Az orotvai urániumlegenda

A legendákat táplálja az is, hogy egykoron a bányászok „radioaktív pénznek” nevezett veszélyességi pótlékot is kaptak. Geológusok véleménye támasztja alá viszont a tényt, hogy a Tászok-hegy gyomra nem rejt olyan mennyiségű urániumot, ami káros lehetne az egészségre, akad viszont molibdén és tórium, amit idővel érdemes lenne kitermelni. Egyelőre a több mint egy évtizede elhagyott, Bánya-oldal nevű dűlő ökologizálása fejeződött be ezen a télen, a bejáratokat bebetonozták, a meddőhányókra termőföldet hordtak, és mindenki abban reménykedik, hogy néhány éven belül begyógyulnak a hegyoldalon ejtett sebek. Orotva azonban korántsem tűnik elveszett településnek, a faluban ugyanis több látványos fejlesztést hajtottak végre.

Belépni tilos
Salamás felől hepehupás erdei úton közelítjük meg a Tászok-hegyet, amelynek gyomrában közel három évtizeden át, az 1990-es évek elejéig „kutakodott” a geológiai minisztérium Földtani Kutató- és Feltáróvállalata (IPEG). Kísérőnk, Puskás Elemér gyergyóditrói alpolgármester társaságában útközben szemügyre vesszük az egykori bánya egyik szellőzőjét, amit betonfallal zártak el a kíváncsiskodóktól. A betonfal tövében keskeny csövön csermely csordogál, az alpolgármester felvilágosításából tudjuk meg, hogy a fúrások során sokszor föld alatti forrásokra bukkantak, amelyeket a szellőző kijáratokon keresztül vezettek a közelben folyó Orotva-patakba.
Két kanyarral magasabban elénk tárul az egykori bányavállalat meddőhányója is, ahol a hegyoldal teraszos kiképzése, no meg a termőtalajt tartó hatalmas méretű drótháló jelzi: valamikor jókora sebet ejthettek a környezeten. Még egy kaptatóval feljebb elhagyott épületek maradványai árválkodnak, illetve egy riasztó tábla az egyik kanyarban: „Vigyázat, sugárzásveszély! Tilos bemenni a területre!” . Kísérőnk rosszallóan csóválja a fejét: „Talán jobb lett volna, ha ezt újságíró nem látja...” A figyelmeztetés ellenére továbbhajtunk, de elmegy a kedvünk a tüzetesebb helyszíni szemlétől, amikor a nagykapun túl szigorú őr állja utunkat. „Tessék visszafordulni! – rivall ránk –, ez magánterület, ahová a tulajdonos engedélye nélkül nem szabad bemenni.” Hiába érdeklődünk azonban a tulajdonos telefonszáma után, mert nem árulja el, csak a nevét tudhatjuk meg: Nazar Garbaşevschi.
Utólag éppen a ditrói alkáli masszívumban egykor feltárásokat végző kutatócsoport egyik vezető geológusától,  Garbaşevschitől tudjuk meg, hogy a terület ugyan nem magántulajdon, de őriztetik, mert a friss termőréteg alatt, a felszínhez közel még lehetnek enyhén radioaktív anyagok. Nazar Garbaşevschi – aki a bánya fénykorában lent a tárnákban irányította a kutatómunkálatokat – arra is kitér, hogy a több éven át tartó ökologizálási munkálatokat a csíkszeredai Geolex Rt. (az IPEG jogutódja) végeztette. Garbaşevschi cége – amelynek alkalmazottjával találkoztunk – csak az utómunkálatokból veszi ki a részét, hiszen akad még tennivaló azután is, hogy minden bejáratot betömtek, és a meddőhányókat vastag termőréteggel fedték be. „Ha ott dolgoztam akkor, amikor sebet ejtettünk a hegy oldalán, a hegek gyógyításából is kiveszem a részemet” – mondja a geológus.
Jakab Gyula – az IPEG gyergyói fiókjának egykori főgeológusa – szerint kizárólag kutatási célokat szolgáló bányászati munkálatok zajlottak Orotván. A többnyire Nagybányára szállított több ezer tonnányi kőzetben azt kutatták, van-e valami hasznosítható elem. A kutatások molibdén jelenlétét igazolták, melléktermékként ritka földfémeket, lantánt, cériumot, szamáriumot és európiumot azonosítottak. Ha kitermelésre került volna sor, kiválaszthatták volna a kőzetből a tóriumot, ami lényegében az az „enyhén radioaktív” anyag, miről Garbaşevschi beszélt.

Valami mégiscsak lehetett?
Az Orotva-patak mentén kanyargunk tovább, közben az alpolgármester azt is elmeséli, hogy az utóbbi években másfél méternyi töltést kellett hordatni az erdei útra, mert a patak medre magasabban volt, mint az út. Úti célunk Molnár Sándorék portája, az egykori lőmester sokat tud a bányáról. A domboldalra épült parányi udvaron pirospozsgás idős ember serénykedik, elnézést kér, hogy munkaruhában fogad, de, mint mondja, a február végi enyhe időt ki kell használni a gazdaság körüli teendőkre. Amikor a bánya felől érdeklődünk, visszafogottá válik, mint mondja: „inkább a mérnököket kéne kérdezni”, mert ők tudják, mit kutattak ott. Aztán mégis megered a nyelve, és elmeséli, hogy 1966. október elsejétől, a bányanyitástól kezdődően az 1984-es nyugdíjazásáig csak a szabadságát nem töltötte a bányában, egyébként lent volt a mélyben, és robbantott, mikor hol kellett. „Még az első évben jött egy bukaresti mérnöknő, és ránk szólt, dobjuk el a követ, mert az uránium. Azzal riogatott, hogy elhull a hajunk, kiromlanak a fogaink, és impotensek leszünk” – nevetgél hamiskásan. Közben a felesége és a fia felé sandít: „de itt vagyok, és hosszabb ideje vagyok nyugdíjas, mint amenynyit a föld alatt dolgoztam.”
Azt is elmeséli, hogy a bukaresti mérnöknő látogatása után az összes fejtésben dolgozó munkás telefonkártyához hasonló mérőműszert kapott, amit állandóan viselniük kellett, amíg a mélyben voltak. „Azt mondták, a sugárzást mérik vele, időnként kicserélték, a régit elvitték elemzésre” – mondja. Azt sem felejtette el, hogy a látogatást követően valamennyi bányászt munkavédelmi ruhával, kesztyűvel láttak el, és ingyenes ebéd is járt nekik. Sőt háromszázalékos veszélyességi pótlékkal toldották meg a bérüket, amit akkoriban „radioaktív pénznek” neveztek. Molnár Sándor úgy véli, radioaktív anyagok után kutattak, ami azért nem volt káros hatással rájuk, mert az ott élő emberek „egyébként is sugárveszélyes zónában laknak, megszokták már a radioaktivitást.”
A lőmester állításait azonban nemcsak a geológusok, de az orvosok is cáfolják. „Nem lehet hozzászokni a radioaktivitáshoz” – szögezi le dr. Puskás Károly belgyógyász, gyergyóditrói orvos. Elmondja, hogy a bánya működése idején valóban több volt az asztmás betege, és egyéb jellegzetes bányászbetegséggel is találkozott, de egyetlen esetben sem diagnosztizált olyan esetet, ami radioaktív anyag okozta betegségre utalt volna.

Egy falu perspektívái
Az utóbbi években lendületes fejlődésnek indult Orotva. A Gyergyói-havasok északi peremén, az Orotva-patak völgyében meghúzódó, alig 650 lelket számláló településen felújított, központi fűtéses iskolában tanulhat a 82 óvodás és 1–8. osztályos korú gyerek. Pályázaton nyert vissza nem térítendő világbanki hitelből újítják fel a művelődési házat. Teleház is működik a faluban, zajlik a vízhálózat kiépítése, aztán következik a csatornázás; és több kilométeres szakaszon aszfaltúton lehet megközelíteni a falut. A közigazgatásilag Gyergyóditróhoz tartozó parányi településre nem jellemző az elnéptelenedés, a fiatal házasok fele kettőnél több gyerekkel büszkélkedhet. Munkalehetőséget viszont csak kevés embernek képes biztosítani a falucska egyetlen nagyobb méretű fakitermelő és fűrészárugyártó magánvállalkozása, illetve a néhány, kereskedelemmel foglalkozó cég. Emiatt sok fiatal kénytelen ingázni.