Kisebb református gyülekezetek is lehetnek nagyon élőek. A Hargita megyei Nagysolymos madártávlatból
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
„ A fiataloknak nem pusztán több mélységre van szükségük, az idősebbeknek pedig nem csupán több hűségre. Mindannyiunknak újra fel kell tennünk ugyanazt a kérdést: miért megyek vasárnap a templomba?” – fogalmazta meg többek közt Tönkő-Lukács Levente. A Hargita megyei Nagysolymoson szolgáló református lelkész a Krónikának adott interjúban többek közt arról beszélt, hogy a fogyasztói mentalitás miként szüremkedik be a gyülekezeti életbe is. Interjúnk második, befejező része.
2026. július 19., 10:012026. július 19., 10:01
– Tapasztalata szerint az élményközpontúságra irányulás jelensége inkább generációs kérdés, vagy minden korosztályt érint, csak más formában? Hiszen a fiatalok talán hajlamosabbak lehetnek „élményközpontúan” gondolkozni, ugyanakkor az idősebbekre jellemző lehet az esetleges megszokásból fakadó, de felszínes templomlátogatás….
– Nem hiszem, hogy ezt a kérdést egyszerűen generációs problémaként lehetne leírni. Sokkal inkább emberi kérdésről van szó, amely minden korosztályt érint – csak más-más formában.
Valóban, a fiatalok egy olyan világban nőttek fel, ahol szinte minden az élményről szól. A közösségi média, a reklámok, a digitális kultúra folyamatosan azt sugallja, hogy mindig valami újra, látványosra és izgalmasra van szükség. Érthető, hogy ez a gondolkodás a hitükre is hatással van. De könnyű lenne azt mondani, hogy ez csak a fiatalok problémája. Az idősebb generáció is hordozhatja a maga kísértéseit.
Ismeri a liturgiát, kívülről fújja az énekeket, de a szíve már nem várja úgy Isten megszólítását, mint régen. A jelenlét önmagában még nem jelent találkozást. Éppen ezért óvatos lennék attól, hogy egymásra mutogassunk. A fiataloknak nem pusztán több mélységre van szükségük, az idősebbeknek pedig nem csupán több hűségre. Mindannyiunknak újra fel kell tennünk ugyanazt a kérdést: miért megyek vasárnap a templomba? Ha azért, mert jó a közösség, az önmagában kevés. Ha azért, mert ezt szoktam meg, az is kevés.
A templomba végső soron azért megyünk, mert Isten hív bennünket.
Tönkő-Lukács Levente lelkész: „A közösségi média, a a digitális kultúra azt sugallja, hogy mindig valami újra, látványosra és izgalmasra van szükség”
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
– És ez életkortól független?
– Ez az, ami minden életkorban ugyanaz marad. Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fiatalokat sokszor igazságtalanul ítéljük meg. Nem azt látom rajtuk, hogy ne vágynának Istenre, hanem azt, hogy nagyon érzékenyek a hitelességre. Nem a tökéletes egyházat keresik, hanem az őszinte egyházat. Olyan közösséget, ahol nem szerepeket játszunk, hanem valóban Krisztust próbáljuk követni. Ha ezt megtalálják, sokkal nyitottabbak, mint azt néha gondoljuk.
Az idősebbek tapasztalata, kitartása és hűsége, valamint a fiatalok kérdései, nyitottsága és őszintesége együtt gazdagíthatja a gyülekezetet.
Végül azt hiszem, a legfontosabb kérdés nem az, hogy hány évesek vagyunk, hanem az, hogy megmaradt-e bennünk Dávid öröme: „Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” Ha ez az öröm él bennünk, akkor a korunk már másodlagos.
„A generációk között nem falakat kell építenünk, hanem hidakat”
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
– Ha nem a „vonzóbbá tétel” a megoldás, akkor konkrétan mit tehet egy gyülekezet vagy egy lelkész azért, hogy az emberekben újra felébredjen „Dávid öröme”?
– Először is fontos kimondani: Dávid örömét nem lehet módszerekkel előállítani. A hit nem marketingkérdés, a lelki ébredés pedig nem jó szervezés eredménye. Ez mindig Isten ajándéka. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne felelősségünk.
A lelkipásztor első feladata nem az, hogy szórakoztasson, hanem hogy hűségesen hirdesse Isten Igéjét. Hiszem, hogy ma is az Ige az egyház legnagyobb ereje. Nem azért, mert a lelkész jól beszél, hanem mert Isten ezen keresztül szólítja meg az embert. Nekünk nem új üzenetre van szükségünk, hanem arra, hogy az örök evangéliumot hitelesen, érthetően és bátor szeretettel hirdessük.
Ugyanilyen fontos a hitelesség.
A gyülekezetnek sem hibátlannak kell lennie, hanem olyan közösségnek, ahol a kegyelem nem csupán tanítás, hanem megtapasztalható valóság.
Lépésről lépésre Isten igéjének a fényében próbál előre haladni a megalakulásának 30. évfordulóját idén ünneplő Szatmárnémeti-Szigetlankai Református Egyházközség, amelyben Rácz Ervin Lajos lelkipásztor szerint megpróbálják összehangolni a generációkat.
– És milyen szerepe van e tekintetben az imádságnak?
– Azt is gondolom, hogy újra meg kell tanulnunk imádkozni. Nemcsak az istentiszteleten, hanem otthon, családban, közösségben. Sokszor azért várunk keveset Istentől, mert keveset beszélünk vele. Pedig minden valódi lelki megújulás az imádság csendjében kezdődött. Emellett vissza kell adnunk a vasárnap méltóságát is. Ma sok minden versenyez az ember figyelméért.
hanem az a nap, amikor Isten hívja össze a népét. Ha ezt újra komolyan vesszük, akkor az istentisztelet sem lesz egy program a sok közül, hanem a hét lelki középpontja. Végül pedig talán ezt mondanám a legfontosabbnak: a gyülekezetnek nem érdekesebbnek kell lennie, hanem Krisztus-központúbbnak. Meggyőződésem, hogy az emberek végső soron nem látványosságra, hanem reménységre vágynak. Nem újabb élményekre, hanem olyan igazságra, amely megtartja őket akkor is, amikor az élet nehézzé válik. Dávid öröme sem abból fakadt, hogy különleges program várta a templomban. Hanem abból, hogy tudta: ott találkozhat az élő Istennel. Ha ezt a bizonyosságot sikerül újra középpontba állítanunk, akkor nem nekünk kell majd mindenáron vonzóvá tenni az egyházat. Krisztus maga vonzza magához az embereket. Az egyház feladata nem több és nem kevesebb, mint hűségesen rá mutatni.
Tönkő-Lukács Levente lelkész: „A jelenlét önmagában még nem jelent találkozást”
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
Az elmúlt időszakban egy hozzászólás különösen elgondolkodtatott. Valaki ezt írta nekem: „Szégyen, nem szégyen, ma már nem vágyom semmi többre, mint elmenni az istentiszteletre és elfogyasztani, amit kapok. A hideg ráz a kapcsolódástól, a barátkozástól, az álszenteskedéstől. Nem akarok kialakítani semmit. Tiszta Igét akarok hallani. Ez az utolsó kapaszkodóm az egyházi struktúrához”. Azt hiszem, ezt nem szabad félreértenünk. Első olvasásra akár a fogyasztói szemlélet megvallásának is tűnhetne. Pedig valójában egy sebzett ember segélykiáltása. Valakié, aki már sok mindenben csalódott, de Isten Igéjéről még nem mondott le. És ez egyszerre fájdalmas és reménységet adó mondat. Fájdalmas, mert azt jelzi, hogy sokan elveszítették a bizalmukat az egyházi közösségek iránt. Ugyanakkor reménységet is ad, mert amíg valaki még vágyik a tiszta Igére, addig Isten még dolgozik benne.
Ha az evangélium tisztán hangzik, akkor abból idővel a közösség is újra megszülethet.
– Erdélyben a gyülekezetek életét évtizedek óta erősen alakítja az elvándorlás – a fiatalok és a családok jelentős része külföldön vagy más régiókban keres megélhetést. Ön szerint ez a folyamat hogyan hat a „fogyasztói szemléletre”, felerősíti azt, vagy éppen más okai vannak a templomtól való eltávolodásnak?
– Az elvándorlás kétségtelenül az egyik legnagyobb kihívás, amellyel ma az erdélyi magyar történelmi egyházak szembesülnek. Nemcsak azért, mert kevesebben maradnak a padokban,
hanem a kapcsolatok, a közös emlékek és a közösen megélt hit is. Ha ezek meggyengülnek, a gyülekezeti élet is törékenyebbé válik.
Ugyanakkor óvatos lennék attól, hogy minden problémát az elvándorlásra vezessünk vissza.
– A templomtól való eltávolodás ennél összetettebb jelenség?
– Vannak, akik fizikailag itt élnek, mégis egyre távolabb kerülnek a gyülekezettől. És vannak olyanok is, akik külföldre költöztek, mégis hűségesen keresnek gyülekezetet, és komolyan megélik a hitüket. A földrajzi távolság önmagában nem feltétlenül jelent lelki távolságot.
mind abba az irányba hatnak, hogy az ember kevésbé kötődik tartós közösségekhez.
„Ma is az Ige az egyház legnagyobb ereje. Nem azért, mert a lelkész jól beszél, hanem mert Isten ezen keresztül szólítja meg az embert”
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
Ha pedig minden más területen megszoktuk, hogy választunk, összehasonlítunk és továbblépünk, könnyen ugyanezt tesszük a gyülekezetekkel is. Erdélyben azonban van még egy sajátos szempont. A kisebb falvakban sokszor nem egyszerűen hívek hiányoznak, hanem fiatal családok, gyermekek és azok a nemzedékek, amelyek továbbvihetnék a közösség életét. Lelkipásztorként ezt nap mint nap látom. Egy-egy keresztelőnek örülünk, miközben tudjuk, hogy ugyanabban az évben több temetés is lesz. Ez nem statisztika, hanem nagyon személyes valóság. Mégsem vagyok pesszimista. Az egyház története azt mutatja, hogy Isten soha nem a létszám alapján építette az országát. Sokszor a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő közösségek őrizték meg a hitet a legnehezebb időkben is.
– Ha nem a létszám a legfontosabb, akkor mi lehet a leglényegesebb?
– Azt gondolom, hogy a legfontosabb kérdés ma sem az, hányan vagyunk, hanem az, hogy akik vagyunk, valóban Krisztus tanítványai vagyunk-e. Egy kisebb, de élő gyülekezetnek ma is óriási missziója lehet. Ha hűségesen hirdeti az evangéliumot, szeretettel fordul az emberek felé, és valódi közösséget kínál, akkor a remény nem a statisztikákban, hanem Isten ígéreteiben van. Nekünk, erdélyi reformátusoknak talán most különösen is meg kell tanulnunk különbséget tenni aközött, ami fájdalmas valóság, és aközött, ami lelki vereség. Az elvándorlás fájdalmas valóság. De az egyház jövőjét végső soron nem a demográfia, hanem Krisztus hűsége határozza meg.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, Szentlelkedet ne vedd el tőlem!” (Zsolt 52,12-13)
– A kisebbségi létben Erdélyben a templom sokáig nemcsak vallási, hanem közösségi és identitásmegtartó szerepet is betöltött. Ön szerint ez a szerep ma is élő, vagy éppen ennek gyengülése állhat a jelenség hátterében, amiről beszélt?
– Kétségtelen, hogy Erdélyben a református templom évszázadokon át jóval több volt, mint az istentisztelet helye. A hit mellett a nyelvet, a kultúrát, a közösséget és a nemzeti önazonosságot is őrizte. Olyan történelmi helyzetekben is megtartó erő volt, amikor kevés más intézmény maradt. Ezért ma is hálával tartozunk elődeinknek. Úgy látom azonban, hogy ez a szerep ma már változóban van. A globalizáció, a digitalizáció, a mobilitás és az elvándorlás következtében az identitásnak sok új forrása jelent meg. Egy fiatal ma már nem kizárólag a helyi gyülekezetben vagy a faluközösségben találja meg önmagát.
Tönkő-Lukács Levente lelkész: „A lelkipásztor első feladata nem az, hogy szórakoztasson, hanem hogy hűségesen hirdesse Isten Igéjét”
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
Ez önmagában nem feltétlenül rossz, de azt jelenti, hogy
Sőt, talán ki kell mondanunk egy kényelmetlen igazságot is. Néha túlságosan megelégedtünk azzal, hogy a református identitást őrizzük, miközben kevesebbet beszéltünk arról, hogy mit jelent Krisztus tanítványának lenni. Pedig a kettő nem ugyanaz.
– Ezt hogyan látja, kifejtené bővebben?
– Nagyon fontos reformátusnak lenni. Fontos a hagyományunk, a történelmünk, az anyanyelvünk és a közösségünk. De ha identitásunk végső soron nem Krisztusra mutat, akkor könnyen öncéllá válhat. A reformátusság soha nem lehet cél, csak eszköz. Az egyház nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy Krisztushoz vezesse az embereket. Éppen ezért én nem siratnám pusztán azt, hogy az egyház elveszíti korábbi társadalmi kiváltságait vagy természetes tekintélyét. Ez fájdalmas folyamat, de egyben lehetőség is.
Tönkő-Lukács Levente lelkész: Az idősebbek tapasztalata, kitartása és hűsége, valamint a fiatalok kérdései, nyitottsága és őszintesége együtt gazdagíthatja a gyülekezetet
Fotó: Tönkő-Lukács Levente archívuma
A válaszom egyszerű: Krisztus.
Hiszem, hogy hosszú távon nem az identitás tartja meg az egyházat, hanem az evangélium. Az identitás fontos, de önmagában nem üdvözít. Krisztus igen. Ezért én nem attól félek leginkább, hogy kevesebben leszünk, hanem attól, hogy egyszer megelégszünk azzal, hogy reformátusok vagyunk, miközben egyre kevésbé vagyunk Krisztus-követők. Az egyház igazi válsága nem akkor kezdődik, amikor fogynak a padok, hanem amikor elhalványul az evangélium. Ha viszont Krisztus újra valóban a középpontba kerül, akkor a református identitás is visszanyeri eredeti szépségét. Nem önmagára fog mutatni, hanem arra, akiről mindig is szólnia kellett: Jézus Krisztusra.
Tönkő-Lukács Levente református lelkipásztor, teológus.
Tanulmányait a Debreceni Református Teológiai Akadémián végezte, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen szerzett középiskolai református vallástanári végzettséget. Közel harminc éve végez lelkipásztori szolgálatot, ebből mintegy húsz éven át Magyarországon szolgált gyülekezeti lelkipásztorként, egyetemi lelkészként és oktatóként. 2018 óta a Nagysolymosi Református Egyházközség és a Székelyhidegkúti Református Leányegyházközség lelkipásztora. Rendszeresen publikál teológiai, egyházi és közéleti témákban.
„Istenből élmény lett. Az istentiszteletből program. A gyülekezetből szolgáltató. Mi pedig fogyasztók lettünk” – fogalmazta meg többek közt Tönkő-Lukács Levente, a Hargita megyei Nagysolymoson szolgáló református lelkész.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Nem fogadja egyöntetű lelkesedés Temesváron az önkormányzat döntését, hogy egy jelenleg beépítetlen város széli telekre költöztetnék a településen működő játéktermeket.
Zivatarokra figyelmeztető narancssárga és sárga riasztásokat adott ki vasárnap az Országos Meteorológiai Szolgálat (ANM). A meteorológusok ugyanakkor elsőfokú hőségriasztásokat is kiadtak az ország több megyéjére és a fővárosra.
Az Európai Zöldek Pártja (EGP) és a SENS felszólította a román kormányt, a nagyváradi városvezetést és az illetékes hatóságokat, hogy gondoskodjanak arról, hogy a Nagyvárad Pride-ot biztonságos körülmények között lehessen megrendezni.
„Istenből élmény lett. Az istentiszteletből program. A gyülekezetből szolgáltató. Mi pedig fogyasztók lettünk” – fogalmazta meg többek közt Tönkő-Lukács Levente, a Hargita megyei Nagysolymoson szolgáló református lelkész.
Három hétre teljesen leáll a forgalom a temesvári nemzetközi repülőtéren: 2026. november 2. és 22. között egyetlen repülőgép sem szállhat fel és nem landolhat, mivel a repülőtér fel- és leszállópályáját felújítják.
Megnyitotta kapuit a gernyeszegi Teleki-kastély, Erdély egyik legjelentősebb barokk műemléke. A felújításról, a kastély múltjáról és jövőjéről, valamint a Teleki család örökségéről gróf Teleki Kálmánnal beszélgettünk.
Nem csak a medvék, de rókák is egyre sűrűbben bukkannak fel Brassóban, ahonnan a hatóságok elkezdték elszállítani a rókákat. Az állatok hozzászoktak a város zajához, és már sem a forgalom, sem a dudálás nem riasztotta el őket.
Életének 89. évében csütörtökön elhunyt Ráduly János székelyföldi néprajzkutató, mesegyűjtő, költő – közölte a Facebookon a Kriza János Néprajzi Társaság, melynek tagja és életműdíjasa volt.
Tűz ütött ki csütörtök este a Kolozs megyei Alsójára iskolájában, a tűzoltók egész éjjel dolgoztak az oltáson.
Hároméves restaurálás után ismét teljes pompájában várja a látogatókat a gernyeszegi Teleki-kastély. A Maros megyei barokk műemlék uniós támogatással újult meg: helyreállították történelmi értékeit, és korszerű infrastruktúrával is gazdagodott.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!