„Jelenközelbe” hozott történelem

– Évről évre az erdélyi iskolák, diákok is megemlékeznek az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Hogyan látja, mennyit tud a mai diákság az október 23-ai eseményekről, a forradalomról? Tapasztalata szerint mennyire van jelen ez a téma aktív tudásanyagukban, be tudják-e tájolni, miért lényeges a forradalom a magyarság történelemtudatának, azonosságtudatának alakulásában, és miként hat ma szabadságeszményként?

– Úgy gondolom, hogy a diákok ismeretei ezen a téren nagy mértékben függenek a családtól, a helyi közösségtől, és persze főleg a pedagógustól, legyen az tanító, történelem szakos tanár, magyar szakos tanár vagy osztályfőnök. Határozott véleményem, hogy ha az illető pedagógus vagy tanintézet számára fontos az október 23-i megemlékezés és más nemzeti évfordulók megünneplése, ha az iskola szervezeti kultúrájában, nevelési eszmeiségében, úgymond „ethoszában” lényeges szerepet kap az önazonosságtudat, akkor a gyerekek sokat fognak tudni ’56-ról.

Az iskola szerepe – főleg a történelemtanár révén – az, hogy lehetőséget teremtsen a diákok számára az aktív, tudásalapú megemlékezésre. Arra, hogy a gyerek sajátos iskolai tevékenységek révén magához közelinek érezze a távolinak még igazán nem mondható múltat. Példa erre, hogy Hargita megyében több éve megtartják az akkori idők tanúi, az ötvenhatosok részvételével a rendhagyó, élő történelemórákat.

– Említette, hogy a család hozzájárulása is jelentős mértékben befolyásolja, hogy milyen kép alakul ki a korszakról a fiatal generációban.

– Persze, rendkívül nagy jelentőséggel bír. A tudás alapja az az iskolai, családi vagy közösségi kultúra, amely érzékennyé teszi, teheti a gyerekeket a forradalom és szabadságharc témájára. Ha a család fontosnak tartja, hogy a fiatalok, ifjak ismerjék a jelenkori történelmet, a nagyszülők, szülők gyermek- és fiatalkorát, a kommunista időszak hangulatát és nehézségeit, a mai gyerekek számára furcsának vagy hihetetlennek tűnő valóságát, akkor az ötvenhatos diákok áldozathozatala, szabadságeszménye már nagyobb mértékben átérezhető.

És ha a közösség értékrendjében, szokásai és ünnepei között az ötvenhatos forradalomra való emlékezés is szerepel, ha hívó szóra megtelik a tér, akkor a felnövekvő nemzedék tagjai nem egy távoli, tőlük, közösségeik múltjától elszigetelt eseményként érzékelik a szabadságharcot, hanem saját, egyéni és csoportos múltjuk részeként. Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány esztendőben egyre növekedett az ehhez köthető iskolai vagy iskolán kívüli rendezvények száma, sajnos nem minden tanintézet, közösség, és nem minden család számára fontosak az október 23-ához hasonló nemzeti ünnepek.

Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a mai döntéshozó nemzedéknek csak úgy érdemes önrendelkezést kérnie, önrendelkezésért harcolnia, ha beleneveli a következő nemzedékbe a szabadságeszmény fontosságát, a szabadság iránti vágyat. Ha rádöbbenti arra a gyerekeket, ifjakat, hogy a szabadság iránti vágy mindennél fontosabb. Hiszen ’56 ezt jelenti, és ez minden közösségi vagy egyéni jogigény alapja.

– A forradalom és szabadságharc témája milyen mértékben szerepel a kötelező tananyagban? Véleménye szerint elegendő-e annyit tudni, amennyit iskolai keretek között tanulnak meg a diákok a korszakról?

– A kötelező tananyagban szerepel ugyan a kommunista korszak tanulmányozása, de az ismeretszerzés mindennapi lehetőségei terén nem állunk jól. Sajnos a történelemnek a kerettanterv szempontjából eléggé mostoha a sorsa, az általános iskolai és középiskolai oktatásban is. Az általános iskola felső tagozatán legfeljebb heti két órában tanítjuk az egyetemes történelmet, a jelenkort csak hetedikben.

A kisebbségi oktatásban még létezik a romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgy – ennek keretében hetedik osztályban tanulnak a diákok a kommunista korszakról. A kötelező tananyag azonban „vaskos”, régimódi, a tankönyv pedig elavult. Ilyen körülmények között nehézséget okoz a történelemtanárnak, hogy kellő időt és teret biztosítson a nemzeti fontosságú események oktatásának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közoktatásban érvényesülő politikai intézkedések nemhogy segítenék a választható tantárgyak palettájának színesítését, hanem inkább akadályozzák azt, akkor ebben a témában például lehetetlen a kötelező tananyagot, a globális megközelítésmódot összekapcsolni a helyi sajátosságokkal.

A középiskolai oktatás terén is korlátozottak a lehetőségek: a diákok nem tanulhatnak eleget a forradalomról. Persze kivételt képeznek a történelem-társadalom profilú osztályok, ahol heti több órában oktatják a történelmet. De összességében véve a kerettantervi és tananyagi körülmények e tekintetben nem bátorítóak, sőt.

– Tapasztalata szerint mi fogja meg leginkább a gyerekeket, amikor közelebb kerülnek a szabadságharc témájához, ha valamelyest megismerik a forradalom szerteágazó eseményeit? Konkrétan mit tehet a történelemtanár, hogy kíváncsivá tegye őket ez iránt?

– Egy kreatív pedagógus az iskolában, egy felelősségtudó szülő otthon, vagy a nemzeti öntudat ápolását küldetésének érző közösség sokat tehet ennek érdekében. A pedagógus rendhagyó történelemórákat tarthat, helytörténeti projekteket, kisebb hely- vagy családtörténeti kutatómunkákat indíthat, behívhatja a településen élő ötvenhatosokat, vagy egyszerűen meséltethet a kommunista időszakról a nagypapákkal, nagymamákkal. Természetesen felhsználhatja a témához kapcsolódó verseket, dalokat, visszaemlékezéseket, feldolgoztathatja a témát a képzőművészet segítségével.

Iskolai szinten megemlékező rendezvényeket lehet szervezni, a tanintézetben jelképes emlékfalakat állíthatnak, amelyeket megkoszorúzhatnak, ha éppen nincsen 56-os emlékmű a településen. Ha az illető helységben megemlékezést tartanak, akkor a történelemtanár elviszi az osztályt, hogy együtt emlékezzenek meg a közösség tagjaival. Persze ezen kívül bekapcsolódhatnak múzeumok, hagyományápoló egyesületek tevékenységeibe, múzeumpedagógiai foglalkozásokba, esetleg tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek a témához kapcsolódóan. Beavatni, bevonni, „testközelbe” és „jelenközelbe” hozni a múltat – ez mintegy felkelti a kíváncsiságot, érdeklődővé teszi az érdektelent.

– És miként lehet kíváncsivá tenni a mai gyerekeket általában a történelem iránt? Hiszen az úgynevezett Facebook-generációt egyre nehezebb érdekeltté tenni, hogy könyvízű információkat sajátítson el, és talán ritka az a diák, aki többet szeretne tudni a történelemről, mint amennyit kötelező megtanulni az iskolában.

– A mai fiatalságot a meghaladott oktatási eszközökkel, módszerekkel tanítani, idejétmúlt nyelvezetet használni egyet jelent az idővesztegetéssel. Ezt a nemzedéket lekötni csak a hozzájuk közel álló eszközök felhasználásával lehet. Használni kell a modern technológiát, a különféle kommunikációs eszközöket, az interaktivitást biztosító módszereket. Igénybe kell venni mindazon lehetőségeket, amelyek olyan intenzív élményt biztosíthatnak a mai fiatalok számára, amire szükségük van. Hiszen manapság a gyereknek intenzív, közvetlen élményre van szüksége ahhoz, hogy felfigyeljen valamire.

Akadnak tanárok, akik tanítási projekt keretében a gyerekek közreműködésével Facebook-profilt készítettek nagy történelmi személyiségeknek. Nem részletezem és nem is meglepő, hogy rendkívüli eredménnyel. Ha a történelmet hasonlóképpen tálaljuk, ismertetjük meg a gyerekekkel, úgy, hogy számukra is lebilincselő legyen, káprázatos tantárgy lehet. Az ilyen fajta oktatás hatása azonnali és hosszú távú is, embert és közösséget formáló.