürdő utcai bentlákásában, s barátságunk – a térbeli távolság és életünk hullámverései ellenére – máig kitartott. Ő az egyetemről Bukarestbe, először a Külföldi Kultúrkapcsolatok Intézetébe került, s épp azokban a viharos időben vette át a Tanügyi Újságot Gáll Margittól, amikor én – hosszú időre állami koszttal-kvártéllyal bebiztosítva, majd akármiféle katedrától végképp eltiltva  – csak messziről és közvetetten követehettem sorsát.

Aztán eljöttek a „boldog nyugdíjas évek” – az ő számára is további munkával. Mert amikor végre a maga ura lett, belevetette magát Bukarest magyar szellemi élete történetének búvárlásába, s annak nyomán, amit szerkesztőként megtapasztalt, a román főváros magyar múltjának általa felkutatott adataival  is bizonyította: „közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását”. Nekem pedig az a megtiszteltetés jutott, hogy kiadóként e búvárlás eredményét – s e fontos tanulságot közvetítő könyvét (Magyar közművelődés a román fővárosban, 2011), benne a bukaresti magyar református egyház akkori lelkésze, Nagy Sándor által 1929-1941 között szerkesztett, ma már történeti szempontból is forrás-értékű  lapjának, az Egyházi Értesítőnek szentelt monografikus tanulmánnyal – a nagy nyilvánosság felé közvetíthettem.

Nem tartozott a nyilvánosság előtt forgolódó közszereplők közé. De Bukarest magyar életében nyugdíjas éveiben is ott volt mindenütt, ahol tenni lehetett valamit: az újraszületett bukaresti Petőfi Társaságban, a Kós Ferenc Körben vagy a Calvineum református egyházközségének presbitériumában. Az Ő révén tartotta a kapacsolatot szülőföldjével és hazai magyar olvasóközönségével az időközben Szardínia szigetére került Lőrinczi László író, műfordító, akinek hagyatékát halála után közgyűjteménybe juttatta.  A 4. kötettől Ő volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon bukaresti szerkesztője, s közel félszáz szócikkben mérte fel a fővárosban élt magyar írók, művészek, tudományos kutatók életművét, Bukarestben működött magyar intézmények múltbeli tevékenységét.

Alig néhány héttel halála előtt pedig – már súlyos betegen – elküldte nekem a bukaresti magyar értelmiségiek több száz tételt magába foglaló kataszterét, „megőrzés és továbbadás végett”. S mind eközben, ha alkalom adódott rá, felújította kapcsolatait szülötte tájával, a Szilágysággal, munkatársaként az ott megjelenő közművelődési lapnak, a Hepehupának, vagy a Művelődésnek, amelyben néhány éve egy számára is fontos munkáról: Hilda Hencznek a magyar Bukarestről írott könyvéről közölt sok beleérzéssel megírt cikket.

Őneki is része volt azokban az elszomorító tapaszatatokban, amelyeket a német írónő könyve utolsó, az 1989-es változásokat követő évtizedek bukaresti magyar életét mérlegre tevő fejezetében előtárt, s amelynek végén feltette a kérdést: „Lesz-e holnap?” Az Ő válasza azonban mindennek ellenére bizakodó volt: „Igen, lesz magyar holnap Bukarestben.”

És nem csak vallotta ezt – tett is érte.

Dávid Gyula